Less be a magánéletünkbe!

- Egy bála széna az ára! 

 

Nos, szénánk, az nekünk nem volt.

 

- Nyomtatókellékkel nem lehet fizetni?

- Nem.

 

Végül kiegyeztünk a bála széna árában: kerek hét ezer forintba.

 

Így került hozzánk három hónapos korában Cselló, a komondorkölyök.

 

Az előző gazdája által adott nevét megtartottuk.

A barátaink Limoncsellónak hívták, ezen mindig jót mosolyogtunk.

 

A fiaink már hazafelé, az autóban örök barátságot kötöttek vele.

 

Gyorsan kiderült, hogy kötélből vannak az idegei. 

Már első napján oly nyugodtan heverészett a teraszon, füle botját se mozdítva, amikor páresztendős fiaink zörgő hangú nagy műanyag motorokkal biciklizték körbe-körbe.

Sőt! Kifejezetten élvezte a műsort.

 

És a nálunk eltöltött tíz évét is nagyon szerette.

Ám múlt héten végleg elbúcsúzott mindannyiunktól.

 

Nézegetjük a régi fotókat róla.

 

Egyik fotón egy fekete cica pihen Cselló hátának nagy, puha, fehér bundájában.

Nagy macskabarát kutya volt, a cicáink szívesen bújtak hozzá hűvösebb időben.

Cserében hálásan fogadta a cicamancsok dögönyözését.

 

Egy másik fotón hatalmas száraz levélkupacokat próbálunk zsákba gyömöszölni, miközben Cselló lazán heverészik mellettünk egy falevelet rágcsálva, mint aki jól végezte dolgát.

 

Nini, ez az a fotó, amikor először vágattuk le hatalmas, rojtos bundáját.

Olyan megszeppenten néz a kamerába!

Fel sem ismerni.

 

A másik kutyánk se ismerte fel, betolakodónak nézte, így fél napig mérgesen ugatta legkedvesebb játszópajtását.

 

Cselló imádott a házunk mellett lévő erdőben sétálni.

Amikor meglátta a sétáltató hámját, már bírni sem lehetett vele örömében.

Ami egy ekkora kutyánál elég nagy kihívás tudott lenni.

 

Megcsináltunk jó pár svédtorna gyakorlatot, míg Cselló izgő-mozgó, erős hátára sikerült feladni végre a hámot.

 

Kisebb korában előszeretettel ugrott ránk meglepetésszerűen.

Dobtunk tőle pár hátast, mire sikerült leszoktatnunk.

 

Ölelkezős kutya volt.

Amikor megérkeztünk egy hosszabb utunk után, nyakunkba ugorva próbált boldogan átölelni.

Beletelt egy kis időbe, és jó pár jutalomfalatba, ameddig megtanulta: a lábunkat ölelje át inkább örömében.

Azt nem mondjuk, hogy egy 60 kilós komondorral a lábunkba oly könnyedén tudtunk tovább lépkedni...

 

Kedvenc étele a húsleves volt.

Amikor ezt főztünk, mindig jutott neki is belőle az aljából, csonttal, zöldségekkel.

 

Hamar kiderült, hogy a töltött káposztának még a szagát se bírja.

Ha ebből került ki egy kis maradék hús, csont, tüntetően elkerülte.

 

A gyerekeink madárlátta szendvicsmaradékaiból művészien ki tudta válogatni az általa nemszeretem dolgokat, salátaszelet, uborka, paradicsomkarika.

 

Rajongott a pizzavégekért, a jutifalatokért, és legfőképp értünk.

Fürdeni a legkevésbé sem szeretett.

 

Félt a darazsaktól, és a tűzijáték hangjától.

Kilenc évnyi szilveszter éjfélt töltöttünk a társaságában, a falu tűzijátékaiban gyönyörködve, pátyolgatva, nyugtatgatva őt.

Idén lett volna a tizedik...

 

Senkit az égadta világon nem támadott vagy harapott meg.

Ha véletlenül idegen lépett be a kapunkon, addig terelte, míg a falnak vagy kerítésnek szorította, majd türelmesen várt, jöjjünk, nézzük meg ki ő és mit akar.

Mondjuk ritkán jutottunk el eddig vendégeinkkel.

Rendszerint mindenkit megkértünk, szóljon, ha jönne, és akkor meg tudtunk kötni arra az időszakra, ameddig a kaputól a házba kísérjük.

 

Cselló imádta, ha rátettük a kutyaláncot.

Talán, mert mindig csak percekig volt rajta, és ha levettük, járt egy kis jutifalat.

 

Mielőtt örökbe fogadtuk volna, utánaolvastunk a fajtájának.

A komondor nagyon jól kijön a gyerekekkel (ez nekünk fontos volt), hűséges, de nem nyomulós, önállóan hoz döntéseket.

Okos, ám makacs, a nevelésre tiszteletre épül, nem félelemre.

 

Mivel domináns, akaratos fajta, nem ajánlott első kutyás gazdának.

 

Mondanunk sem kell, ő volt életünk első kutyája.

 

Tagadhatatlanul követtünk el szarvashibákat a nevelésében - főleg a kezdetekben.

 

Ám amit egy negyvenkilós komondornak megenged az ember, azt a kutya hatvan kilósan is ugyanúgy megcsinálja.

 

Keveset ugatott - öblös, mély hangját csak akkor hallatta, ha oka volt rá.

Éjszakánként hangtalan léptekkel járőrözött az udvaron.

 

Amikor pihenni akart, a hálószobánk ablaka alatt fészkelte be magát - egy idő után odatettünk neki egy szőnyeggel bélelt raklapot, legyen min heverésznie.

 

A kutyaházát, amit érkezésekor vettünk neki, messziről elkerülte.

Asztal, teraszfedő alatt jobban szeretett pihenni.

Nyáron főképp a diófa vagy a tuják töve volt a kedvenc helye.

Onnan jól szemmel tarthatta birtokát, az udvart.

 

Amikor vettünk egy nagy faházat az udvarra, berakodni ezt-azt, kialakítottunk neki benne egy sarkot, ami csak az övé.

Oda már szívesen bevonult, amikor nagyon hideg volt, vagy erősen esett az eső.

 

Pár hónapra rá, miután Csellót örökbe fogadtuk, egy kis yorkie szerű párhetes kutyus is hozzánk került.

A Mini nevet adtuk neki, mert Csellónak kábe a sípcsontjáig ért.

 

Országosan nagy barátok lettek.

A méretkülönbség ellenére óriásiakat birkóztak, kergetőztek, játszottak együtt.

Összetartottak, jól kijöttek.

 

Tudtuk egy ideje, hogy Cselló beteg, ám a szövődmények túl gyorsan terítették le a lábáról. 

Annyi időt viszont adott, hogy mindannyian el tudjunk búcsúzni tőle.

Nagy, barna, hűséges kutyaszemeiben hála, és szeretet tükröződött.

 

Tudtuk, érzi, itt a vége a közös történetünknek.

 

Tíz, gyönyörű évet töltöttünk el együtt.

Múlt héten Cselló örökre elaludt.

 

Vele együtt eltűnt egy hatalmas adag feltétel nélküli szeretet is az életünkből.

 

Mini kutya se nagyon találja azóta a helyét - még soha nem volt olyan, hogy Cselló huzamosabb ideig hiányozzon, max pár órát, amíg az állatorvoshoz vittük.

 

Sétálni is mindig közösen jöttek.

Egyszer követtük el azt a hibát, a kezdetek kezdetés, hogy Csellót elvittük az erdőbe tekeregni Mini nélkül,

Akkora hó volt, hogy Mini eltűnt volna benne.

Mini keservesen végigsírta azt a két órát, amíg távol voltunk.

Innentől kezdve vagy mindkettőjükkel mentünk, vagy egyikükkel sem.

 

Mini Cselló halála után napokig kereste játszópajtását.

Folyamatosan benézett Cselló kedvenc zugaiba, nem kerül már elő?

Hol bujdosik?

 

Egyik éjjel fogta magát, és összeszedte Cselló összes maradék bundafoszlányát, amit az udvaron talált.

Egy kupacba.

 

Kis kutyaesze talán úgy gondolta, így újraalkotja, életre keltheti pajtását.

 

Ám Cselló már az örök vadászmezőkön rohangál boldogan.

 

Az emléke pedig szívünkben foglalja el az egyik legkülönlegesebb helyet.

 

 

Húsvét előtti csütörtökön egy három hónapos kutya érkezik majd hozzánk.

 

Komondor.

Kislány.

Három hónapos.

 

Bár Cselló helyét senki nem fogja tudni már betölteni, bízunk benne, lesz minimum tíz közös, boldog évünk az új jövevénnyel is.

 

Ami biztos, az új kutyus kizökkenti majd Minit hatalmas nagy bánatából.

 

Mini olyan haragos lesz az új betolakodóra, hogy nem ér rá búslakodni két morgás és ugatás között.

 

Később pedig összebarátkoznak, megkedvelik egymást, így Mini kutyaszívéből a Cselló hiánya miatt érzett bánat végleg elillan.

 

De erről majd egy év múlva mesélhetünk legközelebb.

 

Addig csak bízni tudunk benne, hogy így lesz.

 

Rég vártuk ennyire a húsvétot...

A január nálunk a születésnapok hónapja.

 

Idén a születésnaposok élményt kértek a születésnapjukra, ajándék gyanánt.

 

Fiaink a zakopanei fürdőt szerették volna közelebbről megnézni, pontosabban megmártózni benne.

 

Eddig már kétszer jártunk Zakopaneba, szívesebben kalandoztunk volna más tájakon, ám üsse kő!

 

Ez legyen a legnagyobb problémánk az életben, hogy harmadszorra is elmegyünk egy meseszép városkába.

Neki is vágtunk az útnak.

 

Az utunk oda olykor jeges-havas utakkal, igazi, téli tájjal keretezett, és zökkenőmentes volt.

 

A szállás, amit lefoglaltunk, Zakopane legcsendesebb zugába épülhetett.

Van az a mély csend, ami semmihez sem hasonlítható: hát, itt ez volt.

 

Zakopane hó alatt, ködbe burkolódzva várt minket.

 

A városkát körbe ölelő hegyekből semmit sem láttunk.

 

A szállásunk teraszáról is csak az orrunkig tartott a kilátás - bár a leírásában hegyekre nyíló panoráma is szerepelt.

 

A fürdőjegyeket már itthon lefoglaltuk.

Rossz fürdőbe.

 

Pontosabban nagyon jó fürdő volt ez is, csak a fiaink a TikTokon nem ezt a fürdőkomplexumot mutogatták, miszerint ide szeretnének menni. (Van egy sanda gyanúnk, hogy emiatt negyedszerre is el fogunk látogatni Zakopanéba...)

 

Így történt, hogy első körben hiába kerestük a három szintes, panorámás kültéri medencéket, csak egy kültéri medencét találtunk, azt is olyan sűrű párában rejtve, hogy alig láttuk benne egymást.

 

- De hát ez nem az a fürdő, ahová akartunk menni! - eszméltek fel a fiaink.

Mint kiderült, az a bizonyos fürdő fél órányival odébb lett volna.

- De ne aggódatok, azért itt is nagyon jól fogjuk érezni magunkat! - Nyugtattak meg minket a fiaink a beltéri csúszdákat, sodrófolyósót, hullámmedencét, élménymedencéket látva.

Így is lett.

 

Vagyis csak majdnem lett így.

 

A medencékben ugyanis, szinte kivétel nélkül, 32-36-40 fokos, forró víz volt.

Ami eleinte jó.

Nagyon jó.

 

Aztán elkezd lüktetni az ember feje.

Zúgni kezd a füle.

Szeme csillagokat látni.

Végül a vérnyomása is az egekbe szökik.

 

Summa sumárum: mi, felnőttek, délután zúgó fejjel, szédelegve tántorogtunk ki a fürdőből.

 

Úgy elfáradtunk a sok, forró vízben való ücsörgéstől, mintha megmásztuk volna ötször oda-vissza az egész Magas Tátrát.

 

A fiaink is el voltak fáradva, csak ők a csúszdákra való végtelen lépcsőzéstől.

 

 

A másnapi programunk szerencsére már kevésbé volt ennyire extrém.

A snowlandiai hólabirintust vettük célba.

 

Mondjuk a sor, ami jegypénztárnál várt ránk, kissé extrémnek tűnt, de szerencsére gyorsan lement.

 

A 2500 négyzetméteres, mintegy 60.000 jégtömbből álló labirintusban elidőztünk egy jó ideig: jó móka volt. 

 

A fiaink ezt követően belevetették magukat egy maratoni szánkózásba.

Mi maradtunk a forró teánál, forralt bornál, báránybőrös padokon melegedve egy barátságos lengyel hüttében.

 

Este még végig korzóztunk Zakopane híres sétálóutcáján, a Krupówki utcán, feltankoltunk a híres lengyel karamellából, szárított erdei gombákból, füstölt sajtokból, házi, piros áfonyalekvárból. 

Ezeket a sajtokat minden sarkon olvadósra grillezve is meg lehetett vásárolni, és helyben elfogyasztani papírtálcáról, a mellé tálalt hűvös áfonyalekvárba mártogatva.

 

Harmadnap elérkezett a hazautunk napja.

 

Reggel kinézünk az ablakon: felszállt az összes szürke, gomolygó köd.

A levegő kristálytiszta, ellátni a végtelenbe, és tovább.

 

Végre megcsodálhatjuk a szállásunk teraszáról a beharangozott kilátást.

Tényleg hegyek mindenfelé.

 

Bepakolunk az autóba, és mielőtt elbúcsúznánk Zakopanétól, még utoljára körbe autózunk a környéken.

Megnézzük teljes pompájában a várost és az azt körbevevő hegyeket.

Ködmentesen.

 

Magyarországra visszaérve újfent hóesés fogadott, mintegy a magunkkal hozott hangulat folytatásaként.

Úgyhogy az üzletben is zakopanei hangulatban telt a hét első fele.

 

Ma már latyakosra kezdett el olvadni ez a fíling, így gyorsan felidézzük még ezzel a beszámolóval, hátha itt marad velünk még egy leheletnyit.

Van otthon egy mágnestáblánk, amire mindig valami kis, éppen aktuális szöveget kreálunk mágneses betűkből.

- 'Új év, új kalandok!'  tette ki valamelyikünk január elsején.

 

És hát nem beletrafált?

 

A karácsonyra kapott Zalakarosi hétvégénkre akkora ónos esőt jósoltak, hogy mondhatni, fenekünkön csúszva, fagyban, hóban érkeztünk meg családilag a fürdővárosba.

 

Itt, az üzletünkben pedig akkora hideg fogadott év elején, mint az északi sark.

 

A két ünnep között leállt a fűtéshez is használt légkondicionáló. 

 

Szakember jön, helyzetet felméri: elromlott a fűtésszál.

 

Külföldről berendeli, másfél hét, mire megérkezik.

- Év eleje van- tárja szét tehetetlenül a karját.

 

Két hétig úgy be voltunk öltözve itt az üzletben, mint egy Michelin figura.

Alig bírtunk mozogni a rétegesen magunkra pakolt cuccokban.

 

Ha megvan az a jelenet a Jóbarátokból, amikor Joey felveszi Chandler összes ruháját  -  nos, úgy is nézhettünk ki.

 

Mára szerencsére ez a probléma is megoldódott, hurrá, van fűtés!

 

Olyan hálásan nézünk fel a légkondicionálónkra, hogy újra működik.!

Végre nem fagynak rá ujjaink a billentyűzetre.

 

 

Olykor túlságosan is magától értetődőnek vesszük a dolgokat -  így szól számunkra  2026 első tanulsága.

Jelentjük, elkezdődött!

 

A napok fényárban és mézeskalács illatban úsznak.

Már ég az első gyertya az adventi koszorún.

A levegőben várakozás vibrál.

Sűrűsödnek az utcákon az emberek és az autók.

Az üzletekben tömeg és az árudömping.

Sokasodnak a szatyrok a kezekben.

 

A kispesti piacnál messziről csillog a szaloncukor választék az utca felőli árusoknál.

Mustot is forgalmaznak, aminek nagyon megörültünk, gyorsan vettünk is pár literrel.

 

Idén is készítünk a rokonságnak, barátoknak házi mustárt az ünnepekre.

 

Redukáljuk, azaz visszafőzzük a mustot, ötven százalékot lesűrítve.

Lehűtjük negyven fokosra.

Összekeverjük az előtte gyorsan liszté őrölt barna mustármaggal.

Fél órán keresztül keverjük sűrűre, fényesre, krémes állagúra.

 

Az eredmény egy édes, csípős, mutatós, fekete színű mustár.

 

Még a nagyszülőktől tanultuk a receptet.

Sok-sok éve készítjük el így, karácsony környékén a családnak, barátoknak.

Gyakorlatilag szinte minden téli reggelihez, vacsorához passzol a házi májkrémtől a kocsonyáig, a sült kolbásztól a fokhagymás, abált szalonnáig.

 

Egyik évben biztos, hogy megembereljük magunkat: minden, decemberben hozzánk ellátogató ügyfelünknek készítünk egy kis üvegcsével.

 

Bár tény, idén se maradnak ügyfeleink ajándékok nélkül.

 

Extra finom, ünnepi gasztroajándékokkal készültünk minden, decemberben hozzánk betérő vásárlónknak.

A szűk sétálóutca turistákkal tömve.

Az utca egyik oldalán szorosan egymás mellett kis éttermek, kávézók.

A másik oldalon asztalok, székek, tele minden.

 

Hirtelen, szinte a semmiből előttünk terem egy pincér hatalmas tálcájával.

