Less be a magánéletünkbe!
Másnap fürdőruha fel, és indulás egy medúza mentes Golem közeli strandra.
Nyáron nálunk is örökös dilemma a 'ki maradjon otthon a gyerekekkel' témakör.
Enikő édesanyja velünk lakik, így maximálisan számíthatunk rá mindig, és minden körülmények között. Csak hát, ugye, nem szeretnénk visszaélni szíves segítőkészségével.
A szüleim távolabb élnek, és édesanyám per pillanat egészségügyi problémákkal küzd, így most, mondhatni, mi vigyázunk a szüleimre, és nem ők a gyerekeinkre.
Ha Enikő marad otthon, az mindenkinek remek, ám én is szeretnék több időt tölteni a lurkóinkkal. Igen, ott vannak a hétvégék, ám azok olyan hamar eltelnek...
Ezért hát, azt a döntést hoztunk Enikő és én, hogy idén nyáron, június-július-augusztus hónapokban SZERDAI napokon biztos, hogy NEM leszek bent az Üllői út 277 szám alatt található offline üzletben. Ezeken a napokon ugyanis én maradok otthon a gyerekeinkkel. (Telefonon természetesen elérhető vagyok!)
Ez elsősorban akkor hasznos információ neked, ha nyomtatóval kapcsolatos technikai kérdésed, problémád van. Az ugyanis az én reszortom, így szerdán csak telefonon fogok tudni (táv)segíteni.
Offline üzletünk természetesen NEM ZÁR BE, Enikő bent lesz szerdánként.
Mivel nálunk a nyár uborkaszezon, egy ember is elviszi ilyenkor a hátán a boltot. (Persze nem szó szerint, bár amilyen kicsi az üzletünk, még ezt is el tudom képzelni... :-D)
Nyáron különben sem zárunk be egyetlen napra sem, marad a megszokott nyitva tartási idő, hétfőn: 8-17, kedd, szerda, csütörtök, péntek pedig 8-16. (Szombaton és vasárnap továbbra is zárva vagyunk.)
Valamikor el fogunk majd menni szabadságra is.
Ekkor a testvérem helyettesít majd minket, így pihenésünk időpontja az üzlet nyitva tartását nem érinti. Hogy pontosan mikor, még szervezés alatt. (Valószínűleg augusztus első felében...)
Kívánunk neked is színes élményekkel teli nyarat!
Üdv. Zsolt
Köhögök, tüsszögök, krákogok, és a frászt hozom a vásárlóimra vele!
Pedig ez„csak” allergia...
Virágzik a parlagfű, és vele együtt virágzik, az én aggodalmammal együtt, sok-sok allergiás sorstársam aggodalma is:
- Jaj, csak nehogy azt higgye bárki is, hogy AZ a bajom!
Mert hát, ugye, mit tehetünk?
- Hordjunk egész szezonban „Nem KORONÁS vagyok hanem ALLERGIÁS”pólót? (Láttam már ilyet, van aki így oldja meg.)
- Szedjünk mindenféle allergia elleni gyógyszert? (Személy szerint, még nem talált rám a tökéletes gyógyszer. Eddig az összes, amit kipróbáltam, roppant álmosítóan hatott rám. Szívesen fogadom a tapasztalatod, ha esetleg...)
- Mentegetőzzünk minden egyes köhögés, tüsszentés után mindenfelé? (Nekem ez nem megy, nem vagyok egy mentegetőzős típus.)
- Maradjunk otthon az allergiaszezonban? (Hát ezt aztán végképp nem tudnám megoldani!)
A köhögéssel, tüsszögéssel, szemviszketéssel, orrfolyással járó allergia, eddig sem volt egy leányálom senkinek, ám most, ezekben az időkben, mondhatni, kész rémálom!
Drukkolok minden sorstársamnak, velem együtt, hogy mihamarabb túl legyünk rajta!
Addig is, ha van bevált, parlagfű allergia elleni praktikád, szívesen fogadom.
Üdv. Zsolt
Bár nem magánéleti momentum, mégis, engedd meg, hadd osszuk meg itt is, mert annyira örülünk neki!
Most kaptuk azt a csodálatos hírt, hogy idén, Magyarországon, minden ötödik Brother nyomtatót tőlünk, a MintaPrint Nyomtatókellék Szaküzletből vittétek haza.
Szívből gratulálunk, remek döntés volt a Brother márkát választani.
És hálásan, boldogan köszönjük a bizalmat!
Enikő és Zsolt
És elkezdődött!
Ma reggel újra suliba mentek a mi gyerkőceink is.
Meg is meglepődtünk magunkon, hogy ekkora kihagyás után milyen flottul indítottuk az első, újra közösen indulós napunk.
Ma reggel semmi kapkodás, mindenki időben felébredt, elkészült, pontban fél 7kor vidáman körbeültük a reggelizőasztalt, így még kényelmesen megreggelizni is volt bőven időnk.
Mivel vidékről járunk be nap mint nap, így eddigi tapasztalataink alapján elmondhatjuk, hogy előbb utóbb nálunk is eluralkodik majd a napindító őskáosz, és lesznek elcsúszós reggelek, hajajajj!
Mert hiába van betáblázva a felnőtteknek a hajnali 5.00 órás, a gyerekeknek a 6.00 órás kelés, öltözés, fél 7-kor reggeli, 7-kor mindenki a kocsiban, és indul!
Menetrend szerinti tervünkbe szinte mindig közbejön valami.
Nem találjuk ezt, elfelejtettük, és most fordulhatunk vissza félútról, kiömlik a kakaó, így újraöltözés, ésatöbbi...
Sokan vagyunk a családban, így sok banánhéjon csúszhatnak el a hétköznap reggeleink, és Murphy sem alszik általában...
Ám a tanévindító reggel jól indult, és ezt biztató jelnek vesszük. Mindenféle szempontból.
Remek, sikeres, boldog tanévet minden kis és nagy iskolásnak, bárhogy is alakuljon!
Üdv. Enikő és Zsolt
Az első részt IDE KATTINTVA találod.)
Augusztus 20-i hosszú hétvégére Erdélybe készültünk... volna.
Ám, mivel Romániából hazatérve borítékolható lett a karantén, így sajnos ugrott eme tervünk.
Itt gondoltunk egy merészet: mi lenne ha letudnánk a jövő évi nyaralásunkat is?
Ki tudja mi lesz addig?
Így került a képbe Horvátország.
Ej, de jól megy nektek, gondolhatnád rólunk most, ám valójában, rutinos utazóként, némi alapos keresgélés után, itt is egy olyan szállást foglaltunk le, aminek, egyheti bérleti árából egy balatoni négycsillagosban maximum fél éjszakát tudunk volna megfinanszírozni családilag.
A hét első három napjára megoldottuk a helyettesítésünket itt az üzletben (bezárni továbbra sem akartunk, nem szeretnénk csalódást okozni hozzánk igyekvő vevőinknek), a hosszú, augusztus 20-i hétvége pedig adott volt, szóval: család a kocsiban, és irány egy hétre az Adria. (Milyen szépen rímel! :-D)
Soha életünkben nem voltunk két ilyen hosszú nyaraláson egymás után. Általában rövid hétvégékre szoktunk elszökni a gyerekekkel, úgyhogy ez a nyár igazán elkényeztetett minket.
Az idén kerültük a zsúfolt strandokat, a rövidebb kiruccanásaink elmaradtak hát.
Cserében kaptunk két hosszú, biztonságos, vírusmentes hetet, amiért nagyon hálásak vagyunk a sorsunknak.
A horvátországi szállásunk egy Seline nevű településen volt, egy hatalmas hegység lábánál, a Paklenyica nemzeti park közelében.
Ezen a környéken forgatták a Winnetou filmet, úgyhogy ez nekünk, akik a Nagy Indiánkönyvön nőttünk fel, külön öröm és megtiszteltetés volt az itt tartózkodás.
