Vízi kalandok

B-i-z-t-o-s, hogy beszállunk ebbe a csónakba? Mármint EBBE, itt?

A fenti kérdés a Duna partján hangzott el, ötszáz kilométerrel odébb, múlt szombaton.

Arra a hétvégére nagycsaládi találkozót szerveztünk Romániába, Jókai Mór leghíresebb, Az arany ember regényének egyik helyszínére, a Vaskapu szoros mellé.

(A Senki Szigetét, ahol Noémi élt, ma már elnyelte a Duna, ám egykor, itt, valóban létezett.)

A találkozó remekül sikerült: meghitt volt, örömteli.

Jó volt együtt lenni családunk ritkábban látott tagjaival.

A legemlékezetesebb momentuma a hétvégénknek: befizettünk egy motorcsónakos, dunai, családi túrára.

Amikor megláttuk a csónakot, komoly kétségeink támadtak.

Beszálljunk?

Ne szálljunk be?

Már jöttek a kevésbé jó hírek az árvízről.

A Duna, mintha megérezte volna, hogy neki hamarosan extra feladata lesz, széles kilengésekkel, buzgón hömpölygött alattunk.

Borult volt az ég, az eső is szemerkélt.

A motorcsónakunk látványa pedig... hát.. hogy is fogalmazzak?

Egy túl sokat látott, viharvert lélekvesztő várt minket a kikötőben.

Ennek nem a roncstelepen lenne a helye?  - súgta oda nekünk valaki.

A kormányosunk nem hagyott minket sokáig mérlegelni.

Határozott mozdulatokkal egy-kettő a csónakjába tessékelt mindannyiunkat.

A látszat ellenére viszonylag kényelmes ülésekbe huppantunk.

Egy kétórás dunai motorcsónak túra várt ránk, a Vaskapu szoroson át.

Már az első tíz perc után úgy hánykolódott fel s alá a fenekünk alatt a csónak, hogy mélyen együtt éreztünk a világ összes tengeribetegével.

Olyan hullámokat vetett a víz, mintha egy viharos óceánon lennénk.

Itt a legmélyebb a Duna - próbálta túlharsogni a zúgó motor és a víz zaját kormányosunk - 60-70 méter mély!

Boldogok voltunk.

Csupa jó hír ebben a reménytelen helyzetben.

- De bevallom, ilyen hullámokkal errefelé még én sem találkoztam -  jelentette ki kormányosunk megilletődve, miközben a kormányt kapkodta a  csónak orrát csapkodó mérges hullámok elől.

A csónak fölött, a jobb időket is látott, tartórudakra feszített műanyag ponyva, ami eddig próbálta felfogni előlünk a vizet, hirtelen megadni készült magát.

Lazán kettévált.

Több liter víz zúdult rögvest a nyakunkba. Szerencsénkre, egészen tűrhető hőmérsékletű volt.

Az első ülésen lévő lány unokatesó - aki utólag bevallotta, fejben már felépítette a teljes menekülési stratégiát, ki tud úszni, ki nem, melyik oldalt közelebb a part, hogyan menekülünk meg, ha szétesik alattunk ez az izé - egyik kezével a székébe kapaszkodva próbálta megtartani a szerkezetet.

A kormányosunk két hullám között segíteni próbált neki.

Hosszú percek teltek el, mire valahogy rögzítették, ne essen szét a fejünk felett lévő, viharvert ponyvát tartó, rozoga tákolmány.

Ami sok vigaszra ez nem adott okot, mert oldalról ugyanúgy fel-fel csapott ránk a víz.

Irigykedve néztük a velünk szembe jövő csónakokat: mind egy szálig patent, elől-hátul-oldalt stabil ponyvaborításúak.

Száraz, nyugodt, mosolygós utasaikon messzire virító, profi mentőmellény.

A mi mentőmellényeink inkább hasonlítottak nyakba vetett, sötét, láthatatlan homokzsákokra.

Aggódva tapogatjuk a sajátunk.

A kormányosunk pont akkor vet egy pillantást hátra.

Ne aggódjanak, felfújódik, ha vizet ér! - kiáltja felénk.

Olyan régi darabnak tűnik ez a mentőöv, vagy homokzsák, vagy mi ez, hogy előbb fújódik fel az, aki ilyennel a nyakába esik a vízbe, és fullad meg.

Mindegy, remélhetőleg nem kerül rá sor, hogy élőben leteszteljük.

Hánykolódunk tovább.

Egyik nagybácsi kétségbeesetten kiáltja bele az orkánszerű hullámokba, hogy soha többé nem indul el lélekmelegítővel csurig töltött laposüveg nélkül hajóútra.

Mellettünk a lányok röhögőgörcsöt kapnak a sok hánykolódástól.

Egyik nagynéni a telefonját próbálja menteni az özönvízből.

Amott egy remegő kéz kapaszkodik görcsösen a hajó oldalába.

A gyerekeink hangos, örömteli kurjongatások közepette, hatalmas vigyorral az arcukon röpködnek fel s alá a leghátsó üléseken.

Próbáljuk őket valahogy megtartani, hogy ki ne repüljenek a csónakból.

- Ne aggódjatok! - kiált fel egy hurráoptimista családtagunk - ha veszély van, soha nem a legviharvertebb hajó szokott elsüllyedni, hanem mindig a pöpec újszerű!- Legalábbis a filmekben!- tette hozzá.

Kábé tizenöt percig tartott az esztelen hullámzás, ám egy örökkévalóságnak tűnt.

Szerencsére kicsit később jóval szelídebb vizekre evezünk.

A nap is kikukucskált a felhők mögül.

Hihetetlen, de kezdtük nagyon jól érezni magunkat.

Sőt, már-már unatkoztunk is: sehol egy hullám?

Innentől kezdve az út további része halálfélelem nélkül telt.

Megcsodáltuk a gyönyörű szorost, a sziklába faragott hatalmas Decebal szoborfejet, a Traianus táblát, a Széchenyi emléktáblát, egy sziklába vájt barlangba is behajóztunk.

A visszaúton már mindenki felkészült lelkileg: na, most jön a "kedvenc" részünk.

Ám legnagyobb szerencsénkre nem jött, illetve mégis, csak most a hullámok nem elölről csaptak fel.

Játékosan felkapták a csónakunk, és vidáman adogatták át egymásnak.

Az élet rendje nem változik.

A vihar után szép idő jön.

Az árvíz után nyugalom.

A veszély után biztonság.

Mi pedig- most, hogy szerencsésen megmenekültünk vízi kalandjainkból - biztosan itt vagyunk neked, ha kifogy a nyomtatódból a kellék, vagy egy új nyomtatóra van szükséged.