A tálcán gyönyörűen megkomponált kávék, díszes sütemények.

Nekünk ütközik, és laza eleganciával magára borítja a tálca tartalmát.

 

- Pardon - szabadkozunk ijedten.

- No pasa nada! - inti széles vigyorral az arcán tetőtől talpig kávéba ázó pincérünk.

Lehajol, gyakorlott mozdulattal rásöpri a tálcára a földről a poharakat, és pont oly hirtelen tűnik el a tömegben, ahogy érkezett.

 

2025, november 7., Barcelona.

Péntek reggel landoltunk, és vasárnap estig miénk a város.

 

Velünk tartanak a fiaink is.

 

A reptérről az első utunk a szállásunkhoz vezet, amit ugyan még nem foglalhatunk el, de a csomagjaink letehetjük.

Nincs sok csomagunk, ám a kicsi is sok, ha sokat kell gyalogolni.

 

Innen irány a Montjuïc, Barcelona zöld szíve és történelmi kilátója. 

 

De előtte még útba ejtünk egy helyiek által látogatott szendvicsezőt, ahol jól bereggelizünk.

A spanyolok nagyon szerethetik a bagettet, mert a legtöbb szendvicsük ebből készül.

A szendvicsekbe valókból pedig aligha hiányozhatnak a különféle, finom spanyol sonkák.

A bagett extra puha, a benne való sok finomság ízes.

A kávé is isteni.

 

Teli hassal nem könnyű a lépcsőmászás, szerencsére a legtöbb helyen mozgólépcső is visz a Montjuïc hegyre.

Illetve van egy sikló is, ami a tengerpartról indul, és a levegőben szeli át a várost a hegyre menet - mi ezt most kihagytuk.

 

 

A Montjuïc nemcsak egy hegy Barcelona közepén – ez a város egyik legkülönlegesebb helye, ahol történelem, kultúra és természet találkozik.

Nevét a katalán Zsidók hegye (Mont dels Jueus) kifejezésből kapta, és már az ókorban is fontos szerepe volt.

 

Később itt épült fel a Montjuïc vára, amely anno stratégiai pontként őrizte a várost, ma pedig békésen figyeli a kikötőt és a tengerpartot. 

A 20. században a hegy új arcát mutatta: a 1929-es világkiállítás és az 1992-es olimpia idején Montjuïc lett a város szimbóluma.

Az akkori épületek ma is meghatározzák a látképet – a Museu Nacional d’Art de Catalunya például a hegy lábánál úgy trónol, mintha a városra vigyázna. 

 

De Montjuïc nemcsak a történelemről szól.

Tele van kertekkel, parkokkal és kilátókkal, ahol el lehet bújni a város zaja elől.

 

A legjobb panorámák is innen nyílnak Barcelonára, és ha este felgyúlnak a Magic Fountain fényei, az egész hegy életre kel.

Az egész hely nyugodt, művészi, mégis tele energiával.

 

Szinte az egész napunkat itt töltöttük, volt látnivalónk elég.

 

Hazafelé, megéhezvén, beülünk egy szimpatikus kis helyre.

Kiderült, hogy egy nepáli étterem, és egy nepáli család üzemelteti.

Találomra bökünk rá az étlapra, szinte egyetlen étel neve se cseng ismerősen.

Ám minden rendkívül ízes, nem fogtunk mellé.

 

És hát elmondhatjuk immár, hogy életünkbe először nepáli kaját Barcelonában ettünk. :-D

Ráadásul kifelé jövet meglepetten felkenődünk az ajtóra.

Annyira tiszta, és annyira színüveg, hogy észre se vesszük, ott van.

 

A kis étteremből a szállásra vezet utunk, aminek erkélyéről a híres Sagrada Familiat is látni.

Kb. 10 percnyi séta távolságban van tőlünk a templom.

 

Irány bevásárolni a közeli Lidl áruházba!

Az áruház tele ismeretlen gyümölcsökkel, ínycsiklandó sonkákkal, különféle péksüteményekkel, finom sajtokkal.

Ráadásul hihetetlenül olcsó minden. 

Úgy kell cenzúráznunk magunkat, ne vegyük meg ezt se, meg azt se, hisz repülővel megyünk haza, élelmiszert tilos felvinni.

 

Bevásárlás után lepakolunk a szálláson, majd irány a Sagrada Familia: a templom, amit már 140 éve építenek, és még mindig nincs kész.

Barcelona ikonikus temploma nemcsak épület.

Gaudí, a híres katalán építész szoborrá merevedett álma is egyben.

Az építkezés 1882-ben kezdődött, és azóta olyan, mint egy végtelen sorozat: minden évadban történik valami új. 

Idén például hivatalosan is a világ legmagasabb templomának nyilvánították.

 

A templom tele van szimbólumokkal – minden torony, oszlop és dísz mesél valamit a természetből vagy a Bibliából.

Ide belépni olyan érzés, mintha egy kőből faragott erdőbe lépnénk, ahol a fény színes üvegeken át táncol. 

 

Bár még nincs teljesen kész, a Sagrada Família régóta Barcelona legfőbb szimbóluma.

A legfőbb bizonyíték arra, hogy a szépséghez néha türelem kell… mondjuk egy évszázadnyi.

 

Este kivilágítva is gyönyörű.

Ámulunk és bámulunk.

Körbesétáljuk párszor, részleteibe feledkezve.

 

Másnap visszatérünk ugyanide.

Teljes pompájában, napfényben is látni szeretnénk.

 

A délelőttöt a templom környéken töltjük.

Fenséges, látványa megunhatatlan.

A környező utcák élettel teliek.

 

Egy piacot is útba ejtünk.

Itt még jobban sajnáljuk, hogy nem lehetünk itt huzamosabb ideig!

Különféle gombák, ezerféle kagyló, változatos tengeri herkentyű, hal, polipok, calamarik, steak húsok, chorizok, rengeteg fajta gyümölcs és zöldség, valamint sonka, sonka mindenfelé...

Jó lenne mindent végigkóstolni.

Veszünk egy kis mangót és papaját.

 

Este összeütöttünk a szálláson egy adag paellát, hazaugrunk, megebédeljük a maradékot.

 

Utunk a Gótikus negyed felé folytatódik.

Barri Gòtic Barcelona legrégebbi része, ahol szűk, kanyargós utcák között sétálva olyan, mintha visszacsöppennénk a középkorba.

 

Itt áll a Barcelona-székesegyház, és minden sarkon egy újabb titkos kis tér vagy hangulatos tapasbár vár. 

A negyed tele van római romokkal, középkori házakkal és eldugott udvarokkal, miközben a városi élet zaja a falakon kívül marad.

Ez az a hely, ahol a történelem és a modern Barcelona kéz a kézben sétál: a múlt árnyékában, de mediterrán napfényben.

 

A székesegyház előtt fúvószenekar zenél.

A téren rengetegen bámészkodnak, nagyon sokan táncolnak is a zenére.

 

Odább egy mutatványos egy hatalmas fémkarikával egyensúlyoz.

 

A kis utcákba betérve utcazenészek szolgáltatják az újabbnál újabb talpalávalókat különféle műfajokban.

 

Betérünk megpihenni egy kávézóba.

Sikeresen ottfelejtjük egyikünk hátizsákját.

 

Már a tengerparti sétányon tátjuk a szánkat, amikor valamelyikünknek eszébe jut a hátizsák.

 

Rohanás vissza a kávézóba.

Az ott dolgozó kedves hölgy rögtön megismer.

Mosolyogva nyomja a kezünkbe ottfelejtett cókmókunk.

 

Vissza a tengerpartra.

Átvágunk a homokos részen át le, egészen a vízig.

A hullámok kiszámíthatatlanok, a cipőnk bánja.

Mi kevésbé.

Este is 17-18 fok van, nem fázunk.

 

A sétányon pálmafák sora, ameddig a szem ellát.

 

Kis bódék sorakoznak egymás mellett, mindenhol árulnak valami finomságot.

 

Megkóstoljuk az empanadát.

Ez egyfajta, tipikusan félkör alakú péksütemény, amit különféle töltelékkel tálalnak.

A fiúknak ízlik. Engem a Lidl-ba kapható gyros párnára emlékeztet, az annyira nem jött be anno.

 

A churrost se hagyjuk ki: a hosszú, csillag alakú sült, ropogós tésztarudak mellé papírpohárba rengeteg lágy, forró csokiszószt is kapunk.

 

Az óriáskerékre már nem ülünk fel, ám közvetlen közelről nézzük fényjátékait.

 

Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntünk, gyalog indulunk vissza a szállásra.

Bő másfél óra séta, mi az nekünk!

 

Harmadnap enyhe izomlázzal ébredünk, ennyi gyalogláshoz egyikünk lába sincs hozzászokva.

 

Kiszaladunk bagettért a közeli pékségbe.

Még van sonkánk, sajtunk, estéről sült chorizo kolbászunk.

Alaposan bereggelizünk, megadva a módját.

 

A maradék bagettből, vajból, sonkából, sajtból, chorizoból isteni szendvicseket gyártunk.

Jó lesz útközben, ha megéhezünk.

 

Reggel hagyjuk el a szállást, ám a repülő csak este kilenc körül indul.

 

Unatkozni szerencsére továbbra sincs idő.

Irány a Güell park.

 

 A Güell park olyan, mintha Gaudí egyszer csak azt mondta volna: - Na, most tényleg elengedem magam! – és ecset helyett mozaikdarabokkal kezdett volna festeni.

Itt minden hullámzik, kanyarog, színekben úszik.

A padok kígyóként tekerednek, a házak mesebeli mézeskalácsra hasonlítanak, és a híres mozaikos gyík (vagy sárkány?) az egész park kabalája lett.

A legjobb része?

Fentről látni az egész Barcelonát, miközben a tenger fénye úgy villan a szemünkbe, mintha maga Gaudí keverte volna ki árnyalatait. 

A Güell park az a hely, ahol még a legkomolyabb ember is mosolyogni kezd.

A művészet itt nem múzeumban lakik, hanem a levegőben.

 

A Güell park után irány a barcelonai kikötő.

Itt hosszasan megpihenünk.

Lógatjuk a lábunk a tenger felett, bámuljuk a rengeteg kisebb-nagyobb, régi és új hajót, jachtot, vitorlást...

 

A kikötőből elmetrózunk a Camp Nou-hoz.

 

A Camp Nou nem csupán egy stadion.

Ez a foci egyik nagy szentélye.

Legendák játszottak itt: Messi, Ronaldinho, Xavi, Iniesta...

 

Az új neve, Spotify Camp Nou, a modern kor jele. Még épül, szépül, daruk mindenfelé.

Itt a foci tényleg több, mint játék: ez Barcelona ritmusa, szenvedélye, egyik fő identitása.

Ezt példázza az egész környezet a múzeummal, a hatalmas Barca shoppal, Barca kávézó, Barca étterem, Barca relikviák mindenhol.

Itt aztán tényleg minden a futballról szól.

 

Kapuba lövés helyett mi innen a reptérre vivő vonatunk felé lőjük be az irányt.

 

Hatalmas pályaudvarra érkezünk, mint kiderül, ez Barcelona fő pályaudvara.

Nagy nehezen megtaláljuk a sok vágány között a saját vonatunk.

 

A reptérre érve megy minden, mint a karikacsapás.

Becsekkolunk, kicsit szétnézünk, falunk kettőt, és már nyílnak is a kapuk.

A saját járatunkra való újbóli becsekkolás után már várni se kell, mehetünk is fel egyenesen a repülőre egy odatolt, ideiglenes folyosón.

 

Minden terv szerint halad.

Éjfél körül már az autónk felé igyekszünk a budapesti reptéri parkolóban, majd éjfél után nem sokkal már otthon is vagyunk.

A tegnap szüreteltük le kiskertünkből a bazsalikomot.

Ha van olyan fűszer amiből nálunk soha nincs elég, az a bazsalikom.

 

Az egész család odavannak az olasz ételekért.

Bruschetta, pizza, milánói: jöhet minden mennyiségben.

Sok bazsalikommal, természetesen.

 

A legnagyobb olasz kajakedvenc nálunk Zsidró Tamás húsgombóca.

 

Ezt az ételt sok éve egy Vacsoracsata, vagy Hal a tortán műsorban (már nem emlékszem, pontosan melyikben is) láttuk.

Zsidró Tamás mesterfodrász készítette el vendégeinek.

 

A lényege: bazsalikommal fűszerezett húsgombócok olajon lepirítva, majd paradicsomos mártásban tálalva, tésztával.

 

Akkor sebtiben lefőztük, hogy ne merüljön feledésbe.

Elsöprő sikert aratott.

 

Azóta havonta egy-kétszer biztos, hogy el kell készítenünk.

 

Ez az étel immár Zsidró Tamás húsgombóca néven betonozta be magát kedvenc családi menüsorunkba.

 

Na de vissza a bazsalikomszürethez.

 

Az elmúlt években a kertünkből leszedett bazsalikomot változatos formában próbáltuk tartósítani.

 

Például pesztót készítettünk belőle.

Ami a kezdeti lelkes kóstolások után ott rohadt a hűtőben, amíg ki nem dobtuk.

 

Egy neten látott videó alapján fancy módon jégkockatartóba tettük, leöntve a kockákba tett bazsalikomleveleket olívaolajjal.

Azóta is ott tologatjuk a fagyasztóba az olívaolajas fagyasztott bazsalikomot.

 

Fűszerolaj is készült belőle.

Mondanunk sem kell, egy idő után feljöttek a tetejére a bazsalikomlevelek és szépen bepenészedtek.

Idén maradunk a bazsalikom eltevés legegyszerűbb és legpraktikusabb módjánál: megszárítjuk, és be vele egy zacskóba.

Olykor az egyszerű dolgok a legnagyszerűbbek.

Nem hagy nyugodni a parajdi sóbánya súlyos katasztrófája. 

 

Napok óta fájó szívvel követjük Enikővel a híreket, forródróton lógunk sóvidéki családtagjainkkal, barátainkkal.

 

A szovátai rokonoktól jött ma a hihetetlen, szomorú hír: a bánya teljesen víz alá került, a létesítményt végleg lezárták.

 

Ők is turizmusból élnek, egy csörgedező patak melletti, gyönyörű kis panzió büszke tulajdonosai.

 

A Parajdon történtek az egész régióra hatással lesznek, tudják előre.

 

A szovátai Medve tó csak két hónapig üzemel.

A parajdi bánya egész évben a turisták rendelkezésére állt.

 

A helyiek, sőt az egész ország összefogott, (segély)koncertekkel készülnek, új tervek születnek Parajd, és a sóvidéki turizmus megmentésére.

 

 

Kisgyerekként Enikőt is, engem is gyakran vittek a parajdi sóbányába a szüleink.

 

Osztálykirándulásokra is mentünk mindketten oda.

 

Majd kamaszkorunkban barátainkkal lógtunk a bányában, számtalan alkalommal.

 

 

Legendás családi sztori az is, hogy Enikő, tizenhat évesen egyszer autóstoppal jött ki a parajdi sóbányából.

 

Történt ugyanis, hogy lementek egy barátnőjével, és a föld mélyén derült ki, hogy a barátnő enyhén klausztrofóbiás.

Nem bírja sokáig a zárt, föld alatti tereket.

 

Akkoriban a bányabuszok, amelyek hozták-vitték az embereket le a mélybe, csak 4-5 óránként közlekedtek.

Enikőék felmentek a lépcsőkön, majd valahogy kijutottak a turistáknak elkerített látogatókamrai részről.

 

Az egyik tárna folyosóján gyalogoltak a pislákoló félhomályban a kijárat felé, amikor messziről egy fénycsóva világította be az alagutat.

Egy sószállító kamion lámpái.

 

Enikőék lestoppolták a kamiont, az elképedt sofőr pedig kivitte őket a felszínre.

(És azóta is töri valahol a fejét, hogy ez a két nyegle kamaszlány a bánya oda nem való részén igazi volt, vagy csak a képzelete szüleménye?)

 

Később, amikor megismerkedtünk Enikővel, együtt mentünk le évente többször is a bányába.

 

Aztán amikor megszülettek a gyerekeink, velük, számtalan közös élményt begyűjtve.

 

A fiaink, Enikő édesanyjával idén, a tavaszi vakációban, mi Enikővel tavaly májusban jártunk lent a parajdi sóbányában utoljára.

 

Akkor már ment a szóbeszéd a helyiek között az állandó beázásokról, és arról, hogy egyre súlyosabb a helyzet.

 

Utolsó alkalommal, amikor lent  voltunk, a bánya egyik félreeső helyén sétáltunk, ami paravánokkal részben el volt takarva a turisták elől.

 

Rajtunk kívül senki nem járt arrafelé.

 

Egy kihalt, szűk folyosó végén nagy üvegablak nézett le egy csupa rög, hatalmas bányakamrára, vágatra.

 

A sziklás talajon valaki épp méréseket végzett.

 

A monstrumi térben egy pici, törékeny pont.

 

Ott mintha valahogy megéreztük volna, hogy most állunk itt jó darabig utoljára.

 

Csak néztünk le a mélybe sokáig, szótlanul.

 

Zsolt

 

 

Vajdahunyad várát (az eredetit)  éppen renoválják, ám az állványokat leszámítva akadálymentesen járható.

 

Miközben az árkok feletti hídon haladunk át, beugrik nekünk egy emlék.

 

Tizen éve az Egri vár volt így felállványozva.

 

Elhaladtunk előtte autóval, büszkén mutattunk ki az ablakon: 

- Nézzétek gyerekek, ott a híres Egri vár! 

Mire a gyerekek kórusban, vékony kis cérnahangjukon:

- Most építik?

