Őzlábgomba, te drága!
A tegnap sikerült elfogyasztanunk családilag, minden idők legdrágább őzlábgombáját, ünnepi, apák napi ebéd gyanánt.
Hogyan, honnan? Máris elmesélem!
Mint a legtöbb vasárnap délelőtt, elindultunk Enikővel, a gyerekeinkkel és a kutyáinkkal a mellettünk lévő erdőbe,a szokásos jó nagy sétánkra.
Sétánk vége felé összefutottunk egy falunkbelivel, aki lelkesen újságolta, hogy a pár km-re lévő fenyvesben, mily sok őzlábgomba nőtt ki a földből, hála az utóbbi napok gyakori és heves esőzéseinek.
Nosza, azonmód eldöntöttük a fiúkkal, hogy miután hazavittük a kutyákat, kocsiba pattanunk, és teszünk egy nagy kört a környékbeli fenyvesekhez.
Enikő ide már nem tartott velünk: "fél óra múlva alatt megjárjátok, én addig összeütök egy gyors és finom apák napi desszertet".
A srácaimmal egykettő kint voltunk a fenyőerdőnél. Letértem a főútról az erdei földösvényre, melyen lassan bezötykölödtünk az erdő sűrűjébe. Átfésültünk a környéket, találtunk is három gyönyörű, fiatal őzlábgombát. Zsákmányunkon fellelkesülve még beljebb lavíroztam az erdőbe a családi kisbuszt, bele, egyenesen és határozottan, egy hatalmas homokbucka kellős közepébe.
Amiben természetesen azonnal belesüppedt az autó első két kereke.
Ha mindez tíz évvel később történik velünk, erős, húsz év körüli fiaim segítségével kisujjal emeltük volna ki a kocsit a homokból. Ám az időutazást még nem találták fel, így most hiába tolták az autót kicsi fiaim, minden erejüket beleadva: az bizony tapodtat sem mozdult. Cserében mindhármukat beborította a helyben forgó autókerék homokkal.
Nosza, bevetettem minden ősi trükköt, a kerekek alá helyezett gumiszőnyegektől a fadarabokig, kövekig, kívül a fiaimnak mutatandó higgadt, példás apai magaviselettel, legbelül, cifra és hangtalan káromkodások özönének közepette.
Ám drágalátos autónk, mintha csak engem akarna bosszantani, csak még buzgóbban beásta magát a homokban. Elsüllyedt, egészen az első sárvédőjéig, és határozottan kajánul vigyorgott rám a homokbuckák közül.
Akkor már sejtettem, hogy vagy kihívok valakit, aki megment minket, vagy itt maradunk az örökkévalóságig.
Természetesen az összes ismerősöm, aki szóba jöhetett volna, vagy legurította már az apák napi sörét, vagy máshol volt, vagy nem vette fel a telefont. Kösz, Murphy!
Maradt hát az autómentő.
Az első potenciális, hivatalos autómegmentőnk, akit felhívtam, hogy szabadítson ki minket innen, azt kérte, gyalogoljunk ki elé, az országútig a gyerekekkel.
Amikor megérkezett egy óriási MAN kamionból integetve, rögtön tudtam, hogy ez itt, most, sajnos nem az én emberem.
Ugyanis, ha ezzel a monstrummal behajt az én kisbuszom mellé, akkor már negy egy, hanem két járművet kell kimenteni a homokbuckák fogságából.
A második autómentősnek, okulván immár az elsőnek leadott, információhiányos tájkoztatásból, részletesen elmagyaráztam, mi történt, hol vagyok, milyen autóval vagyok, stb.
Fél óra múlva meg is érkezett széles vigyorral, négykerék meghajtású dzsippel.
Két perccel később lazán kint voltunk a homokból autóstól, mindenestől.
Három perccel később már huszonözezer forinttal kevesebb volt a családi kasszában: ennyit kóstált ugyanis a szabadulásunk ára.
Amíg az otthonunk tűzhelyén vígan rotyogott a serpenyőben a három, hatalmas, lisztbe, tojásba forgatott őzlábgomba, sorra lemostuk magunkról a temérdek földes homokot.
Enikő készült ugyan apák napjára finom, ünnepi, ropogós, omlós sülttel, petrezselymes, vajas újkrumplival, kovászos káposztasalátával, ám látványosan, mindannyiunknak a drága gomba ízlett a legjobban.
Elvégre ilyen kalandos őzlábgombát ritkán eszik az ember. :-D
Arról nem is beszélve, hogy tényleg nagyon szeretjük mindannyian az ízét.
Hát ez volt az én idei, apák napi kalandom, amit a fiaimmal sok éven át mesélhetünk még az apák napja apropóján.
Zsolt