A csendes kis utcában található pici nyaraló, amit béreltünk, minden igényünket kielégítette. Kényelmes ágyak, jól felszerelt konyha, hatalmas terasz, az elmaradhatatlan légkondicionáló, és egy magánkert, tele fügefákkal, melyek ágai roskadoztak az érett fügék alatt. Meg is volt a reggelink egy hétig: zamatos fügét ettünk finom horvát sonkával minden áldott reggel.
A tengerpart 400 méterre, a hegyek az orrunk előtt. Újra a Kánaánban voltunk, csak ezúttal egy másik helyen.
Horvátországban már eseménydúsabb volt a nyaralásunk, nem csak a tengerpart, a konyha és a háló triumvirátusában teltek a napjaink, mint Görögországban. Többet kalandoztunk a gyerekekkel erre-arra.
Meglátogattunk pár szájtátós, környékbeli külső nevezetességet, köztük egy gyönyörű, lélegzetelállító canyont,és a hegyekbe is felmentünk olyan magasra, amennyire csak tudtunk és mertünk.
A tengerpartoknál kerültük a zsúfolt helyeket, a kis eldugott öblöket részesítettük előnyben.
A tengerjáró papucsainkat pedig imában foglaltuk minden áldott nap, ugyanis nélkülük aligha fürödhetünk volna itt.
A part errefelé köves, vagy éppenséggel sziklás volt mindenhol, így tengeri papucs hiányában talpaink, ha túl is élték volna a hegyes köveket, a tengeri sünök erős, fekete tüskéinél biztosan feladták volna a vízbemenetelt.
A helyi alapanyagoknál itt is előnyben részesítettük a tengeri herkentyűket. A másik helyi nagy sláger pedig, amit sokszor elkészítettünk, a pljeskavica nevű horvát hamburger volt, melyet helyi ajvárral fogyasztottunk.
Itt és most ettük életünk legfinomabb ajvárját.
Szerintem felvirágoztattuk a környékbeli ajvárkereskedelmet, mert rengeteget betermeltünk, és még haza is hoztunk jó pár üveggel, ajándékba a barátainknak, illetve magunknak, ha netalántán súlyos ajvárhiányunk támadna a hosszú téli estéken. (Persze, nem mintha itt a kispesti Lidlben ne lehetne ajvárt kapni, de akkor is... :-D)
Ebben a nyaralóban is volt kerti grill, bár nem a tengerre, hanem egy pálmafára és a hegyekre nézett. Ez is különleges látvány volt, elégedetlenkedésre semmi okunk.
Úgy elröppent az a pár ott töltött nap, hogy a Winnetou múzeumban már nem jutottunk el. Ez is egy remek ürügy, hogy egyszer majd, valamikor még, visszatérjünk arrafelé.
Hát ilyen meglepő, remek és különleges, élményekben gazdag nyarunk volt a szokásos helyett, hála a pandemiának.
És ultra biztonságos, hisz a két nyaralás alatt sokkal kevesebb emberrel érintkeztünk, mint ahánnyal itt, az üzletben egy átlagos fél munkanap alatt szoktunk találkozni.
Ráadásul, az előírt szabályokat mindenfelé, amerre jártunk, maximálisan betartotta mindenki: az élelmiszerboltokban csak maszkkal mehettünk be, és tartották a kellő távolságot is mindenhol, mindegyik országban.
Bár az kicsit fájt, hogy ezen a nyáron nem láttuk erdélyi családtagjaink annyit, amennyit szerettük volna, ám remélhetőleg majd ezt is bepótolhatjuk, valamikor.
A kapcsolatot mindenesetre folyamatosan tartottuk az otthoniakkal, minden nyári élményünket lefotóztuk, megosztottuk velük.
És itt is szerettük volna megosztani, önnel, mert hát egyetlen öröm, és boldogság, és jó dolog sem ér semmit, ha nem osztozhatunk benne azokkal, akik fontosak nekünk.
Most immár kezdődhet az ősz, kezdődhet a suli, jöhet a zordabb idő, indulhat a hajrá!
Állunk elébe, jöjjön, aminek jönnie kell!
Bár drukkolunk, hogy többnyire JÓ dolgok jöjjenek, és jó dolgok történjenek veled, és velünk is.
Üdv. Enikő és Zsolt
Amikor január elején lefoglaltuk és kifizettük a szállásunkat Görögországba, a vírus még nagyon távol és nagyon keleten volt.
A foglalási feltételek szerint a pénzt nem kérhettük vissza, maximum a foglalást tehettük volna át egy másik időpontra.
Megkönnyebbülve vettük tudomásul, hogy nyár elején engednek a szigorításokból, nyílnak a határok, hát úgy voltunk vele, ugyan, ki tudja mit hoz a jövő, ne halogassunk, ne variáljunk annyit, inkább menjünk!
Júliusra első felére szólt a foglalásunk.
Indulásunk előtti napokban Görögország szigorított egy hatalmasat, és lezárta az összes határbelépőjét, kivéve a Bulgária felőli határát, így aztán mindenféle rémhírt lehetett olvasni pl. 18 órás várakozásokról.
Így biztos ami biztos, elindultunk egy nappal hamarabb a tervezettnél.
A határátlépéshez, eddig szokatlan módon, egy görög regisztrációs oldalt is ki kellett tölteni, ahonnan kaptunk saját QR kódot. Arról is tudomásunk volt, hogy a görögök, random ugyan, ám tesztelik koronavírusra a beutazókat.
Kilenc személyes kisbuszunkkal vágtunk neki az útnak, telt házzal, mert kis családunkon kívül még a tágabb családból is csatlakoztak hozzánk szeretteink, egy (akkor még csak reméltük, hogy) jó kis közös nyaralásra.
A legmegnyugtatóbb az volt, hogy még januárban, isteni sugallatra, (vagy inkább a tavalyi görög úti kalandjaink elkerülése végett :-D) olyan házat foglaltunk le, mely minden lakott területtől távol esett, egy kis halászfalutól két kilométerre, közvetlenül a tengerpart mellett.
(Azt csak halkan merjük megsúgni, hogy ennek a háznak a heti bérleti díjából maximum egyetlenegy éjszakát tölthettünk volna el családilag, egy balatoni, négycsillagos hotelben.)
Hajnali 3kor indultunk a „Még nem tudom, hogy hol alszunk ma éjjel” dalt énekelve, ugyanis tényleg nem tudtuk, hol is fogunk aludni, a végleges szállásunkat pedig csak egy nappal később foglalhattuk el. Ideiglenes szállást ugye, nem foglaltunk, mert fölösleges, ha tizennyolcórázunk a bolgár-görög határon...Ha átértünk, akkor keresünk alvóhelyet!
Szerencsénk volt.
Magyar-szerb, szerb-bolgár határokon úgy suhantunk át, mit kés a vajon.
A bolgár görög határnál minimális autósor, a határőr az előttünk álló autó utasait félreállította tesztelésre, minket az iratok ellenőrzése után tovább is engedett.
Nosza, gyors, ideiglenes, az egy éjszakára szóló szálláskeresés, találtunk is egy szuper jó árú, tengerpart melletti, kényelmes apartmant, nyaralóövezetben. Extra melegen sütött a nap volt, így első utunk a tengerpartra vezetett, ahol a gyerekeink harsány üdvrivalgása közepette belevetettük magunkat előbb a ragadós, naptejes flakonok közé, aztán a végre a hűs hullámokba, habokba.
A megmártózás élménye után, utunk a szállásunkhoz legközelebbi gyroszoshoz vezetett, mert hát ugye, ha Görögország, akkor gyros.
Ott az első arc, akit megláttunk, az egyetlen foglalt asztalnál, roppant ismerősnek tűnt. Amikor ránk köszönt, rögtön beugrott: ó, egy kedves vásárlónk! :-D Nos, ilyen kicsi a világ! (Innen és ezúton is köszönjük neki a baklavás, nagyon finom fagyit, amire szívélyesen, nagy szeretettel, meginvitálta a gyerekeinket!)