 

Hát, most már nem tesznek fel ilyen aranyos kérdéseket.

 

Végignézünk a gyerekhadseregen, mit gyerek: kamaszok már szinte mind!

Közöttük totyog egy másfél éves, és velük pipiskedik egy hétéves, na de a többiek már kész nagyfiúk, nagylányok.

 

Nagycsaládi találkozón vagyunk épp.

 

Vajdahunyad mellett, egy otthonos kis panziót béreltünk ki szobástól, konyhástól, étkezőstől, szaunástól.

Van biliárd, dézsa, hatalmas terasz, hívogatóan barátságos udvar - idős és fiatal egyaránt megtalálja a kedvére való helyet és tevékenységet.

 

Az étkezőasztal oly hosszú, hogy nem látjuk a végét - ám megteríteni most mégis könnyebb, mint sok éve.

Akkor fél szemünk folyton a csapatnyi kisgyereken volt.

 

Most már ők terítenek gyönyörűen, csapatosan, egy-kettő.

 

Majd el is szedik az asztalt, mielőtt diszkréten elvonulnának biliárdozni, dézsázni.

Hagynak minket, felnőtteket nyugodtan beszélgetni.

 

El sem hiszem, hogy ezt is megértük.

 

Na, de vissza Vajdahunyadi várába - az első nagycsaládi közös programra.

 

Rengeteg a látogató, mi se vagyunk kevesen, így megbeszéljük, szétválunk kisebb csoportokra.

Ha szem elől veszítenénk egymást, találkozunk a parkoló mellett lévő kávézónál.

 

Rengeteg a torony.

 

Lépcsőn le, lépcsőn fel - hamar elfáradunk.

 

 A végén a közelünkben sertepertélő kamaszainkat küldjük fel, nézzenek szét odafent.

Érdemes ezt a lépcsőhalmazt nekünk, felnőtteknek is megmászni, vagy diszkréten kihagyható?

 

Sok lépcső üres helyiségekbe vezet - ezeket már a kamaszaink szóhasználatával élve, szkippeljük.

 

Bár mondjuk a kilátás a tornyokból tényleg frenetikus.

 

Rádöbbentenek minket arra, hogy a tériszony és a csodálat remekül kombinálható élmény is lehet.

 

Egy kiadós időutazással a hátunk mögött és némi reumával lábainkban a parkoló melletti kávézóban bevárjuk egymást a családtagokkal.

Lassan az egész kávézó megtelik velünk.

 

- Nézzük meg Déva várát is ma. Itt van tíz kilométernyire! - dobja be valaki a vakmerő ötletet.

 

Ahogy Mózes lába alatt vált ketté anno határozottan a tenger, úgy válik ketté A. és B. csoportra családunk.

 

A. csoport végre kipihenné a várlépcsők okozta fáradalmakat, B. csoport harsány üdvrivalgással fogadja az újabb kalandot.

Mondanom sem kell, hogy a B csoport hetven százalékát a gyerekeink teszik ki.

 

Egy nagy közös családi ebéd után az A. csoport elvonul hát egy kis délutáni sziesztára, a B. csoport pedig autókba vágja magát, és irány Déva vára.

 

- Van ott egy felvonó, az felvisz a várba sitty-sutty, az előtte lévő parkolónál hagyjuk majd az autókat -  irányít el bennünket a környéket valamelyest ismerő családtagunk.

 

A felvonó természetesen csak májustól novemberig üzemel.

A vár apró paca egy végtelenül magas domb (hegy?) csúcsán.

 

Ott hátul van lépcső! - kiált fel diadalittasan a környéket ismerő családtag, a gyerekhadsereg legnagyobb örömére.

Hurrá, lépcső!

 

Jaj! Lépcső...

Mi felnőttek a sírás határán egyensúlyozunk.

Megint.

Lépcső.

 

Becsületünkre legyen szólva, felvonszoltuk magunkat Déva váráig.

Kisebb nagyobb pihenőkkel tarkítva.

 

Ameddig mi a lelkünket is kifújtatva, tüdőnkbe egy utolsó lélegzetvételnyit keresve, a lépcsőkorlátra rogyva küzdöttünk az életünkért, kiskamaszaink háromszor megtették fel-le a távot.

- Felértünk! - kiáltották egyik percben apró pöttyként integetve a messzi távolban.

- Mi van,gyertek márr? - tornyosulnak fölénk a következő percben, hogy aztán újra a messzi távolba tűnjenek el apró pöttyként.

 

A fáradságtól amúgy is pöttyösre esik szemünk előtt a látkép.

A végén már megharcolunk minden egyes lépcsőfokkal.

 

A végtelenségig tart, de csak felérünk.

 

Remegő lábakkal nézünk vissza, együtt érzően veregetve egymás vállát.

Megcsináltuk!

 

Déva várában alig van látogató, nem sok őrültnek jut eszébe ide felverekednie magát.

 

Komótosan körbejárjuk, a belső lépcsőket diszkréten el vagy megkerüljük.

 

A vár gyönyörű.

A kilátás fantasztikus.

 

- Megérte a fáradságot - bólogatunk fél szemmel a végtelen falépcsőrengetegre sandítva.

Aha. Még le is kell menni.

 

Szelfik, fotók, csapatostól, csak a gyerekek, mi és a gyerekek.

 

Még megpihenünk egy pazar kilátású padsoron.

Aztán nagy levegő.

 

Lépcsőn le.

 

Háromszáz lépcső?

Négyszáz lépcső?

Áh, ki számolja?

 

A lényeg: két kézzel kapaszkodni a korlátba, és tenni a lábunkat, egyiket a másik után.

- Most érik a jó kis izomláz mindannyiunknál - nyugtázzuk sírva vigadva.

 

A lépcső korlátja simára dörzsöli a tenyerünket.

 

Kiskamaszaink már látványosan kiunatkozták magukat ránk várva az autóknál.

 

Hát, ilyen ez.

Egyik percben még fiatalok vagyunk, a másik percben már hallani sem akarunk több lépcsőről egy darabig.

 

Lépcsők itt a MintaPrint üzletében is vannak - szerencsére csak három lépcsőfoknyi mennyiség.

Így nem kell sokat lépcsőznöd, ha kifogyott a nyomtatódból a lézertoner, tintapatron, és személyesen jönnél el hozzánk vásárolni.

Idén, már szeptember elején nyakunkba ugortak a boldog csokimikulások és szaloncukrok a boltok polcairól.

A karácsonyi dekoráció hegyeken át mentünk, mendegéltünk, a bejgli tengeren is túl, míg megtaláltuk, amiért eredetileg a boltba indultunk.

Mindez a Jingle Bells ritmusára.

Kereskedőként abszolút megértjük, hogy az ünnepi hangulat generálása a vevőket nem tervezett vásárlásra ösztönzi.

Azt is megértjük, hogy az üzletek egymás elé licitálnak, hogy elsőként jelenjenek meg a piacon ünnepi kínálatukkal.

A legtöbb boltnak a karácsonyi időszak a legforgalmasabb, így érthető, hogy megpróbálják jól elnyújtani.

Átlagemberként, viszont augusztus végén még nem jár át minket a karácsony szelleme.

Max a két fülünk között. (Egyiken be, a másikon ki.)

Sőt, szeptemberben sem.

Októberben?

Semmi.

November?

Na. Valami kezdődik...

Kezdünk nagyon hálás lenni az üzleteknek, hogy már kapható csokimikulás, szaloncukor, meg minden, ami az ünnepekre hajaz.

Szotyogtatva, részletenként vásárolgatni, költeni valahogy megnyugtatóbb, mint az egyszeri nagy pénzkiadások.

Ilyenkor jön el az az idő is, amikor leülünk megtervezni az adventi időszakot otthonra, illetve az üzletbe.

Otthon: mi legyen majd a fiainknak a napi élmény, mely minden reggel ott várja őket az adventi naptárban?

Milyen csínyeket kövessen el Elf manó?

Eh, már nagyok a fiaink ehhez, inkább hagyjuk ahol van, a ruhakupac alatt a szekrény mélyén.

Nem jó, mert már megkérdezték a fiúk, lesz idén Elf?

Na jó legyen, de idén ne csínyeket kövessen el, hanem vicceket hozzon.

Elkezdjük begyűjteni a napi vicceket, amiket a manó hoz majd december 1.-24. között.

Hatalmasakat vigadunk közben.

(Miért nem írják fel az orvosok a napfénymentes őszi-téli időszakra a viccolvasást?)

November utolsó hetében elővettük a karácsonyi dekorációt, fényeket, és díszbe öltöztettük az otthonunk.

Már csak az adventi naptárt és az adventi koszorút kell elővarázsolni vasárnapra.

 

Hát elkezdődött...

B-i-z-t-o-s, hogy beszállunk ebbe a csónakba? Mármint EBBE, itt?

A fenti kérdés a Duna partján hangzott el, ötszáz kilométerrel odébb, múlt szombaton.

Arra a hétvégére nagycsaládi találkozót szerveztünk Romániába, Jókai Mór leghíresebb, Az arany ember regényének egyik helyszínére, a Vaskapu szoros mellé.

(A Senki Szigetét, ahol Noémi élt, ma már elnyelte a Duna, ám egykor, itt, valóban létezett.)

A találkozó remekül sikerült: meghitt volt, örömteli.

Jó volt együtt lenni családunk ritkábban látott tagjaival.

A legemlékezetesebb momentuma a hétvégénknek: befizettünk egy motorcsónakos, dunai, családi túrára.

Amikor megláttuk a csónakot, komoly kétségeink támadtak.

Beszálljunk?

Ne szálljunk be?

Már jöttek a kevésbé jó hírek az árvízről.

A Duna, mintha megérezte volna, hogy neki hamarosan extra feladata lesz, széles kilengésekkel, buzgón hömpölygött alattunk.

Borult volt az ég, az eső is szemerkélt.

A motorcsónakunk látványa pedig... hát.. hogy is fogalmazzak?

Egy túl sokat látott, viharvert lélekvesztő várt minket a kikötőben.

Ennek nem a roncstelepen lenne a helye?  - súgta oda nekünk valaki.

A kormányosunk nem hagyott minket sokáig mérlegelni.

Határozott mozdulatokkal egy-kettő a csónakjába tessékelt mindannyiunkat.

A látszat ellenére viszonylag kényelmes ülésekbe huppantunk.

Egy kétórás dunai motorcsónak túra várt ránk, a Vaskapu szoroson át.

Már az első tíz perc után úgy hánykolódott fel s alá a fenekünk alatt a csónak, hogy mélyen együtt éreztünk a világ összes tengeribetegével.

Olyan hullámokat vetett a víz, mintha egy viharos óceánon lennénk.

Itt a legmélyebb a Duna - próbálta túlharsogni a zúgó motor és a víz zaját kormányosunk - 60-70 méter mély!

Boldogok voltunk.

Csupa jó hír ebben a reménytelen helyzetben.

- De bevallom, ilyen hullámokkal errefelé még én sem találkoztam -  jelentette ki kormányosunk megilletődve, miközben a kormányt kapkodta a  csónak orrát csapkodó mérges hullámok elől.

A csónak fölött, a jobb időket is látott, tartórudakra feszített műanyag ponyva, ami eddig próbálta felfogni előlünk a vizet, hirtelen megadni készült magát.

Lazán kettévált.

Több liter víz zúdult rögvest a nyakunkba. Szerencsénkre, egészen tűrhető hőmérsékletű volt.

Az első ülésen lévő lány unokatesó - aki utólag bevallotta, fejben már felépítette a teljes menekülési stratégiát, ki tud úszni, ki nem, melyik oldalt közelebb a part, hogyan menekülünk meg, ha szétesik alattunk ez az izé - egyik kezével a székébe kapaszkodva próbálta megtartani a szerkezetet.

A kormányosunk két hullám között segíteni próbált neki.

Hosszú percek teltek el, mire valahogy rögzítették, ne essen szét a fejünk felett lévő, viharvert ponyvát tartó, rozoga tákolmány.

Ami sok vigaszra ez nem adott okot, mert oldalról ugyanúgy fel-fel csapott ránk a víz.

Irigykedve néztük a velünk szembe jövő csónakokat: mind egy szálig patent, elől-hátul-oldalt stabil ponyvaborításúak.

Száraz, nyugodt, mosolygós utasaikon messzire virító, profi mentőmellény.

A mi mentőmellényeink inkább hasonlítottak nyakba vetett, sötét, láthatatlan homokzsákokra.

Aggódva tapogatjuk a sajátunk.

A kormányosunk pont akkor vet egy pillantást hátra.

Ne aggódjanak, felfújódik, ha vizet ér! - kiáltja felénk.

Olyan régi darabnak tűnik ez a mentőöv, vagy homokzsák, vagy mi ez, hogy előbb fújódik fel az, aki ilyennel a nyakába esik a vízbe, és fullad meg.

Mindegy, remélhetőleg nem kerül rá sor, hogy élőben leteszteljük.

Hánykolódunk tovább.

Egyik nagybácsi kétségbeesetten kiáltja bele az orkánszerű hullámokba, hogy soha többé nem indul el lélekmelegítővel csurig töltött laposüveg nélkül hajóútra.

Mellettünk a lányok röhögőgörcsöt kapnak a sok hánykolódástól.

Egyik nagynéni a telefonját próbálja menteni az özönvízből.

Amott egy remegő kéz kapaszkodik görcsösen a hajó oldalába.

A gyerekeink hangos, örömteli kurjongatások közepette, hatalmas vigyorral az arcukon röpködnek fel s alá a leghátsó üléseken.

Próbáljuk őket valahogy megtartani, hogy ki ne repüljenek a csónakból.

- Ne aggódjatok! - kiált fel egy hurráoptimista családtagunk - ha veszély van, soha nem a legviharvertebb hajó szokott elsüllyedni, hanem mindig a pöpec újszerű!- Legalábbis a filmekben!- tette hozzá.

Kábé tizenöt percig tartott az esztelen hullámzás, ám egy örökkévalóságnak tűnt.

Szerencsére kicsit később jóval szelídebb vizekre evezünk.

A nap is kikukucskált a felhők mögül.

Hihetetlen, de kezdtük nagyon jól érezni magunkat.

Sőt, már-már unatkoztunk is: sehol egy hullám?

Innentől kezdve az út további része halálfélelem nélkül telt.

Megcsodáltuk a gyönyörű szorost, a sziklába faragott hatalmas Decebal szoborfejet, a Traianus táblát, a Széchenyi emléktáblát, egy sziklába vájt barlangba is behajóztunk.

A visszaúton már mindenki felkészült lelkileg: na, most jön a "kedvenc" részünk.

Ám legnagyobb szerencsénkre nem jött, illetve mégis, csak most a hullámok nem elölről csaptak fel.

Játékosan felkapták a csónakunk, és vidáman adogatták át egymásnak.

Az élet rendje nem változik.

A vihar után szép idő jön.

Az árvíz után nyugalom.

A veszély után biztonság.

Mi pedig- most, hogy szerencsésen megmenekültünk vízi kalandjainkból - biztosan itt vagyunk neked, ha kifogy a nyomtatódból a kellék, vagy egy új nyomtatóra van szükséged.

 

Egy csütörtöki nap délutánján vágtunk neki idei nagy nyári családi utazásunknak.

Majdnem azt írtuk, kalandunknak, de hát itt a MintaPrint boltjában is minden napunk egy jó kaland, és még a családias légkör is stimmel, úgyhogy igen, utazás, ez a jó szó.

 

Újvidékig jutottunk, itt töltöttük egy előre lefoglalt, kellemes kis tranzitszálláson az éjszakát, majd másnap reggel irány tovább Leptokaria. (Görögország)

 

Miért éppen Leptokaria?

Erre két válaszunk is van.

 

Az első: idén az elmúlt nyarainkhoz képest is alacsonyabb költségvetésű nyaralást terveztünk, és itt találtuk az egyik ár-érték arányban legjobb szállást Görögországban.

A második: útba esett Albánia felé.

 

Hogy ez miért volt fontos, mindjárt el is meséljük, de előbb eldicsekszünk azzal, kik voltak a szomszédaink.

 

Nos, mellettünk nem más lakott, mint Zeusz, Héra, Poszeidon, Aphrodité, Hephaisztosz, Apollón, Hermész, Artemisz, Dionüszosz, Héraklész, és társaik, azaz a görög mitológia istenei.

 

Szállásunk az Olümposz hegyvonulat lábánál helyezkedett el.

 

Az ott eltöltött négy napban próbáltunk Dionüszosszal végig jóba lenni,  elvégre ha az ember nyaral, akkor borozzék, ne dolgozzék.

Na jó, azért dolgoztunk is, boroztunk is, és a kagylót se csak a tenger sodorta homokból vettük fel, hanem a zsebünkben lévő is csörgött jó párszor.

 

Nem állítjuk, hogy nem tűnik egy pillanatra távolinak a nyomtató, lézertoner, tintapatron szó, amikor pl. a gyerekekkel a tüdőnket köpjük ki felváltva, hogy felfújjuk az ilyen-olyan tengeren ringatózó hálós matracot, minicsónakot, kutyafülét, ám hálistennek mindig hamar visszarázódtunk arra a pár percre, amikor szükség volt ránk a munka frontján.

 

A fogadtatás, amiben részünk volt, amikor megérkeztünk a Leptokariai szállásunkra, pont olyan volt, mint amikor hazalátogatunk rég látott rokonainkhoz.

 

Egy idősebb házaspár, Dimitri és Katia várt minket nagy örömmel otthonos, mediterrán házuk gyönyörű kertjének hűs olajfái alatt.

