NOSZTALGIA
Ez a fotó az üzletünk nyitása előtti nyáron készült, pont 14 évvel ezelőtt.
Enikő szelfije.
Nem okostelefonnal készült, hisz akkor még nem létezett ilyen telefon, hanem egy kis kézi, automata fényképezőgéppel. (És akkor még azt sem tudtuk, ugye, hogy ez szelfi, hiszen a szelfi szó maga is csak később született... )
Itt még nem voltak gyerekeink se, se cégünk, (és ahogy elnézem a fotót, fésünk se nagyon volt ) csak egy kis kabriónk és a világ összes szabadideje.
Amikor ezzel a kis autóval szeltük az utakat, úgy éreztük, hogy nem csak a világ összes szabadideje, hanem a világ minden szabadsága is a miénk.
És egyre jobban vágytunk erre a végtelen szabadságra a hétköznapokban is.
Akkoriban Magyarország egyik piacvezető nyomtatókellékes cégénél dolgoztunk értékesítőként már kb. 3 éve.
Szuper munkahelyünk volt remek kollégákkal és jó fej főnökökkel, ott tettük le a mai szakmai tudásunk elméleti, és gyakorlati tudásának stabil alapjait.
(Mindketten Enikővel más-más szakmába szereztünk eredetileg tudást ill. képesítést azelőtt. Enikő újságíró, én pedig marketing-menedzser illetve könyvelő végzettséggel rendelkeztem.)
A nyomtatókellékes cég részben Enikő egyik nagybátyjáé volt, így kerültünk ide, először szinte brahiból, később pedig mindketten nagyon megszerettük ezt a szakmát.
Ugyanakkor nagyon szerettünk volna a saját lábunkra állni, így hát elbúcsúztunk a régi életünktől, és minimális alaptőkével, csukott szem, nagy levegő, belevetettük magunkat a vállalkozói létbe.
Amikor megnyitottuk kis üzletünket itt az Üllői úton, ugyanaz az érzés volt, mint amikor kabriónkkal egy napsütötte, szellőmentes, kellemesen meleg időben gyönyörű táj szegélyezte úton haladnánk. A végtelen szabadság érzése kerített minket hatalmában.
Tudtuk, hogy lesznek nehéz szakaszok, sötét alagutak, veszélyes szakadékok mellettünk, ám ameddig én fogom a kormányt, és Enikő ott van mellettem stabil másodpilótaként, a saját utunkon haladunk.
Most, üzletünk a 13 éves születésnapi ünnepségének végezetével szívesen visszamennék az időben, hogy átöleljem akkor önmagunkat, és megköszönjem nekik, hogy ki mertek lépni a komfortzónájukból.
Hisz másképp soha nem ismerhettünk volna meg téged, kedves vásárlónk.
Nem tudnánk, hogy mindig számíthatunk rád, és te is mindig számíthatsz ránk.
Ma nem nevetnénk össze cinkosan veled, nem háborognánk együtt, hogy még mindig nincs nyár, nem lenne lehetőségünk tapasztalatot cserélni egy-egy különleges recept elkészítés módjáról, vagy átbeszélni a legújabb híreket, nem lájkolnánk egymást itt a Facebookon, nem messengereznénk szakmai és egyéb ügyekben, nem ünnepelhettünk volna veled üzletünk 13-ik születésnapját.
És persze nem tudnánk segíteni neked, ha a nyomtatódról vagy a nyomtatókellékedről van szó.
Nem tudnánk veled megosztani, amit tanultunk, és nem tudnánk tanulni tőled egy csomó klassz dolgot.
Ilyenkor érzem azt, hogy csodák igenis léteznek.
Az, hogy itt vagyunk, megismertél minket, és megismertünk téged, sok véletlen és nem vélt dolog közös eredménye, jutalma. És közhely, de igaz, hogy nem a cél a lényeg, hanem az út.
Enikővel rég megtanultuk a saját bőrünkön, hogy amikor nehézségeink adódnak, nem kell ellátni az út végéig, csak a következő 100 méterig, csak a következő kanyarig, sötétben csak ameddig a lámpáink fénye kitart. Addig kell elmenni, és aztán ott lesz a következő 100 méter, a következő kanyar, a következő fénycsóva...
Ami fontos: JÓL érezzük magunkat közben. És jó emberek vegyenek körül.
Mert hiába lelkesedés, hiába szaktudás, hiába profizmus, hiába öröm és bánat, ha nincs kivel megosztani. Ám ha van kivel, akkor minden kis mozzanat értelmet nyer, és minden a helyére kerül.
Na kifilozófáltam magam, jöhetnek új tapasztalatok, remek napok, hetek, hónapok, dolgos, szeretni való hétköznapok, tapossunk hát bele a gázba, irány a következő 13 üzleti év!
Még egyszer köszönet az elmúlt tizenháromért NEKTEK!