Az éjszakánk már nem volt ilyen gördülékenyen kellemes.
A nyaralóövezet egyik, szállásunkhoz közeli szórakozóegysége, hajnali négyig(!) szórta a hangszóróiból meglehetősen hangos decibelek közepette, a siratós, eredeti görög dalokat, mi pedig - mivel aludni esélyünk sem volt ebben a hangzavarban, együtt sírtunk a szomorú, mélabús szólamokkal.
Másnap kissé elgyötörten folytattuk utunkat a végleges szállásunk felé.
Akkor kezdtünk feléledni nagy álmosságunkból, amikor megpillantottuk barátságos kis házunkat, ahol lakni fogunk egy kerek hétig. Előtte földút, jobbra egy nagy, luxus vendégház, melynek hol volt lakója hol nem ott tartózkodásunk alatt, balra egy olívaolajat készítő házaspár volt a szomszéd, (akinek egy hét alatt triplájára turbóztuk a forgalmát, nagyon finom volt az általuk termesztett olívaolaj.)
Előttünk pedig, párlépésnyire a pergő homokos part és a kék tenger.
Mivel ez a tengerparti rész, minden sűrűbben lakott területtől messze helyezkedett el, így a teljes, hosszú, ameddig a szem ellát partszakaszon egész héten gyakorlatilag csak mi lógattuk a lábunk. Hacsak nem számoljuk bele a halászokat is, akik olykor kikötöttek kis csónakjukkal.
Sokféle turista létezik.
Van olyan ismerősünk, aki ha elmegy nyaralni, akkor két fabatkát nem tesz keresztbe. Neki az a nyaralás, ha mindenben és azonnal kiszolgálják egy sokcsillagos szállodában.
Más ismerősünk családja ugyan privát magánszállást foglal, hogy meglegyen a privát szférája, ám főzni nem főznek a nyaralásuk alatt, étterembe esznek reggel, délbe, és este.
Mi, családilag, azon turisták táborát gyarapítjuk, akik mindenhol belevetik magukat a helyi boltokba, felfedezik a helyi piacokat, és lelkesen, bátran főzőcskéznek az ottani alapanyagokból, becélozván, és megvalósítván, kicsit sem szerényen, a helyi specialitások receptjeit.
Bár itt a helyi boltokért utazni kellett pár kilométert, minden reggel kimentünk a halashoz friss csemegéért, és rendeztünk pár nagyobb bevásárlást a helyi görög csemegeboltban, ahol a ragadós, mézédes nektarintól kezdve a zöld tollas gumicsirkéig és a légycsapótól kezdve a tsipuróig (görög pálinka) mindent IS árultak.
A családunk egyik része szereti a tengeri herkentyűket, a másik része kevésbé, így minden nap kétféle ételt készítettünk. Egy, valamilyen herkentyűt, és egy hagyományos görög ételt, pl. szouvlakit sütöttünk, vagy az újdonsült szomszédunktól vásárolt olívaolajba és gyrosfűszerben pácolt tarját grilleztünk tzatzikivel, pitával.
A halasnál a halakat konyhakésszé varázsolta nekünk az ottani eladóhölgy, ám ha garnélát, calamarit (kis tintahal), stb. szerettünk volna venni, akkor csináld magad akció volt. Garnélát már takarítottunk nem egyszer, ám calamarit ezidáig nem volt szerencsénk. (Gyenge gyomrúaknak továbbra sem ajánlott.)
Google a legjobb barátunk, rákerestünk hát a tintahal előkészítésére, és egy youtube videó segítségével meg is pucoltuk az első kis tintahalunkat. A nagyfiúnk idővel annyira belejött ebbe, hogy teljesen rábízhattuk ezt a feladatot, villámgyorsan, és gyönyörűen előkészítette nekünk a calamarikat ahányszor csak kellett. Amelyekkel nem vacakoltunk sokat, megdobtuk őket egy kis görög olívaolajjal és magyar fokhagymával, majd pár perc alatt készre sütöttük serpenyőben, vagy saslikpálcikára szúrva a grillen.
Merthogy bizony, grillsütőnk is volt az udvaron, tengerre néző kilátással. Soha nem grilleztünk még ilyen szép helyen életünkben.
Üröm az örömünkben, hogy akkoriban jött a hír a sárga meg zöld zónás besorolásról.
Görögország ugyan maradt a zöld zónában, ám körülötte minden sárga és piros lett: Szerbia, Bulgária, Makedónia... Jaj.
Ám, nem hagytuk magunkat elkedvetleníteni, lesz ami lesz, éljünk most a mának, ha már eljutottunk ide, folytatódjék a nyaralásunk!
Aminek a jelszava az lett: csak görögösen!
Ugyanis azt a fajta nyugalmat, lelassulást, ahogyan ott élnek az emberek, tanítani kellene nekünk is. Nem kapkodnak, nem sietnek sehová, és egyszerre csak egy dolgot csinálnak, de azt legalább komótosan, ráérősen. :-D
Minden reggel feltankoltunk hát vásárlásaink közepette a görög nyugalomból, mely szépen kitartott másnap reggelig.
Nem ragozzuk tovább: csodálatos hetünk volt.
Innen már sokat nincs is mit írnunk: reggel ki a partra, délben vissza, ebéd, pihenés a hűvös, légkondicionált házban, délután vissza a tengerbe. A gyerekekkel kimentünk éjszakai fürdőzésre is egyik este, sötétedés után, óriási élmény volt.
Utolsó nap pedig reggel, indulás előtt, hajnali négykor egy pirkadatfürdőzést is beiktattunk családilag. Bár kint hűvös volt a homok, a tenger melegen várt minket, hogy elbúcsúzzunk tőle.
Közben megtudakoltuk, amennyiben viszonylag megállás nélkül hajtunk át a sárga, illetve piros besorolású országokon, mivel zöld zónából érkezünk, karanténra nem kell számítanunk. Ez megnyugtató hír volt, ugyanis nem tudtuk volna itt, az üzletünkben a helyettesítést ennyi időre megoldani.
A hazaút is viszonylag zökkenőmentes volt, ha a szerb-magyar határnál való kétórás várakozást nem számoljuk bele.
Itt véget is érhetne nyári beszámolónk, ám mégis folytatódik, ugyanis a kalandozásaink itt korántsem értek véget...
A folytatást IDE KATTINTVA találod. :-)
Üdv. Enikő és Zsolt
Enikő családjának nagy része Erdélyben él. Felettébb összetartóak: azon kívül, hogy sokszor meglátogatják egymást, és intenzív kapcsolatot tartanak telefonon, ill. privát, zárt Messenger csoportban, évente több nagycsaládi találkozót is rendeznek "félúton" Budapest és Székelyföld, szórványvidék, Bukarest között.
Ez a félúton relatív, utoljára azt hiszem Szilvásváradon találkoztunk.
Aztán, egy, majdnem megszervezett, március végi családi találkozóra durván rácsapta 'maradjotthon' pecsétjét a karanténidőszak.
Amikor másfél hete kiderült, hogy Románia megnyitja a határait, Enikő és tágabb családja gyors szervezésbe kezdtek, hogy mihamarabb találkozzanak.
Ezúttal a választás a Fogarasi havasokra esett, ami a hirtelen jött hétvégi kánikulában utólag is kifejezetten frissítő ötletnek bizonyult.
Egy, a havasok lábánál fekvő komplexumban szálltunk meg, amelynek nemcsak saját pisztrángtavai voltak, hanem angus marhái, veteményese, fűszer kertje, juhai, kecskéi, tehenei. Így minden, amit ott elfogyasztottunk, fölöttébb friss, ízletes és házias volt. Ráadásul a magaslat levegőn valahogy intenzívebbek az ízek, és finomabb a sör is. Úgyhogy se ételre, se italra panaszom egy szál sem volt.