 

Még ki se szállunk a kocsiból, már be is voltunk invitálva a nyári konyhába, ahol Dimitri egyből nyomta a kezünkbe a házi készítésű isteni cipuroját.

 

A cipuro ánizsos törkölypálinka - nem egyenlő az ugyancsak görög itallal, az ouzoval.

Dimitri szerint a cipuro maga az egészség, az ouzo nem tesz jót az agynak. 

 

Mindez kézzel-lábbal magyarázza, pár szót tud csak angolul.

 

A gyerekeink elé finom, sült tejberizs került.

Friss kenyérrel, saját készítésű kecskesajttal kínálnak.

 

Később -  még be se fejezzük a kipakolást - hoz nekünk Dimitri egy nagy doboz friss tyúktojást.

 

Közben megadóan konstatáljuk, hogy a görögök továbbra se szeretik se a szúnyoghálót (eddig ahányszor Görögországban jártuk, ezt mindig hiányoltuk), se a zuhanyfüggönyt. (Miért? Miért? Miért???)

 

És bár a szállásunk leírásában a légkondicionáló is szerepelt, annak most bizony nyoma sincs.

 

Azt hiszem, laza görögséggel a légkondicionáló leírásával a ventilátorokra gondolták, melyek valóban: ott voltak minden helyiségben külön-külön, szépen bekészítve.

Más esetben talán szóvá tettük volna az elírást, ám itt görögösen legyintettünk egy nagyot, és nagy sóhajjal beletörődtünk, hogy el fogunk olvadni az elkövetkező napokban. 

Spojler: végül ez nem történt meg, meglepően jó volt a levegő.

Talán a hegyek és a tenger találkozása miatt, nem tudom.

 

Közkedvelt turistacélpont Leptokaria a helyiek között.

Tele volt görög ajkúakkal a tengerpart.

Magyar szót is hallottunk elvétve (pontosan kétszer, a helyi Lidlbe), ám messze a helyiek voltak többségben a turistákkal szemben.

 

Rengeteg errefelé a szabad strand, pont, mint Horvátországban.

Leterítjük a víz mellé a kis napozógyékényt, felpattintjuk a napernyőt, és miénk a világ.

 

Hát mondjuk konkrétan a miénk nem volt, ugyanis se gyékényt, se napernyőt nem vittünk magunkkal.

 

Azért a Görögországban megszokott, kávézók, kis tengerparti éttermek által kipakolt napernyők, nyugágyak, asztalok is képviseltetik magukat szép számban.

Iszik az ember egy kávét, (ami mellé kap ajándékba egy liter ásványvizet, meg chipset, meg nemtudommit), és elücsöröghet a kölcsön nyugágyban egész nap.

Mennyivel szimpatikusabb ez, mint az, hogy fizetni kell a nyugágyakért, napernyőkért.

 

Annyira tetszett a miliő, hogy nekiálltunk házakat nézegetni öregkorunkra.  

Bár távol még, hogy valaha is odaköltöznénk, álmodozni jó.

 

Főleg, amikor elnéztük a 75+ évében lévő Dimitrit és kedves feleségét, Katijat, milyen aktív, tevékeny életet élnek arrafelé.

 

Viszik a kis gazdaságukat, kiadják szállóvendégeknek hatalmas házuk nagy részét, - ami a négy gyerekük négy lakrésze, amikor meglátogatják őket saját családjukkal.

Olajbogyót, szőlőt termesztenek, tyúkokat, kecskéket tartanak, sajtot, olajbogyót, törkölypálinkát készítenek.

Véget nem érő fűszernövénykertjükben bazsalikom, oregánó, rozmaringbokrok.

 

Ráadásul házuk mindenfelé léleknyugtatóan extra panorámát kínál.

Ablakaik egyik része az Ölümposz hegységre, másik része a távoli tengerre néz, így bármerre megpihen az ember tekintete, feltöltődik a látványtól.

 

Nagyokat fürödtünk a tengerbe, hatalmasakat pihentünk, és nem győztünk betelni a kilátással, amikor 'otthon' voltunk.

 

Fotó sajnos nem sok készült.

Mostanában elfelejtjük megörökíteni a jó pillanatokat.

Annál inkább átéljük őket.

 

Finom görög gyrost ettünk gyrossal ebédre, vacsorára meg a szállásunkon található hatalmas grillezőn sütött finomságokat.

 

Amiből mindig úgy készítettünk, hogy a házigazdáinkat is meg tudjuk kínálni.

 

Egyik nap az Olümposzra is felmentünk - na jó, karcoltuk az alját, messze voltunk a csúcshódítástól.

 

Nehezen vettünk búcsút ennyi jótól, ám még várt minket utunk másik célpontja: Ksamil.

 

Dimitri és Katja ajándékcsomagot nyomott a kezünkbe búcsúzóul: saját készítésű teájukkal, ami elmondásuk szerint nagyon jó a vérkeringésnek, és a szívnek, valamint nem túlzok, annyi oregánóval, amiből öt évig főzünk nonstop.

 

Merthogy szerényen bevallották: minden ételünkből, amivel őket megkínáltuk, hiányzott az oregánó.

 

Hát mondjuk nekünk eszembe se jutott, hogy beletegyük pl. a házi hamburgerbe, de hát a görögök az oregánót is oregánóval eszik.

 

A kedves búcsú után irány Albánia, irány Ksamil.

 

Útközben még megálltunk egy órára a híres neves Meteoráknál, jól kibámészkodni magunkat.

A kolostorokba nem megyünk be, arra rá kell szánni minimum egy napot, hogy mindent lássunk.

Inkább csak kívülről szemlélődtünk egy lélegzetelállítót.

 

Ksamilra - félsziget lévén - egy rozoga kis komp hozna át minket - hogy ne kelljen megkerülni a fél világot.

 

Amikor meglátjuk a lélekvesztőt, bőven hezitálunk, hogy rá merjünk hajtani, vagy ne merjünk, de a pufidzsekis albán nagy karlejtésekkel irányít is minket a korhadt deszkájú tákolmány felé.

Miközben óvatosan a lélekvesztőre kormányozza Zsolt a kocsit, fogadásokat kötünk, át fogunk vajon jutni épségben a másik partra?

Amikor kiderült, hogy igen, akkor meg azon tűnődünk, hogy van az, hogy rólunk szakad a víz ebben a negyven fokban, albán barátunk pedig itt ebben a pufidzsekiben mintha valami téli tájból lépett volna ki: még egy kósza izzadságcsöpp nincs a homlokán.

 

Ksamilba is úgy fogadtak minket, mintha hazaérkeztünk volna. 

Harmadszorra szálltunk meg az elmúlt években ezen a szálláson, minden otthonosan ismerős.

 

Még ki se pakoltunk, már itt is kopognak az ajtónkon másfél liter házi olívaolajjal, és másfél liter rakival ajándék gyanánt.

Hát mi lesz itt kérem szépen, ha ezt mind megesszük, megisszuk. :-D

 

Leszaladtunk a tengerhez is egy kis megmártózásra - a Ksamilt körbeölelő Jón tenger kékebb, hűvösebb, mint a leptokariai Égei tenger, ám nagyon jó itt is a víz. 

Fürdés után  összerittyentettünk egy finom vacsorát az útközben vásároltakból, majd nagy alvás.

 

Másnap frissen, kipihenten ébredünk.

Irány is az elmúlt években felfedezett, kedvenc halasunk, lássuk, neki mi a mai fogásuk, nekünk pedig mi lesz a mai vacsoránk?

Kagylót és halat 'zsákmányolunk', majd útba ejtettünk egy zöldségest is az egészséges életmód jegyében.

 

Itt görög salátán, pitán, tzatzikin, élünk az elkövetkező napokban, mellé hús, hal, herkentyű, kinek mi. 

Amikor nem főzünk, nem dolgozunk, nem kártyázunk a gyerekekkel, vagy nem a környékbeli nevezetességeket látogatjuk, a tengerbe lubickoltunk.

 

Még nem volt szezon Ksamilban, elég kevesen voltak.

Volt olyan partrész, ami még se nyitott, akkor készülődtek a nyitásra.

 

Tehát fürdünk, és lubickoltunk a napsütésben, jókat eszünk, iszunk, hatalmasakat alszunk.

 

Néha, hogy megtörjön az egyhangúság, bekopognak a házigazdáink egy isteni saját készítésű burekkel, máskor a tenger akkora hullámokat vet, hogy ember legyen a talpán, akit nem dob ki a partra perceken belül.

 

Utolsó reggel kipihenten búcsúztunk szállásadóinktól, a tengertől, Ksamiltól.

 

Pár évig biztosan nem jövünk ide, új helyeket is látni szeretnénk majd.

 

Irány Észak Macedónia, utolsó éjjelre ott foglaltunk szállást. (Túl hosszú lenne egyből hazajönni, inkább ketté osztjuk az utat.)

Kb. 7 órás út vár ránk, gyönyörű tájakon.

 

Még megálltunk Albániában egy random útszéli kis helyi étteremben ebédelni.

 

Az étlap annyira egyszerű, egy fecni, csak pár étel rajta, borjú vagy kecske hús, kilós (!) árral feltüntetve, krumpli, saláta, salsa szósz, és ennyi.

A sült húsok kilós ára olcsóbb mint itthon a nyers a piacon.

Meg pár ital.

Megjegyzés: a sör ebben az étteremben 20 lekkel olcsóbb volt, mint Ksamilbam a boltban. ( 1 lek = 4 forint)

Ám tény, Ksamil Albánia legdrágább régiója.

 

Megkóstoltuk a borjúsültet, a kecskesültet - minden itt helyben, azonnal készül, az étterem másik felén hentesüzlet, onnan hozzák át frissiben amit rendel az ember - , a sült krumpli (semmi mirelit, helyben vágva, sütve), a salátát, a salsa szószt, amiről kiderült, hogy tzatziki. 

 

Igazi, papírabroszos, helyiek által frekventált helyre tévedtünk mesésen kedves kiszolgálással.

 Az már csak hab volt a tortán, hogy itt nem macskák, hanem tyúkok 'kuncsorognak' a lehullott falatokért. 

 

Macedóniában gyönyörű helyen, a Mavrovo Nemzeti Parkban szálltunk meg. (1250 M magasban ), egy, a tóra néző szálláson.

Éjszaka annyira jó hűvös volt a levegő, mint Ksamilban légkondival. 

 

Sajnos csupán egy alvásnyira maradtunk, - el tudnánk magunkat itt képzelni több időre - reggel már robogunk is tovább, hazafelé.

 

Macedónia amúgy a legolcsóbb ország, ahol az elmúlt években jártunk.

Pár ár, amivel találkoztunk: 300 forint a Milka csoki, 160 forint a dobozos Fanta, 350 forint egy liter étolaj, 300 forint a Doritos chips, 900 forint egy csomag Dunhill cigaretta. (Nem mintha dohányoznánk, de itt minden bolt minden pultja fölött ott a cigaretta, mint anno itt, Magyarországon is valamikor.) A gázolaj 420 forint. Hát, meg kellett állapítsuk, nagyon pénztárcabarát ország.

 

Jó volt hazaérkezni, majd visszatérni a boltba, felvenni a munka fonalát, friss szemmel nézni a megszokott mindennapjainkra, amit mögöttünk hagytunk bő másfél hétre.

 

Mert hát: mindenhol jó, de legjobb itthon.

 

 

 

Ünneplésből nincs hiány nálunk.

Hétvégén Enikő édesanyjának szép kerek 70-ik születésnapját ünnepeltük, messziről érkezett nagynénikkel, unokatestvérekkel, közeli és távoli családtagokkal.

Nálunk volt a hétvégi nagy családi muri központja.

 

Enikő már egy bő héttel azelőtt feltette a színes húsvéti dekorációkat.

Majd erre felaggatta a még színesebb születésnapi díszítést.

Pont úgy nézett ki a lakásuk, mintha a húsvéti nyúl ünnepelné nálunk a hetvenedik születésnapját.

 

Enikő édesanyjának születésnapi hétvégéje - így utólag is csak megerősíteni tudom - remekül sikerült.

Ettünk, ittunk, nagyokat beszélgettünk, még többet nevettünk.

Kirándultunk a Duna kanyarba.

Visegrádi várat látogattunk.

Voltunk moziba, étterembe.

Még a Retro múzeumot is meglátogattuk a közös nosztalgia jegyében.

 

Most pedig, épp hogy becsukta maga mögött az ajtót a születésnapi vendégsereg, már itt kopogtat a húsvét.

 

Idén a húsvéti ünnepeket otthonunkban, szűk családi körben tervezzük eltölteni.

 

Pénteken sütünk, főzünk, készülődünk.

Szombaton érkeznek hozzánk a szüleim, és a testvérem, ők hétfőig nálunk is maradnak.

Tojást festünk - ez jó kis családi program.

A felnőtteké a hagymahéjas, petrezselyemlevéllel díszített  tojások festése, a fiainké a színes tojásfestékkel való kreatív pacsmagolás.

Gyerekeink, bár már nem olyan kicsik, még mindig örömmel keresik húsvét vasárnap a kertben eldugott, nyuszi hozta, édes meglepetéseket.

Hétfőn édesapámmal és a fiaimmal meglocsoljuk édesanyámat, Enikő édesanyját, és Enikőt, - egy-egy húsvéti locsolóvers kíséretében. (Ha hirtelen nem jut eszembe semmi, mindig ott a jolly joker: "Piros tojás, fehér nyuszi, öntözésért jár egy puszi".)

 

Kedden pedig, miután jól kiünnepeltük magunkat Enikővel, újra itt várunk majd nagy szeretettel, reggel 8.00-tól a boltunkban, (memo: el ne felejtsük el az óraátállítást) ha kifogyott a hosszú hétvégén a nyomtatódból a festék, vagy egy új nyomtatóra van szükséged.

Színes húsvéti ünnepeket kívánunk neked!

Zsolt

 

- Biztos? A sötét éjszakába kóborolni vadidegen, sosem látott helyeken? Menjünk! - csillan fel a gyerekeink szeme, amikor bejelentjük nekik, hogy hétvégén Bariba megyünk családilag, Zsóka mama 70-ik születésnapja apropóján - és este 10 után landol a repülőnk.

 

A repjegyeket még időben és jó áron sikerült beszereznünk, ám minden jóban van valami rossz: ez esetben a jó ár kompromisszuma a késői landolás.

 

Első éjszaka a reptér mellett foglaltunk egy kiváló szállást.

A szállásadónk transzfert is kínált: éltünk hát a lehetőséggel az éjszakába kóborlás helyett.

Így hát csütörtök este landolás Bariba, mikrobuszba be, mikrobuszból ki, hopp, meg is érkeztünk!

 

A jó dél olasz levegő hamar ágyba parancsolt mindannyiunkat.

 

Ébredtél már úgy reggel, hogy azt sem tudtad hol vagy, és mit fogsz látni, ha kinézel az ablakon?

Hát én sem.

 

Először is a mosdót próbáltam megtalálni az idegen házban, sürgős volt, így túlságosan sokáig tartott a feltértépezés.

Este még tudtam hol található.

Ám reggelre esküszöm valaki átrendezte a szállást belsőépítészetileg.

Vagy csak én voltam túl kótyagos a levegőváltozástól.

Először a fiaimhoz nyitottam be, majd anyósomra sikerült ráriasztani, végül a konyhába landoltam, hopp ott egy másik folyosó, kanyar, és végre, megvan!

Sikeresen felébresztettem az egész társaságot kis akciómmal.

Sebaj, nem aludni jöttünk, végül is már reggel 6 óra, és vár ránk egy felfedezni való ország odakint!

 

Egy 120 négyzetméteres, tipikus, zegzugos olasz házban szálltunk meg.

Barátságos konyhájából egyenesen a mandarin és citromfákkal teli, madárcsicsergős kertbe léphetek ki.

A fák roskadoznak a sok színes gyümölcstől.

Megkóstolok egy érettnek tűnő mandarint, a maradék álom is kiszökik a szememből, olyan savanyú. 

Hát végül is... úgysincs kávénk.

Egy-egy kézipoggyásszal érkeztünk, bevásárolni meg este már nem volt mikor és hol.

Reggelink sincs, így hamar búcsút veszünk a szállásunktól, és irány az 1 km-re lévő vasútállomás.

A célállomásunk: Polignano a Mare.

 

Útközben betérünk egy hívogató kis pékségbe, ahol felmarkolunk hat gőzölgően friss csokis croissantot, amit aztán útközben fogyasztunk el az állomás felé menet.

Hosszan csodálkozó, megrökönyödve minket bámuló pillantások kereszttüzében.

Hát persze.

Erről a vidékről, Pugliából indult a slow food, azaz a lassú étkezés mozgalom.

Ez a hat zilált turista - rohantunk, hogy le ne késsük a vonatot - meg itt, sietősen, UTCÁN  eszi a nagybetűs olasz reggelit, a croissantot, ahelyett hogy leülnének vele ráérősen, egy cappuccino társaságában.

 

A vonatot végül nem mi késtük le: a vonat késett le minket.

Nem először és nem utoljára.

Itt is elég sajátosan értelmezik a menetrendet, húsz perc ide, harminc perc oda... bagatell.

Hát, végül is, nem munkába rohanunk, belefér.

 

A vonat indulásától számítva 30 percen belül már meg is érkeztünk Polignano a Mare-ba.

Vidám olasz tuctucosok invitálnak járműveikhez városnézés gyanánt, ám mi a fülsiketítő olasz slágerektől dübörgő tuctucok helyett a csöndes gyaloglást választjuk.

Első utunk egy kávézóhoz vezet, ahol végre megihatjuk az első igazi olasz cappuccinónkat.

Igazából kávét szerettem volna, ám a cappuccinót is meg akartam kóstolni.

És mivel az olaszok furán néznek arra, aki délután cappuccinót iszik, hisz az náluk reggeli ital, úgy voltam vele, ha Olaszországba jössz, élj úgy mint az olaszok.

 

Mi a cappuccinótól, a gyerekek a forró csokitól újult erőre kapva nyakunkba vettük ezt a csodás dél olasz romantikus kisvárost.

Fehérre meszelt házak, szűk utcák, a tengerpart fölé meredező sziklákba vájt épületek, hangulatos óváros, hamisítatlan olasz életérzés mindenhol.

Voolaree, ooo - énekelhetnénk közben - a híres olasz slágernek az énekesével, aki ennek a kis városnak a szülöttje, és akire itt annyira büszkék, hogy egy három méter magas szoborral is tisztelegtek neki a tengerparton.

Az éhség minket is utolér, így megállunk egy random pizzériánál az óvárosban megenni életünk egyik legolcsóbb és legfinomabb pizzáját.

Városlátogatásunk utolsó pontja az egyik legtöbbet fotózott öböl Olaszországban: a Lama Monachile.

Innen már a közelben lévő állomás felé vesszük az irányt. 

 

A következő úticél ugyanis a vonattal Polignano a Mare-tól egy megállónyira lévő Monopoli. (Vagy ahogy itt mondják: MonÓpoli.)

Nem, nem a népszerű társasjátékjáték, hanem egy dél olasz kisváros az olasz csizma sarkánál.

Itt foglaltunk szállást a következő két éjszakára egy csodás, tengerparti apartmanházban.

Mivel még nincs turistaszezon, szinte féláron lehet most nyárhoz képest szállást bérelni errefelé.

 

Miután a Giulia nevű szállásadónktól (biztos van valahol egy Rómeó is) átvesszük a kulcsokat, és ideiglenes, gyönyörű otthonunk, lesétálunk a közelben lévő kisboltba bevásárolni.

Mortadella, proschutto, különböző sajtok (az egyik, mint utólag kiderült, olyan büdös, hogy a pálpusztai sajt mesterei térden állva könyörögnének a receptért -de azért persze nagyon finom), olajbogyó, valami finom helyi kolbász, hogy legyen estére sütnivalónk, panini kenyérkék... hamar megtelik a kosarunk minden helyi jóval.

Vigyáznunk kell, nehogy elragadtassuk magunkat - pontosan be kell mérni, mennyit fogyasztunk, repülővel ugyanis nem igazán lehet hazahozni élelmiszert.

Még beugrunk egy fagyizóba dzselátózni, azaz fagyizni - itt megtanuljuk, hogy olaszul a pisztáciát nem pisztáccsiónak ejtjük, hanem pisztákkhiónak - ha még sokat maradunk itt, akarva-akaratlanul megtanulunk olaszul.

Szép nyelv: rendkívül dallamos, temperamentumos - jó hallgatni a helyieket, még ha egy kukkot se értünk abból, amit mondanak.

És jó nézni is a helyieket: az olaszoknak hatalmas érzékük van a divathoz.

Szinte mindenki körülöttünk - magyar szemnek szokatlanul - jól öltözött, mint akit skatulyából húztak ki.

 

Ránk borul az esti alkonyat.

Körülöttünk most kezd életre kelni az eddig álmos Monopoli - estére megtelnek az utak, a terek, az éttermek, a tengerpart, nyüzsög a város.

Mi már kinyüzsögtük magunkat - egy gyors, otthoni vacsora, és már olasz álmainkat alusszuk a tengerpart fel-fel szűrődő morajlása közepette.

 

Másnap, egy kiadós reggelit követően nyakunkba vesszük Monopolit.

Az útikönyvek azt tanácsolják, vesszünk el a labirintusszerű óvárosában: hagyjuk, hogy vigyenek magukkal a kis utcák.

Szűk, kanyargó sikátorok, hangulatos terecskék, régi vár a tenger partján:  a történelmi múlt itt lenyűgöző kilátással párosul.

Itt egy székesegyház, ott egy bazilika, amit még látni kell...

Közben egy hangulatos étteremben elfogyasztjuk életünk második legfinomabb pizzáját, és életünk legfinomabb olasz focacciáját.

 

Estére lejártuk az összes lábunk.

A lelkünk teletöltve tipikus olasz kisvárosi bájjal, olasz életérzéssel.

Úgy aludtunk, mint a bunda.

 

Azaz aludtunk volna, ha éjszaka el nem éri Olaszország partjait a korántsem szelíd Mónika ciklon.

Úgy rázta az ablakokat, mint aki rettenetesen haragszik a világra.

Úgy morajlott alattunk a tenger, úgy süvített a szél be minden nem létező résen hangoskodva, hogy bármennyire fáradtak is voltunk, nehezen tudtuk csukva tartani a szemünket.

Summa summárum, végül reggel lett hálistennek, és bár a morajlás és a szél nem hagyott abba, valahogy nappali fénynél nem tűnt olyan hangosnak és szokatlannak.

 

Elbúcsúztunk tengerparti szállásunktól, és Monopolitól is.

Irány Bari!

Hátunkon a házunk, azaz a cókmókjaink.

Ma megsétáltatjuk a kézipoggyászaink.

A repülőnk késő este indul - addig van időnk bejárni Bari minden érdekes zugát - hátizsákostól, mindenestől.

 

A vonat hamar beér Bari központjába, (külön tetszett még a vonaton, hogy mindig bemondták, készítsük elő a jegyeket, mert jön az ellenőr) ahonnan amerre a szem ellát, hatalmas pálmafák lengedeznek mindenfelé.

Mit lengedeznek: hajlonganak eszeveszettül, mert a szél az itt is olyan erős, hogy azon rimánkodok, csak a fejünkre ne fújjon valamit a városlátogatás során.

Megcélozzuk mi is azt az utat, amin a tömeg elindul.

Az irány jó, ez Bari "Váci utcája".

Egyik híres divatház a másik mellett bő kilométeren át.

 

A széles, impozáns épületekkel, kirakatokkal és pálmafákkal szegélyezett út az óvárosba torkollik.

Gribe-gurba sikátorok halmaza vár itt is.

Mindenfelé belátni a porták mögé, az otthonokba.

Itt épp egy nagy család üli körbe a nappalit,  amott valaki tévét néz, a következő sarkon egy olasz mamma gyúrja a tésztát a konyhája előtt, háta mögött az ajtó kétfelé, sarkokig tárva nyitva.

Mellette zacskózva a helyi híres tészta, az orecchiete: 2 euróért vihető.

 

Vinnénk, de végül mégse visszük.

Inkább megkóstoljuk egy helyi trattoriában frissen elkészítve, valami isteni finom szósszal.

Ettünk, ittunk kávéztunk, meglátogattuk itt is a tengerpartot, - ahol kifújta belőlünk az összes szuszt a brutálisan erős szél.

Bari látnivalói közül kihagyhatatlan a Szent Miklós Bazilika, ahol maga Szent Miklós van eltemetve.

Itt volt egy szobor, amihez mindenki odament, és megsimogatta a lábát.

Mi sem hagytuk ki ezt a mozdulatot, odaléptünk egyenként szoborlábat simogatni - biztos ami biztos.

Beültünk még egy cukrászdába egy utolsót fagyizni, (a mangófagyijuk ízének selymessége még most is a szánkban) croissantozni - majd vissza a központi pályaudvarra, és irány a reptér.

Ezúttal volt időnk szétnézni a reptéren is, plusz megpihentünk a hazaút előtt.

 

Ha Olaszországra gondolok, elsőre mindig a térdig lejárt, sajgó lábaim jutnak eszembe, utána kúszik be a látnivaló és a hangulat.

Tény és való, látnivaló van bőven, a hangulat pedig nagyon... olaszos.

 

Életembe nem szolgáltak ki annyiszor énekelve mint ezen a hétvégén itt, Puglia régiójában.

Énekelve mérte dobozba az olajbogyót a középkorú hölgy a boltba, énekelve adta át az üveg "muszájmegkóstolni" bort a fiatal srác a delikátban, és énekelve kaptam a vonatjegyet is.

Amikor éppen nem énekelnek errefelé az emberek, akkor beszélni szeretnek egymással.

Széles gesztusokkal kísérve mondandójukat.

Nagyon szeretnek szóba elegyedni vadidegenekkel - minket is sokszor megszólítottak - ám sajnos a nyelvi korlátok miatt sok mindenről nem tudtak velünk értekezni.

A vidám hangulat végighömpölyög a szűk utcácskákon egészen a tengerpartokig -és ott zsizseg a vonatokon, a buszokon, a megállókban - amerre csak járunk.

Tudnak itt élni.

Tudnánk itt élni.

 

Nos, tény, mindenhol jó, de legjobb otthon.

Nekünk mégiscsak itt a világ közepe.

Irány hát haza.

 

Volt bennem egy kis félsz, hogy vajon felszáll a repülőnk ilyen szélben.

Nos, játékosan megrángatta kissé a gépünket, de végül gond nélkül felszálltunk.

És gond nélkül landoltunk másfél órával később Ferihegyen -  elvégre itt vagyok, és szorgalmasan írom úti kalandjaink.

Zsolt

Mi a közös egy éber határőrben és egy riadt kisegérben?

Hát mi!

Máris elmeséljük.

 

Az iker fiaink már kifelé tartanak a gyerekkorukból.

Ez volt az első olyan születésnapjuk, amikor nem tárgyi ajándékot, hanem élményt kértek tőlünk ajándékba.

Méghozzá a magyar határ mellett lévő Sutzmannsburgban (továbbiakban magyarul Locsmánd) található Sonnentherme fürdőbelépőt.

Mert hogy ott - állítólag, Tik-Tokon látták - nagyon de nagyon jók a csúszdák.

 

Úgyhogy irány Locsmánd!

Online megvettük a fürdőbelépőket, a Bookingon lefoglaltunk egy fürdő közeli, szép apartmant.

 

Péntek délután indulunk, alig pár óra a szállás, bőven odaérünk.

Mivel sok programunk péntekre nincs, úgy döntök, tegyünk egy kisebb kört Ausztria keleti részén, nézzünk kicsit körül, ha már itt vagyunk.

Az osztrák határ egy kis fülke, előtte határőr.

Lelassítunk, vet ránk egy átható, szigorú pillantást, majd int, mehetünk tovább.

 

Locsmándon most csak átrobogunk, a közeli, dimbes-dombos táj felé vesszük az irányt.

A gps-t úgy állítjuk be, hogy ne menjünk kétszer ugyanazon az útvonalon.

Nézelődünk, szívjuk magunkba az osztrák erdei levegőt, kanyargunk jobbra-balra az úttal, hegynek fel, le, kis faluból ki-be, míg egyszer csak egyikünk megszólal:

- Te, az ott nem a határ?

- Milyen határ?

- Hát a magyar határ!

De.

Az.

Úgy állítottuk be az útirányt figyelmetlenül, hogy a gps szépen visszavitt minket Magyarországra.

 

Határőr kis fülke előtt.

Int, ránk se néz.

Még jó, hogy nem néz: mindannyian pukkadozunk a nevetéstől.

Főleg, miután belegondolunk, mit fog szólni a másik, szigorú határőrünk, amikor újra meglát bennünket, hogy - ismételten - át akarunk menni a határon: Ausztriába.

- Hátha elfelejtett.

- Egy fehér kisbuszt nehezebb elfelejteni, mint egy átlag kisautót.

- Remélem nem azt fogja hinni, hogy...

És itt mindegyikünk előhozakodik a maga képtelenebbnél képtelenebb verziójával.

Fetrengünk a nevetéstől, pedig talán nem is olyan mulatságos.

Ám a magyar ember saját figyelmetlenségén is jól tud mulatni.

Olyan jól szórakozunk, hogy végül észrevétlen megyünk át Ausztriába ismételten a határon. Kint sincs az a bizonyos, szigorú határőr.

 

A szállásunk patikatisztaságú, szépen berendezett.

Két szoba nappali-ebédlő. A kulcsot egy kóddal ellátott dobozból vesszük ki, az útmutatót levélben kaptuk meg előre a házigazdáktól.

Nagy udvar, grillező, hatalmas terasz. Ráadásul mi vagyunk az egyetlen vendégek a többapartmanos házban.

Elugrunk bevásárolni a közelben lévő Billába, majd összeütünk egy gyors, finom vacsorát osztrák ízvilágban.

 

A szombati napunk a Sonnentherme fürdőé.

Rendezett, egyértelműen számozott, végtelen területen elterülő ingyen parkoló vár minket a fürdő előtt.

A beléptetés zökkenőmentes, magyarul szól hozzánk a jegykiadó hölgy.

Nem jártak még nálunk?

Mindent részletesen elmagyaráz, itt a csúszdás, rész, ott a kisgyerekeseké, erre van a relax medence, amott a fürdő étterme...

Még térképet is ad.

A fiúk hamar megtalálják a csúszdákat, mi pedig lehuppanunk a paravánnal elválasztott pihenőszékkupacok egyikére.

Sok fürdőbe jártunk kis hazánkba, de ilyen paravános megoldást nem láttunk még.

Minden család, nagyobb társaság le tudja választani magát, kis privát szférát teremtve a nagy nyüzsgés közepette.

Ráadásul a paravánokon törülközőszárítók, akasztók, praktikusan, minden kéznél.

A nap hamar eltelik, bár tény: ennél csendesebb, tágasabb fürdőkhöz vagyunk otthon szokva.

Ám ez egy gyerekbarát fürdő, így ha nekünk, felnőtteknek nem is az álom wellness, a fiainknak az.

Odavannak a csúszdákért, a medencékért, a hangulatért, mindenért. Ami nekünk már túl sok, túl zajos, azt ők mind imádják.

 

Hazafelé tartva lelkesen mesélik csúszdás élményeiket.

Még az apartmanhoz érve se hagyták abba.

 

Pakolunk kifelé, majd befelé, közben be nem áll a szájuk, amikor...

- Állj! Mi mozog ott?

Az ebédlő sarkából egy riadt szemű kisegér néz ránk elképedve, majd szaporán futásnak ered.

A gyerekeink utána vetik magukat.

Körbekergetik a tágas ebédlőben, ám az egér gyorsabb, egy-kettő nyoma vész a konyhaszekrény környékén.

 

Most mi legyen? - néznek ránk a fiaink bociszemekkel.

Még sosem volt szerencséjük egérrel egy légtérben tartózkodni házon belül.

- Hát mi legyen.

Semmi.

Az egér fél tőlünk, nem mi tőle.

Nem, éjszaka nem fog rámászni senkire, távol tartja magát tőlünk.

Igen, hagyhatunk neki egy kis ételt egy papírtányéron a földön.

 

Másnap reggelre a földön hagyott egéreledelnek nyoma se volt.

Hálistennek az egérnek sem.

 

Kényelmes reggeli, ráérős pakolás.

Valaki megjegyzi, remélhetőleg az egér maradt.

 

Indulunk hazafelé.

Ki osztrák kalandunk itt véget is ért volna, ám az ámenre csak marad egy kis csavar.

 

- Ne vásároljunk be ezt-azt Ausztriában, ha már itt vagyunk?

De.

 

Irány a Billa.

Zárva.

Odébb egy Lidl, csekkoljuk.

Zárva.

 

Hát,igen, most már tudjuk: Ausztriában zárva vannak vasárnaponként a boltok.

Mint ahogy nálunk is zárva az offline MintaPrint boltunk hétvégente.

 

Hát igen, hamar belendült nálunk is az idei év.

Kettőt pislogtunk, és tessék!

Már február vége.

 

A sarkon már fordul is be a derűs tavasz.

Remélem, sok jót hoz magával mindannyiunknak.

Kilenc személyes kisbuszunkat degeszre pakolva családtagokkal és csomagokkal indultunk neki a nyárnak.

Az úti célunk: Montenegró, onnan pedig: Albánia.

Albániában voltunk már két éve,  (IDE KATTINTVA olvashatod el akkori úti beszámolónkat), ám Montenegróban még soha.

Eredetileg csak Montenegróba készültünk volna nyaralni, végül erősen visszakívánkoztunk Albániába is.

Úgyhogy olyat tettünk, amit még soha: visszamentünk ugyanoda, ahol egyszer már voltunk. (Mi olyan típusú nyaralók vagyunk, akiknek a mottója: az élet túl rövid, hogy kétszer visszamenjünk ugyanoda nyaralni. Nos ezek szerint mégsem...)

Egy csütörtöki napon, hajnali négykor kigördültünk házunk udvaráról nagycsaládostól, csomagostól, jókedvűen fogadkozva, hogy minden nyűgünket és rossz kedvünket szépen itthon hagyjuk, megvárnak azok úgyis.

Délután négykor Sutomoreban, Montenegróban már úgy káromkodtam magamban, hogy egy szíki kubikus sírva könyörgött volna a receptért: az interneten lefoglalt szállásunk nem létezett.

Illetve nem ott, ahová a megadott cím mutatott: ott ugyanis egy romos épület állt.

A házigazdám, akivel Google fordítóval lelevelezgettem előtte a szokásos 'mikor érkezünk?'-et, nem vette fel a telefont elsőre.

Később igen, ám abban sem volt köszönet, mert semmilyen nyelven nem beszélt a sajátján kívül, amiből én nem értettem egy kukkot sem.

Summa summárum, fél óra nagyon döcögős oda-vissza kommunikáció után annyit kibogoztam, hogy buszmegálló, ott vár.