És a környezet! A szállásunk erdőkkel körbevéve, havas hegycsúcsok lábainál, egy hatalmas, zegzugos völgyben terült el. A gyönyörű, egymás mellett sorakozó rendezett pisztrángos tavakba éjjel-nappal csörgedezett a víz, amitől mindjárt kevésbé volt kánikula, a gyerekeket kis patak, hatalmas játszótér, nyuszisimogató, és magas kilátó várta, biztonságos keretek között.
Hogy mi, felnőttek is nyugodtan pihenhessünk, a hűs, árnyékos, gyönyörű panorámájú teraszokra menekülve a kora reggeltől késő délutánig izzó napsütés elől.
Egy kisebb, megrázó kalandban volt csak részünk a szálláshelyünkön, ami miatt kissé megakadt a torkunkon az utolsó korty esti bor. Első este, éjfél tájban, már a saját erkélyünkön, a társaság legkitartóbb tagjaival búcsúztattuk a napot, amikor egy terebélyes, komótos medve cammogott el az első emeletes teraszunk alatt. Kár, hogy annyira kizökkentett a látványa mindenféle tevékenységünkből, hogy elfelejtettük lefotózni. Pedig hát nem mindennap látunk medvét élőben, ugye...
A csapat, bár sokféle korosztály képviseltette magát: testvérek, unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, férjek, feleségek, kicsik és nagyok a négyévestől a hetvenpluszosig, mint mindig, egy hullámhosszon volt, így rendkívül szórakoztatóan, és sajnos túl gyorsan eltelt ez a pár nap, amit együtt tölthettünk.
Szombaton például, a négy autónyi társasággal (amiből a mi autónk kilenc személyes, és gyerekcsiviteléstől zengett végig, ugyanis ebben utazott a család legfiatalabbik harmada) bejártuk a széles vidéket a szállásuk körül.
A leglélegzetelállítóbb utunk havasok csúcsa, a Bilea tó volt, amely a Fogarasi havasok legnagyobb tengerszeme, 2034 m magasságban.
Ott, miután lezavartunk egy rögtönzött családi hógolyópartit, és meghódítottunk pár kisebb hegycsúcsot, hatalmas családi kávépartit csaptunk, csendben élvezve a világ egyik legszebb kilátását a Bilea tóparti vendéglátóegység teraszáról. Illetve élveztük volna, ha nem a közelben lévő hegyi patakból kellett volna ötpercenként kimentenünk a gyerekeinket.
Amikor végre nem a patak környékén lebzseltek, leimádkoztuk őket egy alpinista képességekkel is meghódíthatatlan sziklafalról, lebeszéltük őket arról, hogy most tanuljanak meg síelni a Bilea tó túloldalán lévő meredek jégpályán, (ahol valóban síelt pár sportos fazon), és próbáltuk folyamatosan megóvni őket attól, hogy önként beleugráljanak valamelyik környékbeli, mély szakadékba.
Végül, a felváltva tartott felnőtt ügyelet mellett, sikerült a hegyen életbe tartani a gyerekeinket, és egymásra, magunkra is figyelni egy kicsit. Úgyhogy alapjában véve egy végtelenül kellemes kirándulás kerekedett ki ebből a napból is.
Igaz, hogy estére szinte mindenki pipacspirosan kortyolgatta az italát a szállásunk éttermének teraszán. Ugyanis, többségünk elfelejtette bekenni magát naptejjel, márpedig két km-el közelebb voltunk a naphoz, mint általában, szóval... Hát, mint szépítsem: pecsenyepirosra égtünk.
Az együtt töltött időnkbe még belefért sok-sok beszélgetés, nagycsaládi patakparti piknik, meglátogattuk a Tündérek völgyének mesebeli kastélyát, kalandoztunk a környékbeli falvak zegzugos, árnyas utcáin, a gyerekeink horgászhattak a pisztrángtavakban...
Itt félbe szakítom az elbeszélésem, ugyanis meg kell jegyeznem, hogy a horgászásnak hála, három hatalmas pisztránggal lettünk gazdagabbak. Ami okozott némi bonyodalmat, mivel el kellett vinnünk a frissen fogott halakat a tett helyszínéről. Hatalmas dilemmává terebélyesedett tehát, hogy
1. kinek a szobájában legyen éjjel halszag,
2. kinek az autója húzzon tömény pisztrángszagot maga után hazáig?
Végül sógorom lett a vakmerő jelentkező. A szobákban szerencsére volt hűtő, így végül a halak hűtésével nem volt gond. Másnap pedig hideg jégakkuk társaságában szépen elkocsikáztak illatmentesen Székelyföldre, ahol még aznap parázson landoltak, és pazar ebéd kerekedett ki belőlük. Nekünk már csak a sült hal fotója jutott, ám az is nyálcsorgatóra sikerül.)
Summa summárum: egy újabb remek nagycsaládi hétvégével lettünk immár gazdagabbak.
Ami pedig a vírushelyzet körüli tapasztalatainkat illeti: a határokon gyorsan átjutottunk jövet is, menet is, minden a megszokott rutin szerint zajlott, semmilyen különösebb ellenőrzés nem volt.
A zárt terekben Romániában is kötelező a maszk.
Az éttermekben csak kültéren van kiszolgálás. Mindenhol maszkban van a személyzet, és sokszor voltak olyan vendégek körülöttünk, akik csak akkor vették le a maszkot, amikor ettek, vagy ittak.
A távolságtartást is megoldották mindenhol szélesen szétszórt székekkel, asztalokkal.
Tehát alapjában véve mindenhol betartják az előírásokat, talán itt-ott kissé óvatosabban is az átlagnál.
És most, ebben a szép meleg időben, visszaidézve a hétvége emlékeit, visszasírom egy kicsit a havat és a hógolyózást. Ám mit nyavalygok én itt? Ahogy sógorom mondaná: fáztunk eleget. Ha nyár, akkor naná, hogy kánikula!
Hasonlóan szép, tartalmas nyarat kívánok neked is hatalmas adag pihenéssel, élményekkel, napsütéssel, mosollyal, finom ételekkel és italokkal, és icipici óvatossággal fűszerezve.
Hogy őszire kipihentebben, barnábban,sok dévitaminnal felvértezve futhassunk majd neki arra, ami vár ránk. (Én remélem, nem vár semmi extra, csak a megszokott gyönyörű őszi idő).
Üdv. Zsolt
A tegnap sikerült elfogyasztanunk családilag, minden idők legdrágább őzlábgombáját, ünnepi, apák napi ebéd gyanánt.
Hogyan, honnan? Máris elmesélem!
Mint a legtöbb vasárnap délelőtt, elindultunk Enikővel, a gyerekeinkkel és a kutyáinkkal a mellettünk lévő erdőbe,a szokásos jó nagy sétánkra.
Sétánk vége felé összefutottunk egy falunkbelivel, aki lelkesen újságolta, hogy a pár km-re lévő fenyvesben, mily sok őzlábgomba nőtt ki a földből, hála az utóbbi napok gyakori és heves esőzéseinek.
Nosza, azonmód eldöntöttük a fiúkkal, hogy miután hazavittük a kutyákat, kocsiba pattanunk, és teszünk egy nagy kört a környékbeli fenyvesekhez.
Enikő ide már nem tartott velünk: "fél óra múlva alatt megjárjátok, én addig összeütök egy gyors és finom apák napi desszertet".
A srácaimmal egykettő kint voltunk a fenyőerdőnél. Letértem a főútról az erdei földösvényre, melyen lassan bezötykölödtünk az erdő sűrűjébe. Átfésültünk a környéket, találtunk is három gyönyörű, fiatal őzlábgombát. Zsákmányunkon fellelkesülve még beljebb lavíroztam az erdőbe a családi kisbuszt, bele, egyenesen és határozottan, egy hatalmas homokbucka kellős közepébe.
Amiben természetesen azonnal belesüppedt az autó első két kereke.