Na de könyörgöm, hol van itt, ebben a színes, zajos nyüzsgő nyaralóparadicsomban a BUSZMEGÁLLÓ?

Becsületemre legyen mondva, némi céltalan kóválygás után megtaláltam. Leparkolok.

Középkorú, kedves hölgy integet egy busz mellett, egymásra ismerünk ismeretlen: ő a szállásadónk, Maria.

Inti, hogy utánam, és fürgén nekilódul gyalog a buszmegálló mögötti alagút utáni kapaszkodónak.

Magasra futó szűk, hajtűkanyargós utcácskák.

Hű, ez egy deja vu érzés!

Mintha Kavalában járnánk. (Meggyűlt ott is a bajom a szűk helyekkel, ITT ELOLVASHATOD).

A kuplungom füstöl a negyvennyolc fokban, Maria gyorsan gyalogol felfelé, ám a degeszre megpakolt kisbusznak ez lassú.

A családom felajánlja, kiszállnak, hátha úgy könnyebb.

Vonulunk, mint egy kisebb tüntetés: elől Maria, aki minden második ház udvarába harsányan beinteget, egyúttal felhíva ránk a figyelmet, aztán a gyerekek, akik tartani bírják a tempót, utánuk Enikő, majd az édesanyja, és a tágabb család többi, velünk lévő tagja, a sort pedig én zárom a kisbusszal, mely kétségbeesetten pöfögve próbálja a tudomásomra hozni: ezen a kis szűk kapaszkodón ez a tempó neki nem smakkol.

Minden jó, ha a vége jó, öt kapaszkodón túl, négy hajtűkanyarral, és pár szűk utcácskával odébb tágas udvar fogad nagy parkolóval, csodás kilátással a környező házakra, és a tengerre.

Igazi nyaralós látkép, vallom be magamnak, megérte ide felclaplatni.

(Bár annak szívből örülök, hogy tágas a parkoló, nem mint anno Kavalában ahol egy kisebb tömeg szurkolt nekem hogy be tudjak manőverezni egy nagy busszal egy icipici betonkockába, csíknyi utcácskából ráfordulva.)

Csomagokat ki, fürdőruhát fel, vissza a buszba, irány a tengerpart.

Még elkapjuk a nap utolsó óráit egy frissítő fürdésre.

El is kaptuk: a tengerpartról haza igyekvő tömeggel együtt.

Nem volt egyértelmű hogy most merre menjek, egy tábla mutat ugyan egy parkolót, ám ebben az embertömegben lépésben merek csak vezetni, vagyis inkább mégsem, rükverc, visszatolatok egy üzlet parkolójáig.

A parkolónál nagy tábla hirdeti, hogy itt parkolhatsz ha vásárolsz.

Beszaladok, veszek pár üveg hideg vizet, elámulok, milyen olcsó itt minden (a szállásunk is az volt, miért is csodálkozom).

Blokkot a szélvédőre, a fiaim, családtagokat magam elé terelem, megfogom Enikő kezét, és elindulunk a lenge öltözetű, szalmakalapos, felfrissült tömeggel szembe.

A tengerre vezető utca két oldalán szuvenírboltok, úszógumi és gumimatrac kereskedők váltják egymást a kebabossal, és a frissen sült tengeri herkentyűiket papírdobozban kínáló árusokkal.

Hamar rájövünk, hogy a strandszakaszok nagy része a parton sorakozó magánhoteleké.

Szerencsére van szabad strand is.

Odamegyünk.

Elámulva nézem, honnan, melyik partszakaszról távozhatott a velünk szembe jövő tömeg, mert itt a szabad strandon annyian vannak, hogy egy megjegyzést sem lehet elejteni.

Átbukdácsolva egy halom törülközőn, pár csupasz lábszáron, az összevissza kiálló napernyők elől kapkodva fejünket, azért végül tényleg ott vagyunk, ahol lennünk kell: közvetlenül a lábunk előtt a hűs, kék tenger.

Ha mindannyian egyszerre bemegyünk a vízbe, a helyen, ahol állunk, elférnek a cuccaink - kalkulálunk.

Persze, csak úgy szerényen, törülközőnyi hely van épp.

Oldalra lehetetlen terjeszkednünk, ellenben felfelé igen: új babilon épül az egymásra dobott törülközők, szemüvegek, pólók és nadrágok tömkelegéből.

Csak lazán, elvégre nyaralunk.

Idegeskedni itt ilyen apróságokon, mint a heringmódi, biztos nem fogunk.

Másfél óra hűsítően jóleső, vidám fürdés után vissza a katlan melegre forrósodott kocsiba, irány a szűk utcácskák keresztezte szállásunk.

Illetve irány... de merre???

A Vodafone egy halom üzenettel fogad, miszerint nem tetszik neki hogy a szokásosnál többet használom a telefonom, ráadásul külföldön, így az én érdekemben gyorsan letiltott minden szolgáltatásáról. (Nem sokkal később kiderítem, hogy ebben az országban a világjegy nem érvényes csak Albániában.).

Mindenki maximálisra pörgette a memóriáját: igen, erre már jártunk, ne ne arra fordulj, inkább erre, ez ismerős, várj, most hol is vagyunk, nem erre tuti nem jártunk, egyirányú, ne menj be, hopp, zsákutca, fordulj ki, inkább itt vissza, na jó, és ott fel, azt hiszem ott, az a ház, nem mégse, inkább amaz, ez, igen, ez itt, hurrá megérkeztünk!

Nos, így kezdődött a mi kis nyaralásunk...

Ami aztán nyugodtabb mederben folytatódott tovább.

A bosszantó kalandok nagy részét hálistennek az első napon letudtuk.

Másnap már egy Bar nevű szomszéd településen, gyönyörű, ősfás szabad strandon lubickoltunk a hűvösen hullámzó, sós tengervízben.

Montenegró olcsó, így boldogan  kóstoltuk körbe a helyi finomságokat: isteni pizzák, roppanós kis halak papírzacskóba, papírdobozos tengeri herkentyűk, árnyas fák alatt üzemelő kis családi étterem szerény, ám annál ízesebb kínálata...

Harmadnap ráérősen legurultunk Albániába, Ksamilba.

Útközben, ebédidő tájt betévedtünk egy autentikus albán étterembe, ahol olyan finom rizses, kemencébe sült csirkét és bárányt ettünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.

Ksamilban egy gyönyörű, ám elbeszélés szempontjából eseménytelennek mondható hetet töltöttünk egyik strandról ki, a másikra be üzemmódba.

Volt egy-két elszánt kísérletünk meglátogatni, megnézni ezt-azt, elvégre nevezetesség hátán nevezetesség követi egymást a környéken, de magyar embernek az embertelen forróság és az ókori romok nem jó páros, így ezt könnyedén feladtuk.

Azt hamar megállapítottuk, hogy itt Ksamilban az árak a Montenegrói árak másfélszerese (ott tényleg számunkra hihetetlenül olcsó volt minden), ám végül is ne csodálkozzunk, hisz ez Albánia legfelkapottabb nyaralóhelye.

Igazi albán Maldív-szigetek féle turistaparadicsom. (Az albánok nagyon szeretnek mindent külföldi nevezetességekről elnevezni.)

Végül is nem bántuk, a szállásunkon volt egy pöpec grillező. (Ugyanott szálltunk meg, ahol két éve is, egy kedves albán család üzemeltette hófehérre meszelt, barátságos apartmansoron a tenger mellett, Ksamil szélén, jó távol a zsúfoltságtól, ám jó közel ahhoz a sétányhoz, mely gyakorlatilag Ksamil összes strandját körbeöleli.)

A kedvenc ksamili halasunknál kezdtük a reggelt, (itt két éve hitelbe adták nekünk a halat ismeretlenül, mert nem volt nálunk készpénz, csak kártya, és az albánoknál kis helyeken nem igazán lehet kártyával fizetni -  ezt akkor még nem tudtuk. Ám legnagyobb ámulatunkra ideadták hitelbe az árut, hogy majd másnap bevisszük a pénzt.)

Aztán a hentesnél folytattuk a herkentyűket nem szerető családtagjaink kedvéért.

Magunknak friss halat, rákot, calamarit, kagylót, nekik esténként bárányt grilleztünk (előtte puhára főztük) pljeskavicát, kebabot - ajvárral nagyon finom volt mind.

Reggelire könnyű sonkát ettünk, olajbogyóval, fügével, habos házi vajat kentünk az albán lepénykenyérre, narancslekvárral, finom ceai mali-t ittunk mellé. Ez az albán tea, a balkáni hegyek csodaszere, mindenhol kapható, ezt isszák a helyiek is.

Kis albán érdekesség: itt szinte minden ház kapujára plüssállatokat lógatnak fel, a babona szerint ez távol tartja a rossz szellemeket.

Kis plüssállattól kezdve ember méretű mackóig mindent láttunk.

Némelyik plüss, szegény elég ijesztő volt: kikezdte az idő vasfoga.

Régen szalmabábukat tettek a kapura, kerítésre, ajtóra, ezeket váltották fel idővel a praktikusabb plüssök.

A mi albán szállásunk ajtója felett is volt.

Egy másik érdekesség: Albániában a fejrázás igent, a bólogatás nemet jelent.

Az már csak hab a tortán, hogy a JO albánul azt jelenti, nem.

Tehát jó magyar szokás szerint hiába bólogatok lelkesen, és közben mondom hogy jó, jó, az albán illető abból csak annyit ért, hogy nekem valami nagyon nem tetszik. :D

Ezt bizony akaratlan eljátszottam, eljátszottuk ott párszor.

Hiába, a szokás nagy úr.

Nyaralásunk utolsó két napját Golemben töltöttük, előtte átkelve a gyönyörű, lélegzetelállító panorámájú Llogara hágón.

Golemben szinte minden féláron volt Ksamilhoz képest, a tengerparti ernyők bérlése, a boltokban az árak, a zöldséges...

Dőzsöltünk hát itt egy kicsit.

Megkerestük azokat a helyeket, ahol a helyiek is esznek (ezek jellemzően papírabroszos, szerényebb helyek - ami azt jelenti hogy nincs pálmafákkal és csili-vili feliratokkal körítve), és megkóstoltuk a helyi finomságokat.

Nem csalódtunk: jó ízű volt minden, amit elénk tettek.

Az albán emberek kedvessége, vendégszeretete újfent levett a lábunkról.

A vezetés stílusuk is elfogadható volt: sokan mondják, hogy kiszámíthatatlanul, kaotikusan vezetnek. Szerintem csak határozottan. :D

Tény, a totyorgást nem szeretik, és a szabályokra is fittyet hánynak, ám ezt leszámítva maximálisan odafigyelnek sofőrtársaikra.

Összességében egy csodálatos vakáción vagyunk túl.

Zsolt

Na jó, elismerjük, kissé hatásvadász ez a cím...

Ám nem alaptalanul: ugyanis idén tényleg Drakula és a vámpírok földjén festettük a húsvéti tojásokat...

Különös, kalandos ünnepünk volt.

És mivel egy kalandos hétvége kalandosan is indul... természetesen minden úgy kezdődik, hogy a határnál derül ki: lejárt két gyerekünk személyi igazolványa.

Reggel hatkor indultunk, kilenc körül már tudtuk, hogy nincs apelláta, lejárt személyivel bizony nem megyünk át semmilyen határon.

Itt döbbentünk rá, hogy ugyanezekkel a lejárt személyikkel megjártuk három hete Olaszországot úgy, hogy senki sem vette észre. Innen is látszik, mennyivel alaposabban az 'igazi' határőrök. :-D

Szerencsére minkét gyerekünknek útlevele is van, na de hol máshol, mint otthon az iratszekrényben.

Határtól irány hát haza, laza 240 kilométer...

Útleveleket felmarkol, dupla eszpresszót felhörpint (az idegeinkre két Xanaxal vastagon megkent, méregerős pálinkával kísért szendvics lett volna a gyógyír - bár alapjában véve sosem élünk gyógyszerekkel. Na jó, pálinkával igen, ám nem amikor autóba kell ülni.)

Aztán vissza a határhoz.

Ezúttal már átmehetünk, a határőr széles mosolya kíséretében. Feldobtuk a napját.

A határ után, - ami oda vissza majd újra oda 240 x 3 azaz 720 laza kilométer - 'Na erre ma még nem jártunk!' felkiáltással nekivágunk az előttünk álló további 460 kilométernek.

Végül is, a nagyja már hátra volt... (És most te is, én is nevetünk, de nem egyformán...)

A végállomás Törcsvár: nagycsaládi találkozó.

Hatalmas ház, három éjszakára csak az itt összegyűlt családunké: unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, testvérek, és gyerekeik lakják be az emeleti szobákat, a földszinten található tágas nappali-konyha-étkező pedig a nagy családi összejövetel, ünneplés fő helyszínévé avanzsálódik.

Kint gyönyörű, fedett terasz, kis játszótér, grillező - és rengeteg hó.

Visszamentünk a télbe.

Ennyi havat évek óta nem láttunk.

A gyerekeink legfőbb játéka az udvaron a hógolyózás lett az unokatestvérekkel, hónyúlépítés, és a 'Hogyan tudunk minél rövidebb idő alatt minél több ruhát a lehető legvizesebbé tenni' játék fődíjára való hajazás.

De ne rohanjunk ennyire előre, egyelőre csak péntek este kilenc óra.

Megérkezünk.

Már mindenki ott, nagy a találkozás öröme, szívből jövő ölelések, vidám koccintások, finom vacsora a nagy asztaloknál, majd éjfél körül mindenki elvonul rápihenni a következő napra.

Szombaton délelőtt a közelben lévő Drakula vára felé vesszük az irányt.

A Törcsvári kastély valójában Erdély egyik legépebben megmaradt középkori kastélya.

Bár sokan Drakula nevéhez kötik, gazdag történelme azért ennél sokkal messzebbre mutat.

Ráadásul Drakula grófhoz annyi köze van igazából, hogy pár napig itt vendégeskedett.

A két őrt álló hegy közé, a sziklafalra épített kastély nemcsak festői látvány, hanem tényleg ideális helyszíne lehetne bármilyen horrorfilmnek.

És nemcsak külsőleg: zegzugos, sötét, hosszú lépcsőlabirintusai, keskeny folyosói simán beleillenek bármilyen klisébe, amit a horrorfilmek helyszíneiről gondolunk.

Ezt leszámítva vagy inkább ezzel együtt gyönyörű kívül-belül.

Bő délelőttünk rámegy, hogy a kastélyt jól körbejárjuk, mindent megcsodáljunk rajta és benne.

A várlátogatás és rögtönzött időutazás után átverekedjük magunkat a reggel óta hatalmasra duzzadt turistatömegen, a végtelen zsibvásáron, ahol Drakula bögréktől, pólóktól és álarcoktól kezdve gizikétől a gőzekéig mindent IS árulnak: irány vissza a szállásunk.

Fontos feladat vár ránk, tojásfestés. 

Érdekes alakú növényeket gyűjtünk, harisnyákkal a tojásokhoz kötözzük, rögzítjük, majd a tojásokat hagymahéjba főzzük. A végeredmény: gyönyörű mintás, csudapiros tojások.

A B csoport, azaz a gyerekek csapata is lelkesen és tetőtől talpig percről percre festékesebben gyártja a kék, zöld, lila, piros, sárga, narancs színű márványozott, matricás, fóliás tojásokat.

Egy kis időre, lássunk csodát, még a kinti hóról is elfeledkeznek.

Aztán tüzet gyújtunk a kinti grillezőbe, előkerül rengeteg jófajta, sütésre előkészített bárányflekken, és Bukarestből, a neves Obor piacról származó, messzi földön híresen finom miccs. Megsütjük, hatalmas ünnepi lakomát csapunk remek hangulatban.

Húsvét vasárnapjának délelőtt ki templomban van, ki otthon ünnepel... mi a finom ünnepi piros tojásos, kalácsos, főtt sonkás reggelink után ezúttal egészen rendhagyó helyen, Rasnovon, vagyis Barcarozsnyón egy hatalmas, erdő közepén kiépített dinó parkban találjuk magunkat.

Lézerharc dinokkal, dino kávé, fákkal és dinokkal szegélyezett sétálóösvények mindenfelé, rengeteg dino csontváz, leírás a dino fajtákról, és még több kisebb nagyobb legnagyobb dinoszaurusz...

Ez a délelőtt elsősorban a gyerekseregnek kedvez, mi az ő örömüknek örülünk.

Meg néha megőrülünk, mikor gondolatainkba vagy halk beszélgetésekbe mélyedve talál meg minket egy-egy hangosan ránk bődülő hegyomlás nagyságú izgő-mozgó műdinó.

Akkorát ugrunk, mint egy nyuszihopp! Délelőttit torna kipipálva.

Délután a híres neves Brassó felé vesszük az irányt, ahol egy finom ebéd után előbb Brassó régi városrészének főterére, majd az ott található Románia legnagyobb templomába, a híres Fekete Templomba látogatunk el.

Nem ragozzuk túl: hatalmas, gyönyörű, látványos, és feledhetetlen kívül, belül.

A több száz darabból álló anatóliai szőnyeggyűjtemény, az ország legnagyobb orgonája, a háromhajós oszlopcsarnok a gótikus stílusú ablakokkal, a díszesen festett padok, a kőből faragott szószék... megannyi látnivaló, amit átsző a történelem és a hit markáns jelenléte.

Brassó régi városrésze is gyönyörű: mintha a régmúltban sétálgatnánk.

Nehezen szakadunk el onnan, ám lassan ránk esteledik, a gyerekek is nyűgösek már: irány vissza a főhadiszállás. Útközben még egy utolsó pillantást vetünk Brassópojána kilátójáról a mélyben lustán elnyúló város lélegzetelállító látványára.

Este folytatódik a közös sütögetés, ünneplés, családi anekdotázás, véget nem érő beszélgetésözön.

Reggel már csomagol, pakol a nagycsalád.

Gyors közös reggeli, könnyes búcsúzás, majd szétszéledünk a szélrózsa minden irányába: ki Bukarestbe, ki a szórványvidékre, ki Székelyföldre, ki Szovátára, mi pedig vissza Budapestre.

Az út visszafelé meglepő, ha nem lenne eseménydús: alig hagyjuk magunk után a havas tájat, az autónk mindenféle hibajelzéseket produkál, először csak kisebbeket, majd végül hatalmas STOP kiírás, fültépő sípolás, és valami motorhibára való figyelmeztető felirat villog a műszerfalon.

Gyanítom, rosszabb minőségű üzemanyag az oka... (Magyarországon az autópályán valahol tankoltunk utoljára).

Megállunk egy megbízhatónak tűnő benzinkúton, tele tank a drágább gázolajból, mellé egy kis még drágább adalékfolyadék, és láss csodát, tovább gurulunk. Hálistennek a lendülete hazáig ki is tart.

A szerelőt nem ússzuk meg, itthon egyből visszük szervizbe a járgányt, mégiscsak így a biztos. Az út feledhetetlen volt, a javítás költségei dettó.

Így mulat a magyar... :-D

 

Enikő és Zsolt

 

 

Négy évvel ezelőtt bedobtunk Rómában a híres Trevi kútba egy érmét.

A legenda szerint minden, ebbe a kútba bedobott érme elintézi, hogy tulajdonosa visszatérhessen ide.

Jelentjük, a legenda igaz: múlt vasárnap újra a Trevi kút mellett találtuk magunkat, egy újabb érmével a kezünkben.

Az utazásunk apropója: Enikő édesanyja belépett a 70. életévébe. Az össznépi családi ajándék pedig egy római hosszú hétvége lett.

Így kerekedtünk fel, gyerekestől, mi is, kíséretképp: elvégre úgy szép az élet, ha zajlik.

A repjegyeket hálistennek remek árakon sikerült lestoppolni, fapadosan. Azért a remek árnak is ára van: nincs nagy poggyász csak 40x30x20-as, és nincs elsőbbségi felszállás, se ülőhelyfoglalás előre, meg egyéb ándung.

Cserében másfél óra alatt Rómába repít a légitársaság. És elvileg ugyanannyi idő alatt vissza, bár nálunk ezt kivételesen sikerült megfejelnie plusz tizenkét órával - ám erről később.

A reptér Rómától kb 30 km-re, a tengerparthoz közel található, így adta magát, hogy a tengerparton foglaljunk szállást. Több előnyt is felsoroltunk mellette: időben kiérünk majd hétfő reggel a reptérre illetve most arra olcsó a szállás, szezonon kívül vagyunk.

Eredeti közlekedési tervünk az autóbérlés volt, ám végül erről lemondtunk: egyrészt tízszerese volt a 6+ személyes autók bérleti díja az 5 személyesekhez képest, másrészt Rómába amúgy se lehet akárhová csak úgy beautózni, pláne oda nem, ahová mi készültünk: a látnivalók sűrűjébe.

Nézzük hát a tömegközlekedést!

A szállást még innen, Budapestről lefoglaltuk Airbnbn: tengerpart mellett, reptérhez viszonylag közel, a leírás szerint a ház háta mögött ott egy Rómába vezető busz megállója, aminek egyik végállomása a reptér, másik a Vatikán mellett.

Nos, igen, ezaz stimmelt a leírásból, mediterrán módra.

A 'tengerpart mellett' pipa, a reptér közelsége is, ha úgy vesszük, hogy egy több kilométer hosszú (Európa egyik legnagyobb forgalmú reptere) reptér leghátsó csücske is a reptér és az elejéig van még mit menni négy keréken is.

A 'ház háta mögött a buszmegálló' is lazán volt értelmezve: elvégre nyolcszáz méterrel odébb is a ház háta mögött van, nem? :-D

Csak ne járná le az ember mindkét lábát előtte Rómába, mert akkor a nyolcszáz méter visszafelé már nyolcezernek tűnik...

A szállást délután lehetett elfoglalni, mi pedig péntek reggel már Rómában, akarjuk mondani a reptéren voltunk.

Miután lefutottuk még egyszer a 'kölcsönözzünk - ne kölcsönözzünk autót' köreinket, és megittuk az első finom olasz kávénkat - a gyerekeink pedig megették a legfinomabb olasz croissantukat, elindultunk megkeresni a buszunkat.

Azt tudtuk, hogy Cotral a neve.

Azt viszont nem tudtuk, hogy nemcsak egy Cotral busz van, hanem sok, és nem ugyanarra közlekednek.

Gyanútlanul felpattantunk hát az elsőre. Csodálkoztunk ugyan, hogy de hát ez nem is a Vatikán mellett tesz le, hanem Róma másik végében, ám sebaj, megjegyezzük a végállomását, ugyanide térünk majd vissza délután.

Mivel három napos tömegközlekedési bérletünkkel annyit utazunk városon belül, amennyi belefér, nem gond.

Ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak: elvegyülünk hát a helyiek között.

Irány a Vatikán!

Amikor négy éve Rómába voltunk kettesben, gyakorlatilag másfél napunk volt megnézni a várost.

Most három nap áll rendelkezésünkre, így szépen el tudunk minden fő látnivalót osztani.

Bár tény, Rómát harminc nap alatt se lehet tüzetesen bejárni, ha tényleg minden nevezetességét alaposan szemügyre szeretnénk venni.

Annyi itt a megcsodálni való, hogy minden következő célpont, ha nem sietünk túlságosan, két-három órányira van, ha sietünk, tíz percre.

Ám vissza a római tömegközlekedésre.

Egy átszállás a Vatikán metróval. Termininél kell váltani, rendben. Hoppá, elfelejtettük, hogy itt alaposan rá kell készülni a leszállásra, mert errefelé az a szokás, hogy nem várják meg, ameddig szépen elfogy a kifelé tartó embersereg, nyomul be azonnal az ajtón a sietős tömeg nagy elánnal, eltorlaszolva a kijáratot a kifelé tartó, ám lassú bizonytalan utasok előtt.

A metrókijáratnál vakító napsütés fogad.

Az utcán helyiek és turisták színes egyvelege.

Nem is kell különösebben megnézzük, merre a Vatikán, hömpölyög onnan és arra a tömeg.

A járdákon egyik kis kávézó, pizzéria asztalai sorakoznak a másik után, telis-tele vidáman kávézgató, falatozgató emberekkel.

kávé-pizza-fagyi szentháromságát néha megtöri egy-egy úri szabó, egy színes táskabolt, szuvenírdömping árus.

A boltokkal szemben széles asztalokon öt eurós, tíz eurós hatalmas ruhakupacok, a helyiek harsányan turkálnak benne.

A szabadtéri turkáló mellett a földön márkás utánzat táskák egy sokat megélt lepedőn. A tulajdonosának egy mozdulat összefogni a lepedő végeit, és eliszkolni a portékával, ha jön rendőr, közterület felügyelő. Ha tiszta a levegő, visszasomfordál ugyanoda kipakolva az áruját, mintha mi se történt volna.

Mintha mise történt volna... :-D Elvégre a Vatikánnál vagyunk.

Illetve a falainál, már csak a bejáratát kell megkeresünk.

Hátunkon a házunk, azaz az az összes cuccunk a fogkefénktől a 100 ml-es tusfürdőn át a csereruhákig, pizsamáig (hogy is fér el ennyi minden a légitársaság által meghatározott méretű csomagban?), így a Múzeumot, Bazilikát most kihagyjuk: nem szeretik ha nagyobb csomaggal megy be oda az ember. Meg aztán mi sem szeretnénk az egyre nehezebb hátizsákjainkkal kiállni a szó szerint véget nem érő sorokat.

Megcsodáljuk helyette az ellipszis alakú, fenséges méretekkel rendelkező Szent Péter teret, körbejárjuk a nevezetességeit, kívülről jól megnézzük magunknak a Szent Péter Bazilikát (Ferenc pápát is odaképzeljük az ablakba). Megfogadjuk, visszajövünk még ide, elvégre a múzeum nevezetességeit, illetve a Sixtusi kápolnát látni kell.

Végül nem mentünk, túl hamar elteltek más látnivalókkal a rendelkezésünkre álló órák. Hátha talán lesz majd a jövőben még egy 'legközelebb'.

De addig: vissza a város másik végébe a Cotral buszunkhoz.

Vígan felülünk rá, elindul.

Egy idő után gyanús lesz az irány, jelezzük a sofőrnek  - aki, mint kiderül, kizárólag olaszul ért és beszél - kézzel lábbal a szállásunk közelében lévő buszmegálló nevét.

Leszállít, hogy majd jön egy másik busz, arra szálljunk fel, ez nem arra megy.

Várunk, várunk egyszer csak elrobog mellettünk egy másik Cotral busz.

Nem áll meg.

Hát persze, hogy nem áll meg: Olaszországban jelezni kell a távolsági buszoknak, ha szeretnénk felszállni, inteni, pont mintha stoppolnánk.

Ezt akkor még nem tudjuk, így eléggé tanácstalanul álldogálunk egyik lábunkról a másikra...

A buszmegálló mögött szupermarket, jobb híján bemegyünk vásárolni, elvégre ha megérkezünk a szállásra, enni is kell valamit. (Ahhoz pedig túl fáradtak vagyunk, hogy még azt a környéket is felfedezzük, mi merre.)

Négy évvel ezelőtt, amikor Rómában jártunk, elképedve vettük tudomásul az ottani árakat: messze a magyarországi árak fölött voltak, minden olyan drágának tűnt. Most csodálkozva konstatáltuk, jé, errefelé az árak szinte ugyanazok, és jé, itt nincs is olyan drágaság, sőt! Ennek örömére jól bevásároltunk finom sonkából, különleges sajtokból, lédús paradicsomból, olajbogyóból, ropogós héjú lyukacsos belű olasz kenyérből.

A szupermarketből kijövet kissé aggódva láttuk, alkonyodik. A gyerekek nyűgösködni kezdtek, Enikő édesanyján is láttuk a fáradság jeleit. Az édes pihenést ígérő szállásunk messze volt gyalog. Busz sehol.

Most vagy itt éjszakázunk a megállóban, hisz minden cuccunk nálunk, még fogat mosni is tudnánk - vagy hívunk egy taxit.

Nem kérdés, az utóbbi győzött, jött is a taxi egy-kettő, és két részletben (ugye, hatan vagyunk), leszállított minket a szállásunkra.

Mire átvettük a házat, mire berendezkedtünk, már jöhetett is a könnyű vacsora, aztán alvás végre.

Szombaton a finom reggeli és a még finomabb kávénk után, a ház háta mögött (értsd: 800 méterre) lévő buszmegállóhoz vezetett az utunk.

A mi Cotral buszunk kb. félóránként járt arra, jött is hamar.

Most is a végállomásig mentünk, ám ez egy másik végállomás volt, a Vatikántól úgy három kilométerre. (Avagy a rómaiak szerint a Vatikán mellett... :-) ) Szerencsére metrómegállóban, így a földalattival hamar odajutottunk aznapi célpontunkhoz, a Colosseumhoz.

Már az is egy felemelő élmény, amikor az ember kapaszkodik az olykor erősebben meg-meglóduló helyi metró fogantyújában, és közben olvassa a megállók neveit: Piramide -Circo Massimo - Colosseo ...

Mintha a történelmen metróznánk keresztül.

Majd amikor kilépünk a Colosseo megállónál lévő kijáraton, és ott áll előttünk az utca túloldalán a Colosseum teljes valójában, akkor a lélegzetünk is eláll. Gyönyörű, impozáns, hatalmas, látványos csoda.

A Colosseumban érdemes előre, online lefoglalni a belépőt.

Mi ottani turisztikai irodán keresztül foglaltunk még itthonról.

Pár száz méterre kellett a Colosseumtól elgyalogolni a jegyeinkért belépés előtt.

A jegyek mindig időpontra szólnak, a miénk 11.30-ra.

A turisztikai irodában egy különteremben levetítettek széles mozivászonra egy Rómáról szóló, 25 perces történelmi összefoglalót, ahol megnézhettük, hogyan néztek ki Róma különböző részei, épületei, mikor építették, hogyan változtak az évszázadok során, stb...

A látványos mozi végképp ráhangolt minket arra, élőben is körbesétáljunk a város egyik leghíresebb épületében.

Rómában a főbb látnivalók környékén szinte mindig tömeg van.

A legnagyobb tömeg természetesen a Colosseumnál fogadott minket.

Szelfiző, vagy egymást fotózó, sétálgató, nézelődő, csoportokba verődő, idegenvezetőt követő, sorban álló, kerítést támasztó, romokat csodáló turisták tömkelege nyüzsgött itt, megspékelve pár tucat (kevésbé bizalomgerjesztő) helyszíni zugjegyárussal.

A mi kapunknál rövid sor, hamar beengednek, még egy biztonsági ellenőrzés, táskaátvilágítással, fémdetektoros kapuval, és bent is vagyunk.

A Colosseum kívülről lenyűgöző, odabentről látványos.

Az anno 80 bejárattal rendelkező, 50-55 ezer ember befogadására képes épületet lépcsők és folyosók tömkelege szövi keresztül-kasul.

A bejárása kényelmesen két-három óra, nyaktörő lépcsőfokokon fel, lépcsőfokokon le (a felfelé könnyebb, mint a lefelé, annyira meredek), majd páholyról páholyra, szintről szintre haladva minden szögét láthatjuk, csodálhatjuk az ellipszis formájú épületnek, elképzelve az itteni gladiátorharcokat, játékokat, képzelt vadállatvadászatokat, amelyeknek régen otthont adott.

Egy szóval tudjuk összefoglalni a Colosseum látványát: kolosszális.

Kijövet úgy éreztük, lejártuk a lábaink felét, ám nem hagyhattuk ki az antik város szívét, a Forum Romanumot, a diadalívet, a Palatinust és környékét. Végigsétáltunk Róma legforgalmasabb terén, a Piazza Venezian, (itt futnak össze a város legfontosabb útjai), meg-megállva, gyönyörködve az elénk táruló kilátásba, épületekbe.

Summa summárum, lejártuk a lábunk másik felét is: indulhattunk haza.

Most már magabiztosan vettük az akadályokat, nem kellett elénekelünk a „Még nem tudom, hol alszom ma éjjel” -t: tudtuk hol a buszmegálló, tudtuk, hogy jutunk oda, tudtuk azt is, inteni kell, ha fel is akarunk rá jutni.

A busz érkeztéig gyorsan betértünk egy jól felszerelt szupermarketbe, (itt szinte minden buszmegállóban van egy) ahol, miután elámultunk, hányféle saláta zöldell a zöldségespultokon, milyen nagyra nő az articsóka, és milyen sokféle mozzarella létezik, a halpult felé vettük az irányt.

Ismerős és ismeretlen tengeri herkentyűk tömkelegéből (ekkora halpultot üzletben még nem is láttunk) kiválasztottuk azt, amiből este egy ünnepi vacsorát rittyenthetünk ideiglenes otthonunkban.

A herkentyűket kevésbé szeretőknek kis, helyi, különleges kolbászkákat vettünk, az is hamar megsül. (Beülhettünk volna vacsorára is valahová, mint ebédre - isteni pizzákat, tésztákat ettünk -, ám az igazság az, hogy imádok idegen országokban főzőcskézni helyi alapanyagokból, ha jól felszerelt a szállásunk konyhai eszközökkel. Itt az volt.)

Az árak budapestiek voltak, a mozzarellát, tengeri herkentyűt leszámítva, melyek ott olcsóbbak mint nálunk. (És ilyen finom, tejszínes, kicsit sem 'gumiszerű' mozarellát mi még nem ettünk ezidáig)

A parafadugós, minőségi prosecco (pezsgőféle) is 1000 forint körül kellette magát, így bedobtunk egyet a kosarunkba, elvégre mégiscsak ünnepelünk.

Otthon még volt erőnk kivonszolni magunkat a tengerparti naplementébe. Homokos part, amerre a szem ellát, zoknit, cipőt le, a búgó, tizenöt fok körüli tenger meztelen lábunkhoz dobálta hullámait.

Fáradt, ám hatalmas születésnapi lakomát csaptunk.

Vasárnap folytatódott a római nagy kaland: Spanyol lépcső, Pantheon, Trevi kút...

A Circus Maximushoz már nem jutottunk el, úgy eltelt a nap – nem tudom, az az óraátállítás vagy a sok élmény miatt, tűnt úgy, hogy összezsugorodott aznap az idő?

Másnap reggel 8.20-ra indult a járatunk vissza Budapestre.

Két órával előtte már a reptéren, ahogy illik.

Már majdnem becsekkolunk, amikor váratlanul kicsekkolnak: a repülőgépbe, mely vinne minket, erre jövet belecsapott a villám. (Tény, ramaty lett aznapra az idő. Hálát is adtunk, hogy mi szép napokat fogtunk ki a városlátogatásainkra).

Két órát várni kell a felszállásra.

Majd újra két órát, mert még nem javították meg a repülőt.

Aztán még két órát, mert nem tudják megjavítani.

Majd még két órát mert csak.

Egy menedzser típusú utasnál elszakad a cérna, üvöltözni kezd a személyzettel.

A kisgyerekes szülők a csemetéiket próbálják lefoglalni, hasztalan.