Ha mindez tíz évvel később történik velünk, erős, húsz év körüli fiaim segítségével kisujjal emeltük volna ki a kocsit a homokból. Ám az időutazást még nem találták fel, így most hiába tolták az autót kicsi fiaim, minden erejüket beleadva: az bizony tapodtat sem mozdult. Cserében mindhármukat beborította a helyben forgó autókerék homokkal.
Nosza, bevetettem minden ősi trükköt, a kerekek alá helyezett gumiszőnyegektől a fadarabokig, kövekig, kívül a fiaimnak mutatandó higgadt, példás apai magaviselettel, legbelül, cifra és hangtalan káromkodások özönének közepette.
Ám drágalátos autónk, mintha csak engem akarna bosszantani, csak még buzgóbban beásta magát a homokban. Elsüllyedt, egészen az első sárvédőjéig, és határozottan kajánul vigyorgott rám a homokbuckák közül.
Akkor már sejtettem, hogy vagy kihívok valakit, aki megment minket, vagy itt maradunk az örökkévalóságig.
Természetesen az összes ismerősöm, aki szóba jöhetett volna, vagy legurította már az apák napi sörét, vagy máshol volt, vagy nem vette fel a telefont. Kösz, Murphy!
Maradt hát az autómentő.
Az első potenciális, hivatalos autómegmentőnk, akit felhívtam, hogy szabadítson ki minket innen, azt kérte, gyalogoljunk ki elé, az országútig a gyerekekkel.
Amikor megérkezett egy óriási MAN kamionból integetve, rögtön tudtam, hogy ez itt, most, sajnos nem az én emberem.
Ugyanis, ha ezzel a monstrummal behajt az én kisbuszom mellé, akkor már negy egy, hanem két járművet kell kimenteni a homokbuckák fogságából.
A második autómentősnek, okulván immár az elsőnek leadott, információhiányos tájkoztatásból, részletesen elmagyaráztam, mi történt, hol vagyok, milyen autóval vagyok, stb.
Fél óra múlva meg is érkezett széles vigyorral, négykerék meghajtású dzsippel.
Két perccel később lazán kint voltunk a homokból autóstól, mindenestől.
Három perccel később már huszonözezer forinttal kevesebb volt a családi kasszában: ennyit kóstált ugyanis a szabadulásunk ára.
Amíg az otthonunk tűzhelyén vígan rotyogott a serpenyőben a három, hatalmas, lisztbe, tojásba forgatott őzlábgomba, sorra lemostuk magunkról a temérdek földes homokot.
Enikő készült ugyan apák napjára finom, ünnepi, ropogós, omlós sülttel, petrezselymes, vajas újkrumplival, kovászos káposztasalátával, ám látványosan, mindannyiunknak a drága gomba ízlett a legjobban.
Elvégre ilyen kalandos őzlábgombát ritkán eszik az ember. :-D
Arról nem is beszélve, hogy tényleg nagyon szeretjük mindannyian az ízét.
Hát ez volt az én idei, apák napi kalandom, amit a fiaimmal sok éven át mesélhetünk még az apák napja apropóján.
Zsolt
Bár nem konkrétan a magánéletünben, ám van egy kérdés, amit évek óta egyre gyakrabban megkapunk mi ketten.
Mivel a magánéletünk és a cégünk szorosan összefonódik, így hát eljött az ideje itt is blogposztba önteni.
- Annyira klassz üzlet a tiétek! HOGYHOGY ilyen KICSIK vagytok még?
- Szándékosan.
- ???
Ugyanis NEM szeretnénk nagyra nőni.
Nyomós okunk van rá, hogy a mi cégünk ne legye hatalmas cég hangyabolyként nyüzsgő alkalmazottakkal.
Ennek apropóján idekívánkozik egy klassz tanmese is, ami évek óta folyton szembe jön velünk az interneten, ám előbb jöjjön a saját üzleti filozófiánk.
Pénzért dolgozunk, mint mindenki, ám nem a világ MINDEN pénzéért.
Tizennégy évvel ezelőtt egy olyan otthonos vállalkozást álmodtunk meg magunknak, ahol mi KETTEN együtt lehetünk egy klassz csapat.
Ha többen dolgoznánk a cégben, (hidd el, próbáltuk, nem ment) elvesztené otthonos, kisboltos jellegét, márpedig pont ez, mi azzá teszi, ami.
Így szeretik a vásárlóink, és így szeretjük mi is. (Hogy is van a mondás...? Kicsi a bors, de erős! )
Ha egész nap a cégünk óriássá duzzasztásával lennénk elfoglalva, hogyan tudnánk kedvesen, mosolyogva kiszolgálni téged?
Hogyan jutna értékes időnk azokra, akik betérnek hozzánk?
Hogyan tudnánk nyugodtan becsomagolni a tőlünk rendelt termékeket, úgy, hogy még egy kísérőlevélre is fussa az időnkből?
Ja hogy majd a munkatársaink intézik?
De hát ezzel pont azt veszítenénk el, amit többek között annyira szeretünk a cégünkben: a veletek való személyes kapcsolattartást.
És túl rövid az élet, hogy ne érezzük jól magunkat a saját vállalkozásunkban!
Szeretjük az üzletünket, a munkánkat, ám nem akarunk a rabjai lenni.
Egy nagy cég, sok alkalmazottal hatalmas felelősség.
Igen, több a bevétel, ám több a stressz, több a nyugtalanul átforgolódott álmatlan éjszaka.
És sokkal több időt elvesz tőlünk, mint amennyit mi jelen pillanatban a munkánkra szeretnénk szánni. Egy nap ugyanúgy huszonnégy órából áll...
A gyerekeink most vannak abban a korban, amikor mindennél fontosabb a velünk töltött idő. Olyan hamar felnőnek! És a velük töltött minőségi időt nem tudjuk pénzért megvásárolni.
A mi életünk most így teljes.
Kis céggel, nagy családdal, hétköznapi, szerethető álmokkal.
(A képre kattintva OLVASD EL a teljes sztorit!)
Igen, tudjuk: még nincs vége, sőt! Ám ha összekapaszkodunk, segítjük egymást, odafigyelünk a körülöttünk lévőkre, akkor talán mindannyian könnyebben vesszük majd az esetleges akadályokat.
És ne haragudjatok ránk, de mi annyira jól éreztük magunkat az elmúlt hetekben!
Ha a vírust és a mérhetetlen aggodalmat szeretteinkért nem számoljuk, akkor ez az elmúlt időszak számunkra remek időszak volt.
Mi ketten szeretünk egymás társaságában lenni, a gyerekeink abban a korban vannak, amikor még inkább vannak velünk, mint bárki mással, a házunk elég volt ahhoz, hogy kényelmesen karanténozzunk családilag, levegőzni, fejet szellőztetni ott volt a kert és a mellettünk lévő erdő, imádunk főzni, és a kenyérsütést sem tegnap kezdtük.
Ellenben felfedeztük a kertészkedés örömeit, szert tettünk némi plusz önismeretre, elolvastunk pár könyvet, amit már jó ideje szerettünk volna, szuperrendet raktunk (bár egy hónap, és visszaáll a régi káosz a szekrényekbe, magunkat és gyerekeinket ismerve :-D), és olyan dolgokra volt plusz időnk, amelyekre eddig nem, lásd időkapszula... :-D
Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudjuk, nálunk sincs a bölcsek köve.
Ám, ha megőrizzük magunkban és a környezetünkkel a harmóniát, könnyebben vesszük majd talán az akadályokat...
Addig is tesszük a dolgunkat, élvezzük az életünket, kiengedjük a gőzt egy jó fürdővel, egy finom pohár borral, vagy egy ízes magyar káromkodással, ha a szükség úgy kívánja.