Egy osztálynyi olasz tinédzser beszerez egy hangszórót, és régi olasz slágerekre énekelnek, táncolnak.

Az idősebbek visszafoglalják a kényelmes ülőhelyeiket és türelmesen várakoznak.

A gyerekeink a kupacba pakolt hátizsákjaink ülik körbe a földön és végre kütyüzhetnek kedvükre. Mi elindulunk egy életmentő kávéért.

A légitársaság előbb csokoládé és vízutalványokat, később vizet, majd kajajegyeket oszt ki az utasok között.

Ilyen finom pizzát még reptéren nem ettünk, bár nem ilyen áron akartuk megkóstolni.

Legközelebb mi következik majd: ágyakat osztogatnak?

Végül este 7 körülre hálistennek mégis lesz repülő: becsekkolhatunk újra.

Az olasz tinédzserek ujjonganak, tapsolnak, mi is örülünk nagyon, ha nem is ennyire látványosan.

Az út visszafelé - leszámítva egy-két turbulencia okozta rázkódást (ami olyan, mint amikor busszal köves úton megyünk, ezt is szoktam képzelni, hogy ne éljem magam bele abba, hogy mindez a levegőbe történik, ahol nincs biztos talaj a lábunk alatt) zökkenőmentes volt. (Zökkenőmentes, haha! :-D)

Miután a repülő leszáll, újra várakozásra ítélnek.

Ekkor már harapni lehet a türelmetlenséget az összevissza fészkelődő, felálló, toporgó, indulni vágyó utasok között.

Jön a hír: nem tudnak a gép mindkét ajtójára lépcsőt szerezni, csak az egyikre.

Így több száz embernek nem kis időben telik majd lekászálódni a repülőről.

Ez volt az a pillanat, amikor egy honfitársunk mély baritonja elsóhajtotta magát az utasok feje fölött: - MÁR SOSE SZABADULUNK MEG EGYMÁSTÓL!

(Tény, ez a tömeg reggel óta össze volt úgymond zárva)

:-D

 

Minden jó ha vége van, és mindenhol jó, ám a legjobb otthon.

Nos, nekünk hétfő este 10 után végre sikerült újra drága otthonunk falai között lenni.

 

Ám most már újra várjuk, mikorra intézi el a vasárnap Trevi kútba dobott érménk, hogy újra egy kis római levegőt szippantsunk...

 

Hát... hosszúra nyúlt ez a beszámolónk. (-:

Köszönjük, hogy elolvastad, köszönjük, hogy velünk utaztál. 

 

Enikő és Zsolt

Ahogy közeledik a karácsony, úgy jut eszembe egyre gyakrabban Rimbás nagymamám, vagy ahogy később mindannyian hívtuk: a dédi.

A karácsonyaink ugyanis sokáig szorosan összefonódtak.

Eszembe jutott, pár éve írtam is róla. Sok nosztalgiázás közepette "leporoltam" ezt az emlékem, kibővítve néhány újdonsággal.

 

Régen, a karácsonyestéinket Enikővel évekig Erdélyben, nagymamámnál töltöttük.

Akkor még nem volt gyerekünk, és albérletbe laktunk, jó volt HAZA menni.

Rimbás nagymama maga volt a családi tűzhely melege, körülötte gyűlt össze a család apraja, nagyja.

Legendás, családi receptjeiből minden ünnepre hatalmas terülj terülj asztalkámat varázsolt, gyönyörű, édesanyjától örökölt porcelánjaiban tálalt, patinás evőeszközökkel. Pici, színes kristálypoharakban szolgálta fel saját maga készítette, különleges, karácsonyi diólikőrjét.

A fejedelmi lakoma közben pincehideg, száraz, zamatos fehérborát kortyolgathattuk.

A dédi minden évben hatalmas fenyőt állított a hatalmas, polgári milliőjű ebédlőjébe, amelyen régi idők díszei pompáztak. Volt köztük kézzel készített (mindig elmesélte, hogy a háborúban csak ezekkel tudtak fát díszitetni): aranyozott dió, toboz, díszes papírfüzér, és voltak közöttük gyönyörű üvegdíszek is: házikó, és gomba formájúak, ezekre újra meg újra rácsodálkoztuk, milyen szemet gyönyörködtetőek.

Enikő öccsénél mindig volt egy gitár, karácsonyi dalokat játszott, mi is be-beleénekeltünk.

Aztán csak ültünk a süppedős fotelekbe, meghitten beszélgettünk a régi, családi fotók, hatalmas, aranyozott keretű festmények között, és úgy éreztük, egy pillanatra megáll az idő.

Később egy pakli kártya vagy a römikészlet is előkerült, jókat játszottunk, nagyokat kacagtunk.

 

Majd telt az idő, és utána évekig Szabadszálláson, a szüleimnél töltöttük az ünnepeket. Ott volt akkor legnagyobb a tér, ahová összegyűlhetett a viszonylag nagy család.

Napokra leköltöztünk, hatalmasakat ünnepeltünk együtt.

Nagymamám, vagy ahogy később hívtuk, a dédi is itt ünnepelte velünk ekkor már a karácsonyt utolsó éveiben. Hálistennek megérte, hogy mindhárom dédunokáját megismerhette, karjában tarthatta.

 

Később újfent fordult a kocka, újra változott a karácsonyi ünnepi helyszín.

Immár tizenpár éve mi szervezzük Enikővel a családi karácsonyt, otthonunkba.

Hetekkel előre feldíszítjük a házunkat kívül, belül.

Napokig sütünk, főzünk, készülünk: anyósom isteni bejgliket, hókiflit, linzerkarikákat varázsol elő a sütőből, a gyerekeink mézeskalácsot díszítenek, kókuszgolyókat kerekítenek...

A hagyományos, erdélyi töltött káposzta ott rotyog a fazékban minden évben, füstről frissen leszedett kolbászt főzünk, (idén saját disznóvágásból) helyben reszelt friss tormával, (régi Rimbás családi hagyomány, hogy ez is az ünnepi asztalra kerül), és az elmaradhatatlan hal és mákos guba is bekerült a karácsonyi repertoárunkba - igaz, ebéd formájában.

  Bár a dédik már nincsenek közöttünk, patinás porcelánjaik, régi evőeszközeik az ünnepi asztal fényét emelik ilyenkor, és a különleges karácsonyi diólikőr receptje is megvan: minden évben elkészítjük karácsonyra. (Bár sajnos idén nem sikerült a legjobban...)

A nagy karácsonyfa idéntől az új ebédlőnkben lesz feldíszítve. (Tavaly beépítettük a teraszt, így nyertünk plusz egy helyiséget a házban: ez lett az új étkező. Idén karácsonyozunk benne először.)

Szenteste majd körbeálljuk a szépen feldíszített, hatalmas karácsonyfát, csillagszórót gyújtunk, közösen elénekeljünk a Mennyből az angyalt, és megemlékezünk azokra is, akik már nincsenek velünk.

Aztán jöhet az Angyalka, hozhatja az ajándékokat.

Hát igen, nálunk az Angyal jön, nem a Jézuska.

Ennek prózai oka van: mindketten Enikővel a Ceausescu korszakban nőttünk fel Erdélyben. Ott és akkor nem lehetett Jézuskázni, max Télapózni, így hát Enikőékhez is, és hozzánk is az Angyal hozta az ajándékokat. Aztán ez valahogy rögzült, és így maradt a mai napig, ezt a hagyományt vittük tovább együtt.

A szenteste addig nem érhet véget, ameddig skypeon, messengeren, viberen körbe nem élővideóztuk családjaink messze lévő tagjait, boldog ünnepeket nem kívántunk egymásnak oda vissza szépen, sorjában.

Az idilli, halk karácsonyi zenével aláfestett ünnepi hangulat aztán, az este végére már át-átcsap gyerekzsivalyba mártott, olaszos hangulatú nagycsaládi, mindenki-egyszerre-beszél-és -jól-érzi-magát ünnepi káoszba, ám ez is hozzátartozik a karácsonyhoz. :-)

Másnap társasozunk, karácsonyi filmeket nézünk, sokat beszélgetünk, kisétálunk a kutyákkal a közeli erdőbe, ha olyan az idő.

Aztán harmadnap a család nem nálunk lakó része felkerekedik, és hazautazik.

Nálunk pedig nem csitul a vendégjárás: az elkövetkezendő napokban is egymásnak adják majd a kilincset a barátaink, Enikő unokatestvérei családostól, jó ismerőseink...

Alig várjuk!

 

És immár több éve itt az üzletünkben is együtt karácsonyozunk ügyfeleinkkel. Ez is olyan jó!

Egész decemberben meghitt, ünnepi hangulatban, adventi ajándékokkal várhatunk mindenkit, akik ilyenkor tér be hozzánk.

 

Nagyon szeretjük ezt az időszakot.

Az adventet, a karácsonyt, a csodavárás meghitt hangulatát...

Enikőnek is, nekem is, azt hiszem ez a legkedvesebb ünnepünk.

És külön boldogság, hogy adventtől karácsonyig jó sokáig kitart az ünnepi hangulat.

Legyen idén is csodás karácsonyod, karácsonyunk!

Üdv. Zsolt

A hosszú hétvégén bakkancslistás helyet pipálhattunk ki családilag.

Enikő testvére elvitt minket a mesés Gyimesekbe.

 

Nyikómalomfalváról indultunk, a Szejkénél megállva egy kis szejkevízért (alkalikus, meszes, sós, szénsavas víz, az ottaniak szerint remek máj és epegyógyító), majd Székelyudvarhelyen át, a gyönyörű máréfalvi székelykapuk sorfalai között rövid időre megpihentünk Homoródfürfőn.

Mivel a híres homoródi borvízforrás remek gyógyvíz gyomor és bélrendszeri megbetegedések megelőzésére, kikúrálására, vesebetegségek kiegészítő kezelésére, az összes, üres, maradék ásványvizes flakonunkat megtöltöttük a forrás friss, szénsavas vizével.

 

Immár sok liternyi, egészséges borvízzel feltankolva átvághattunk a ködös Csíkszeredán.

A csíki medence híresen fátyolos ilyenkor, ősszel. A helyiek kevés napsütést látnak, annál több szürke, nyomott időjárást.

Sokan menekülnek emiatt erről a vidékről, bár nyáron a legjobb, leghűvösebb hely egész Székelyföldön. És napsütötte időben, amikor kilátni, belátni a medencét, gyönyörű a táj.

 

Létezik egy sírkő, egy Csíkból elszármazott atyafi vésette fel a sírja fölé a következő szöveget: "Itt es jobb, mint Csíkban." ('es' az székelyesen az IS).

Hát a székely humor a síron túl sem hagyja el ezek szerint az embert. :-D

 

A csíki medencét elhagyva, kikanyarodván a ködből a vakító napsütésben, majd átalereszkedvén a hegy túloldalára, megpillantjuk a gyönyörű Gyimest.

Mintha egy csodavilágba csöppentünk volna, egy miniatűr Svájcba, különleges, szemet gyönyörködtető a táj mindenfelé.

Az első ami feltűnt, hogy a hatalmas dombok oldalán hajmeresztő lejtőkön tehenek legelésztek mindenfelé.

Az embernek az volt az érzése, dehát ez a domb annyira meredek, hogy mindjárt legurul róla az összes tehén, de nem.

Vígan ropogtatták a friss füvet, már ami maradt, mert ősz vége lévén, már gyönyörűen le volt kaszálva az összes lankás, festménybe illő kisebb-nagyobb domb.

Mivel nagyon meredek itt a legtöbb kaszáló, úgy zajlik a kaszálás, hogy a gazdák kikötnek egy kötelet egy jó erős fához, a másik végét magukra tekerik, és ahogy haladnak lefelé, úgy engednek a kötélből egy derékkörfogatnyit.

Hát meg is értjük, mi sem kaszálnánk másként ezeken a meredek lejtőkön.

 

Gyimesfelsőlokon megállunk egy kávéra egy helyi vendéglőnél: még egy képzett budapesti barista is megirigyelte volna, olyan finom és látványra is gyönyörű kávét kaptunk a nagyon kedves kiszolgálás mellé.

 

Gyimesalsólokon belefutottunk egy szüretibál-toborzóba: a csángó legények lovakon, a lányok szekéren, helyi népviseletbe járták a falut, az esti bálra invitálva az embereket. Pár prímás csángó nótákat húzott a hegedűjén a sarkon túl, a helyi kocsma előtt. Pálinkásbutykos táncolt körbe-körbe, pohár nélkül... Nos, végüli s a pálinka, az fertőtlenít...

 

A csángók réges-régen elvándorolt székelyek, akik anno "átkeltek a hegyen", vagyis elcsángáltak (nem feltétlenül önszántukból, ám ez már egy hosszú történet) régi otthonukat hátrahagyva. Így született meg a csángó szó, a csángó népcsoport.

 

Gyimesbükkre érkezve, meglátogattuk az Ezeréves határt.

Itt vannak az Osztrák–Magyar Monarchia egykori határának a határkövei, valamint a Monarchia egykori legkeletibb vasúti őrháza: a 30-as számot viselő vasúti őrház az egyik szimbóluma az Ezeréves határnak.

A mellette lévő, egykori Rákóczi-vár romjaira is felkapaszkodtunk, az összes meredek, 95 fokos lépcsősoron.

A lépcsők kanyarulatában elhelyezett emléktábla szerint 1789-ben Lacz András, csíkszentgyörgyi huszárkatona a lovával megjárta ezt a nyaktörő lépcsősort fel-le fogadásból.

Ha csak egyetlen rossz lépést is vétenek, mindkettőjük ott hagyta volna a fogát.

Ám épségben megúszták a vakmerő mutatványt mindketten: ló és lovasa között lévő összhangról téve így megkérőjelezhetetlen tanúbizonyságot.

Hát nem is tudom felfelé volt nehezebb felmászni nekünk is, vagy lefelé volt nyaktörőbb jönni...

A fentről elénk táruló látvány mindenesetre kárpótolt minden fáradságunkért. A Tatros folyó, a hosszan kanyargó vasút, a házakkal és fenyőfákkal tűzdelt a dimbes-dombos hegyoldalak... Szívmelengető.

 

Az Ezeréves határnál tett látogatásunkat követően, jócskán megéhezve a harapnivalóan friss levegőtől, sógorom egy gyönyörű kilátóhoz szeretett volna átvinni mindannyiunkat egy fenséges piknikre.

A kilátó pont egy temető közelében volt elhelyezve, persze a másik irányba,a völgy felé nézett a paddal, asztallal rögzített pavilon.

Már majdnem kiszálltunk a kocsikból, amikor valamelyikünk megszólal:

- Az ott nem egy temetés?

- Hát, mindenki feketében van. Lehet valami november elsejéhez köthető itteni népszokás.

- Jesszus, azok ott sírásók! Ezek az emberek itt feketébe öltözve pedig a gyásznép!

- Ugye nem akarunk egy temetés árnyékában piknikezni?

Sírva-nevetve hagytuk magunk mögött a piknikünkhöz kinézett pavilont.

Hát igen, elképzelni sem tudnám, hogy miközben jóízűt harapunk egy roppanós paprikába, a röpködő paprikamagok mögött, látótávolságra tőlünk temetés zajlik.

 

Szerencsére Enikő testvére, jól ismervén a környéket, egy másik, hasonlóan gyönyörű hely felé kalauzolt bennünket.

Itt már előkerülhetett a finom házikenyér, sült hús, zakuszka, padlizsánkrém, házi sajt, házi pálinka (már akinek, Zsolt vezetett), egy-egy dús kortynyi, ételt leöblítendő, finom sör.

Tőlünk nem messze tehenek legelésztek a hegyoldalba, idilli táj, gyönyörű napsütéses idő...

Életünk egyik legszebb piknike volt.

 

Immár jóllakottan a Skigimes felé vettük az irányt, ez egy ottani híres bob és (télen) sípálya.

A gyereksereget befizettük egy bobozásra, mi felnőttek a büfében kóstolgattuk a szűretlen Csíki söröket, finom kávékat, kapucsínókat.

 

Búcsúzásképp a vidéktől, még betértünk egy helyi termelők finomságait árusító kis boltba. Alaposan bevásároltunk télire eltett rókagombából, finom érlelt sajtokból, fekete áfonyaszörpből, és egy csángó gyógymódokat tartalmazó könyvből. Friss sajtot is szerettünk volna venni, ám az eladónő sajnálkozva tárta ki a karját: a friss sajt elfogyott, holnap reggel érkezik.

- Sajtot szeretnének? Jöjjenek velem! - szólalt meg mellettünk egy szimpatikus csángó bácsi.

A bolt előtt parkoló kis autó csomagtartóban takaros kis dobozokba friss sajttömbök. A csomagtartó másik felében mérleg. A komjáti piacról jöttek haza a feleségével, ez maradt meg a mai áruból, ha esetleg kérjük...

Kértük!

Életünk egyik legfinomabb friss sajtját vettük meg ott, a csángó nénitől és bácsitól, az út szélén a kis Matizból.

 

Olyan hamar eltelt az itt töltött idő, hogy csak na!

Mivel Nyikómalomfalván finom vacsorával vártak bennünket, kénytelen-kelletlen elbúcsúztunk a gyönyörű Gyimestől, azzal a fogadalommal, hogy ide biztosan visszatérünk még, és hazafelé vettük az irányt.

 

Székelyudvarhelyen még megálltunk egy különleges csoki manufaktúrában és kávézóban, a Gallfisba, ahol a gyerekek megitták életük legfinomabb narancsos forró csokoládéját, mi pedig egy különleges, málnás kávéval koronáztuk meg ezt a fenséges napot.

 

Enikő és Zsolt