És kíváncsian várjuk, mit hoz a jövő. Mert a változás mindig jó. Ha együtt csinálhatod végig azokkal, akiket szeretsz. ;-)
Mi már nagyon várjuk itt az üzletben:
- hogy felszámoljuk ezt az ideiglenes pultunkat innen az előtérből,
- hogy visszategyük a finom kávés-karamellás cukorkákat az asztalra,
- hogy ne legyen zavarban az, aki nem tud bankkártyával, csak készpénzzel fizetni (minket most sem zavar, tényleg!),
- hogy ne a bolt előtt kelljen várakozniuk ügyfeleinknek ha valaki éppen bent vásárol az üzletünkben,
- hogy újra jókat tudjuk beszélgetni azokkal, akik betérnek hozzánk,
- hogy ne kelljen újra meg újra aggódva feltegyük magunknak a kérdéseket, amennyiben más időközökben jössz, mint megszoktuk, hogy: vajon te most jól vagy? nem kaptad el? minden rendben veled? a szeretteiddel is?
- ha nem is a régi kerékvágásba, ám egy biztosabb kerékvágásba kanyarodjon az élet körülöttünk.
Te mit vársz a legeslegjobban most, (remélhetőleg) a karanténhelyzet vége felé?
Mi lesz az első, amit majd végre megteszel, ha újra „szabad” leszel?
Mi pl a magánéletünkben leginkább arra vágyunk, hogy elutazzunk közösen a családdal valahová és egy hónapig haza se jöjjünk!
Na jó, de legalább egy hétvégére!..
Aztán vendégeket fogadjunk, összejárjunk a barátokkal, rokonokkal, megöleljük őket, nagyokat sétáljunk, beüljünk jó helyekre...
Hosszú a listánk, lesz mit bepótolni.
Amikor 14 esztendővel, egy nyárfavirágos, napsütötte májusi hétfőn, megnyitottuk Üllői úton lévő üzletünket, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a tizennegyedik boltszülinap egy pandémia kellős közepén fogj ránk találni, gyakorlatilag vásárlóink nélkül. (Mondjuk, akkoriban még a tizennegyedik boltszülinapra se nagyon gondoltunk. :-D )
Illetve nem pont ügyfeleink nélkül, mert azért csak megtaláltuk a módját, hogy velük is megünnepeljük.
Ám a naaagy csinnadratta idén sajnos elmaradt...
Azt tudod kell rólunk, hogy mi i-má-dunk ünnepelni!
A házunk gyakorlatilag alig van dekoráció nélkül, mert a karácsonyi és húsvéti dekoráció között hat születésnap, hat névnap borítja lufitengerbe és díszbe, és ha olyan vendég jön hozzánk, akiről tudjuk hogy születésnapos, az ő kedvéért is mindig felkerül jópár dekorációs elem a házunk falaira.
Hiába na, szeretjük megadni a módját. A magunk módján, persze. :-D Bár Enikő öccse szerint egy dekorációkat forgalmazó bolt simán megélne belőlünk. :-D
Amit persze cáfolunk, hisz mindig gondosan eltesszük, majd újra meg újra felhasználjuk ugyanazokat a díszítőelemeket. Kivételt képeznek a lufik, ám mivel gyerekeink vannak, miután dekorációs feladatukat befejezték, végelgyengülésig szolgálják csemetéinket a színes, levegős labdabuborékok.
Az üzletünket is minden évben díszbe borítjuk. Ám ez a vírushelyzet lespórolta nekünk az idei dekorációt, és sajnos a tizennegyedik boltszületésnapunkat is egy határozott mozdulattal takaréklángra tette.
Na, de nem baj, majd jövőre!
Mert azért abban nagyon reménykedünk, hogy az üzlet tizenötödik születésnapját, ami egy viszonylag kerek évforduló, pazar születésnapi buli keretén belül tudjuk majd megülni.
És akkor dupla dekorációnk lesz majd és dupla ajándék az ünnepelttől.
Már most elkezdtük javában tervezni!
Ugye, jövő májusban te is velünk tartasz majd, az Üllői út 277 szám alatt?
Aki ismer minket, az tudja rólunk, hogy imádunk főzni, vendégül látni, enni.
Hát most a vendéglátás része kiesett, ám főzésre, evésre sokkal több időnk jut. Úgyhogy szépen gömbölyödik a családunk... :-I
A végén úgy fogunk kigurulni a lakásból, mint abban a vicces Facebook videóban a kikerekedett állatok. :-D
Amin nem is csodálkoznánk, mert tényleg hihetetlenül jókat főzünk most is.
A tegnap például töltött tökcsónakokat sütöttünk. Sikerült szert tennünk pár zsenge tökre, volt a fagyasztóban darált hús, szóval a recept adta magát.
A tökökből egyet félretettünk, a többit kettévágtuk, a belsejüket kikapartuk, - és nem, nem dobtuk ki, hisz fontos szerepet játszanak még a menüben. A darált húst sóztuk, borsóztuk, belehalmoztunk a félbevágott tökökbe, és mentek szépen a sütőbe. Félidőben rászórtunk egy-egy marék sajtot, hogy szépen ráolvadjanak a végére.
Közben a kikapart, zsenge magházbelsőket a félretett, meghámozott és legyalult tökkel együtt összerottyantottuk egy kis szerecsendióval, fehérborssal, sóval, és friss kaporral fűszerezett tejszínnel, majd kis liszttel besűrűsítettük.
Ebből a finom mártásból, (ami mellesleg önmagában is becsületesen megállná a helyét), tálaláskor egy-egy merítőkanálnyit a megsült, félbevágott, tányérokra helyezett tökcsónakokra varázsoltunk. Ha hiszitek, ha nem, még a gyerekeink is, az utolsó morzsáig mindent betermeltek.
Erdélyi pacallevest is készítettünk egyik hétvégén, tejszínesen, sárgarépával,sok fokhagymával, húsleves alapléből.
Húsvétkor meg töltött bárányt, drobot (ez egy ugyancsak erdélyi, bárányaprólékból, rengeteg petrezselyemből és zsenge zöldhagymából, főtt tojásból készült sült fasírtszerűség).
Aminek a gyerekeink - Kérek még drogot! - felkiáltással estek neki íziben. Aztán majd ha elmesélik valahol, milyen finom is volt, magyarázkodhatunk a külvilágnak, miféle droggal etetjük a csemetéinket... :-D
Januári disznóvásunk egyik főnyereménye a saját készítésű sonkánk lett, ami tényleg szuper jól sikerült, bár ezt bizonygathatjuk itt napestig, ugyanis egy deka sincs már belőle. Ám tény és való, hogy az idei karanténhúsvétunk egyik fő sztárja volt az ünnepi asztalon.
Aztán.
Körülbelül hat éve bevezettük családilag a hamburger hétfőket. A hat év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hány hétfőt hagytunk ki: mi minden hétfőn ha esik, ha fúj, ha húsvét, ha karácsony, hamburgert vacsorázunk. És ez alól a mostani hétfők sem kivételek.
Van egy titkos hamburgerszósz receptünk, amire mindenki, aki kóstolta már, csodájára jár, ez állandó. A bucikat hol vesszük, hol sütjük, a húst szigorúan mi gyúrjuk be házilag, semmi gyorsfagyasztott gagyi hamburgerbizé nem kerülhet a kezünk közé.
Télen serpenyőbe sütjük ki, ám volt hogy kontaktgrillbe készült el a hamburgerhusink, nyáron viszont kint, grillen sisteregnek a kerekre gyúrt zamatos húspogácsák, a végén megkoronázva egy-egy szép szelet, ráolvasztott sajttal.
A vacsoraasztalnál aztán mindenki maga állítja össze a saját burgerét, kénye kedve szerint. Az alap a titkos hamburgerszószunk, ez képviseli az állandó ízvilágot, aztán a saláta, hús, paradicsom, uborka, csemege uborka, hagyma. A gyerekek még szokta tenni bele külön majonézt, ketchupot, mi felnőttek szezonálisan hol egy kis medvehagymát, hol egy kis bacont, hol egy kis kéksajtot, stb... csempészünk bele a plusz íz kedvéért.
A grillezésre visszatérve, a grilleink remek jolly jokerek az étlapunkon. A sasliktól kezdve a filézett csirkecombig, vagy a házilag, háromféle (marha, bárány, disznó) húsból gyúrt, általunk szerényen csak miccsnek nevezett csevapcsicsáig szinte minden héten sül valami kint a kerti grillünkön a faszenes parázson. És bármit süssünk is, az asztalunkon biztos hogy mindig ott lesz egy nagy tál muzsdéj, ami elmaradhatatlan kísérője a faszénen sült finomságainknak.
Többször elővettük már a hatalmas bográcsunkat is egy ízletes vörösboros marhapörkölt, vagy egy testes babgulyás kedvéért.
A tavasz egyik hatalmas favoritja nálunk a sült csirke újkrumplival és friss káposztával. Ezt sem spilázzuk túl, a csirkedarabok és az újkrumpli mehet a sütőbe, az újkáposztát legyaluljuk, kis só, ecet, és kész is fejedelmi ebéd.
Persze, azért ne hidd, hogy nálunk nincsenek megúszós ételek, elvégre most, hogy a három növősúlyban lévő fiúgyerekünk állandóan otthon van és állandóan éhes, éjjel nappal a konyhában kellene ténykednünk. A házi hot dog, sajtos és pirított hagymás változatban bármikor eladható nekik, mint ahogy a sajtos tészta sem marad soha szégyenben, pedig elég gyakran kerül az asztalra hétköznapokon. Ám egy kis házi medvehagyma pesztóval feldobva (amit folyamatosan gyártunk most, hogy szezonja van, és folyton túlvásároljuk belőle magunkat) fenséges lakoma az egész családnak.
Ugyancsak megúszós kaja nálunk az előre vásárolt tortillalapból készült quesadilla, ami gyakorlatilag öt perc alatt kész, és mindig az aktuális, odaillő maradékok kerülnek be a sajtos alapba. Illetve a tortilla még arra is jó, hogy egy kis jégsalival, hétvégéről megmaradt sülttel, vagy rántott húsmaradékkel, majonézzel, ezersziget öntettel, esetleg fokhagymás tejföllel feltekerve top helyet foglaljon el a megúszos menünkben.
A megúszós kajavonalon élvonalban csörtet még nálunk az almaleves, a paradicsomleves betűtésztával, a tárkonyos leves, és persze a pizza meg a bologniai spagetti.
Amikor pedig nagyon ráérünk, akkor jöhet az olasz konyhánk másik nagy kedvence, a lasagne, ami elég időigényes, ugyanis soha nem aprózzuk el, úgy készítjük el, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A salátákkal mostanában valamiért mostohán bánunk, egyedül a cézár salátánk volt az utóbbi időben terítéken, illetve a rukkolás, körtés, kéksajtos saláta, ám ez utóbbit a gyerekeink jó messzire elkerülik... Persze a felsorolásba nem került be a medvehagymás uborkasaláta, vagy a friss reteksaláta, illetve a vegyes saláta, melyeket főételek mellé fogyasztunk, az azért terítéken van, amikor adja magát.
A desszertek vonalában karanténkonyhánkban nagyot futnak a gyümölcsös, mascarponés pohárkrémek, a gyors almás, körtés piték, húsvétkor finom répatorta is volt, a piskóta bármivel bármikor jöhet, és a pudingot is gyakran készítünk csak úgy. Meg házi gyümölcsjoghurtot a nagymamák által eltett lekvár + natúr görög joghurt keverékéből.
Most hétvégére egy újabb hatalmas adag velőscsontos, marha-, sertés, és csirkehússal lassan főtt, sok zöldséges húslevessel készülünk, melynek egy részét alapléként lefagyasztjuk. Jól jön majd a közeljövőre betervezett francia hagymakémleveshez, illetve a kókusztejes, citromfűs thai leveshez (másik nagy kedvencünk).
És mézes (felnőtteknek mézes-chillis) sült csirkeszárnyakat sütünk, olaj nélküli fritőzben készült krumplival. Meg talán grillezünk, ha olyan lesz az idő...
Egy biztos: éhen halni most sem fogunk.
És lefogyni sem... :-I
Ha lejárt ez a helyzet, indíthatjuk a nagycsaládi fogyikúra naplónkat... :-D
(A fotónkon tavaszi kedvenc menünk: a sült csirke, újkrumpli, friss káposztasali kombó.)
25 évvel ezelőtt mutattak be minket egymásnak. Hát nem gondoltuk volna, hogy karanténban fogjuk megünnepelni a negyedszázados megismerkedés évfordulónkat...!
És huh, mennyi minden történt velünk az elmúlt huszonöt évben!
Két vidám kalandregényt is teleírhatnánk közös életünk élményeivel.
Ám amire a legbüszkébbek vagyunk, többek között, az elmúlt, közösen eltöltött, negyed évszázadunkból, nem más, mint a gyerekeink, és a közös cégünk, a MintaPrint Nyomtatókellék Szaküzlet.
Hát igen, ha 25 évvel ezelőtt nem találkozunk, ma nem lennének sem az imádnivaló gyerekeink, sem ez a cég, ami (nekünk) egy szerelemvállalkozás.
És titeket sem ismernénk, ami nagy kár lenne.
Hisz amióta megnyitottuk üzletünket, remekebbnél remekebb emberekkel hozott minket össze a sors.
Úgyhogy, ma van mit ünnepelnünk: az ismerkedési évfordulónk nagyon fontos mérföldkő (nemcsak) a saját életünkben.
Negyed évszázad telt el velünk, tele szerelemmel, szeretettel, örömmel, boldogsággal, összetartással, harmóniával. Na jó, azért néha mi is összezördülünk, de hát ki nem.
Úgyhogy mondjuk így inkább: negyed évszázad telt el velünk megtöltve klassz tartalommal.
És a java még hálistennek hátra van!
Mit nem hoz ki belőlünk a sok otthonülés! Vasárnap reggel elhatároztuk, hogy mi ma, ha törik, ha szakad, időkapszulát fogunk gyártani.
Ennek a legfőbb apropóját az adta, hogy a paradicsompalánták ültetésekor földre volt szükségünk, amit az udvar végéből ástunk ki. Mivel a nagy gödör adott volt, már csak egy időkapszula hiányzott belőle.
A család minden tagja megkapta a saját kis fémdobozkáját, amibe belepakolhatott, amit csak szeretett volna.
Mivel a kapszula felbontását tíz évvel későbbre, 2030 húsvétjára lőttük be, a gyerekeink levelet írtak tíz évvel később önmaguknak. Mi pedig a tíz évvel idősebb gyerekeinknek, és persze egymásnak is. Bekerültek még a dobozkákba kedvenc fényképek, szerencsekövek, apró játékok, rajzok.
Legvégén pedig lőttünk egy rögtönzött, kócos, pizsamás, vasárnap reggeli fotót magunkról, Időkapszula Gyártás Közben címmel, kinyomtattuk, és mellékeltük a többi kincshez.
Gondosan lezártuk a dobozokat, majd szépen elástuk az udvar végébe kutyáink lelkes farokcsóválása, és macskáink unott tekintetének kereszttüzében.
Ha te most olvasol minket, és netalántán 2030 húsvétján is eszedbe jutunk, lécci emlékeztess rá, hogy van egy kibontandó időkapszulánk.
A hétvégén muskátlit ültettünk, a következő hétvégére pedig már ott sorakoznak az előszobaablakunkban a megbízható helyről vásárolt, datolyaparadicsom palánták, csak arra várva, hogy elültessük őket.
Az egyik már el is hervadt, ami nem éppen biztató jel életünk első paradicsomültetése előtt, ám nem torpanunk meg. Valószínűleg a hervadás oka az, hogy már egy hete el kellett volna ültetnünk szegényt, ám nem volt hová.
Ugyanis a magas ágyások, amelyeket paradicsomültetés céljából rendeltünk, nem érkeztek meg időben.
Mondjuk, abban mi vagyunk a ludasok, hogy elfelejtettük megöntözni azokat a fránya palántákat, ám ígérem, ha majd ott magaslanak az ágyásokban előttünk, akkor rendszeresen öntözni fogjuk.
A héten bekopogott a futár a magaságyásokkal. Boldogan bontottam ki a csomagot, majd dobtam egy dupla hátast. Csillió kis csavarral kellett összecsavaroznom a hatszögű, nagy alumíniumágyásokat. Úgyhogy várt rám két komplett délutánnyi türelemjáték, cifra, elfojtott káromkodásokkal tarkítva.
Ám most boldogan jelentem: a magaságyások készen, a föld, murva, trágya, meg minden ami kell bele, előkészítve, már csak a hétvégét várjuk, hogy a palánták a helyükre kerüljenek.
Öt éve lakunk kertes, családi házban, ám ez az első igazi kertészkedésünk.
Nem tagadom: eddig is minden egyes tavasszal szóba kerültek a paradicsompalánták, sőt, a retek és zöldhagyma is, ám minden évben elsodorták őket szépen az események .
Na most nincs esemény, van karantén, ráérünk.
Sőt!
Olyannyira ráérünk, hogy még fűszernövényeket is ültetni fogunk! Már meg is vettük a snidling-, zsázsa-, rozmaring-, bazsalikommagokat, földet, kaspót eme tervünkhöz is.
Drukkoljatok, hogy legalább a negyede kikeljen annak, amit elültetünk!
Ugyanis a nyomtatókhoz és a nyomtatókellékekhez nagyon értünk, ám kertésznek elég botcsinálták vagyunk.
Illetve ha most jobban belegondolok, annyira mégsem. Enikő nagytatája Nagyenyed egyik elismert kertésze volt, az egész város hozzá járt palántákért, az én nagyszüleim is óriási kertet tartottak zöldellő rendben évről évre.
Hát, a vak is azt mondta: majd meglátjuk.
Aki mer az nyer, a mi esetünkben főszernövényeket, és paradicsomot.
Ígérem, pár hónap múlva megírom, hogyan sikerültek.
A muskátlik végül is kezdő lépésnek elég reményteljes jövőképet vetítenek elénk: egy hete ültettük el őket, és még a helyén vannak, élve és virulva.
Zsolt
Három gyerekünk és Enikő édesanyja lassan négy hete önkéntes karanténba vannak. Szerencsénkre kertes házban lakunk, ráadásul szinte erdő szélén, így a gyerekeink levegőztetését, mozgásigényét egyszerű megoldani.
Öt évvel ezelőtt, még egy négyemeletes ház negyedik emeletén laktunk, 83 négyzetméteren, egyetlen, nem túl nagy erkéllyel.
Lift nem volt, lépcsők tömkelegén cipeltünk fel előbb egy babakocsit és egy hordozót egy babával, aztán idővel ikerbabakocsit, és két hordozót két babával.
Plusz nyolc éven át, ameddig az volt az otthonunk, a napi bevásárlást, ha utaztunk, (márpedig elég sokat utaztunk) bőröndök, csomagok hegyeit, egy új kanapéról, hűtőről, komódról már nem is beszélve...
Ahogy nőttek a gyerekek, úgy ssssshhh-sisteregtünk egyre többet.
Korán kelő család lévén már hétvégén is fél hatkor nagy élet volt nálunk, míg az alsó szomszéd nagykamasz gyerekei akkor estek be az ágyukba egy jól sikerült buliból, és aludtak (volna).
Úgyhogy a - ssshs, csendesebben mert korán van!, -ssssh, csendesebben mert csendóra van!, - ssssh, csendesebben mert késő van! - voltak a leggyakrabban elhangzott mondatok a családunkban a gyerekeink felé, a szeretlek után.
Ha most belegondolok, hogy most, a három hatalmas mozgásigényű gyerekünket hogyan tudnánk ott úgy lekötni, hogy a szomszédok agyára se menjünk, csak az ugrik be, hogy sehogy.
Amennyiben ott lennénk most karanténba, és valaki megkérdezné tőlem, mi a legnagyobb nehézségem most, erre a problémára böknék rá: nagyon nehéz csendben lenni egész nap gyerekkel, gyerekekkel.
Egy gyerek igenis ugrál, csapkod, dörömböl, kopácsol, zizeg, játszik. És főleg a sarkán közlekedik, vagy nyikorgó kismotoron. A lehető leghangosabban.
Úgyhogy most hálát adok a sorsnak, hogy a legnagyobb karanténproblémánk elkerül minket.
És gyakorlatilag az egyetlen nagy problémánk, mert mi még elég jól bírjuk ezt a karanténosdit, lévén, hogy eddig is a lehető legtöbb időt együtt töltöttük, szoros családi szimbiózisban. Annyi változott főként, hogy a külső helyszínekről átváltottunk a házon belüli helyszínekre, illetve most nincsenek körülöttünk a barátok, rokonok.
Igaz, nekünk Enikővel könnyebb, mert van egy kis helyszínváltoztatásunk azárt, ugyanis a lakáskaranténunkból átautózunk minden munkanap az üzletkaranténunkba.
Igen, nekünk most a munkahelyünk, azaz a második otthonunk is egyfajta karanén, hisz nem korzózunk innen semerre, mint békeidőkben. Nincs - "Kimegyek vásárolni", nincs - "Elugrom a Kökibe", és munkaügybe se megyünk semerre, mindent házhoz szállítással, futárszolgálatokkal hozatunk be.
Reggel bejövünk, dolgozunk, kiszolgáljuk a vásárlóinkat, három után a saját autónkkal, saját költségünkön kiszállítjuk az önkéntes karanténban lévő törzsvásárlóinknak a napközben leadott rendeléseiket ide a környékre, aztán irány haza. Mondhatnám úgy is, hogy duplakaranténban vagyunk. :-D (Bár persze, ebbe simán bele tud kötni az, akik a kákán is a csomót keresi. ;-D )
Néha, főleg hétfő reggelente úgy érzem, na most már elég, legyen ennek vége. Már hiányoznak a szüleim, lemennénk hozzájuk vidékre. Már elmennénk egy moziba, egy nagy városi sétára, egy fürdőbe, állatkertbe... Ezt így nem lehet megszokni. Na jó, nem is kell, hálistennek. Így aztán összekapom magam, oké, oké, most ez van, ezt lehet szeretni.
És tovább reménykedem a változás szabadságában és gyönyörűségében. Meg főleg a KÖZELSÉGÉBEN.
(A fotón Enikő a gyerekeinkkel anno, a régi lakásunkba)
Hogy feldobjuk a karanténhetek egyformaságát, elkezdtük a nyusziváró napokat.
Hétvégén komótosan feldíszítettük a lakást, immár húsvéti dekorációkban úszik a nappali, ebédlő. A gyerekeink húsvétfákat készítettek, és megírták a leveleiket a Nyuszinak.
Mi, felnőttek gondolatban megterveztük a jövő heti, ünnepi menüsort.
Rendhagyó ünnepünk lesz így, hogy nem jön hozzánk senki, és mi sem megyünk sehová. Az előző években ilyenkor mindig összegyűlt a család, és együtt húsvétoltunk.
Most "csak" mi, hatan ünnepelünk majd.
Tojást festünk, bárányt sütünk, egy grillezés is tervben van véve, és ha jut idő, kissé ráncba szedjük az udvarunkat.
Kutyát sétáltatunk, majd várjuk a nyuszit: megkeressük a meglepetéseit, amiket eldugott nekünk szerteszét a házban.
Hétfőn a fiúk meglocsolják a lányokat.
Hát, valahogy így fog telni az idei karanténhúsvét: társasozással, közös mozizással megfűszerezve, meghitten, a legszűkebb család körben.
A gyerekeink és a nagyi két hete önkéntes karanténban.
Mi ketten, Enikővel dolgozunk, hisz ha bezárnánk, a vevőink nem tudnának nyomtatni otthoni munkavégzéskor, vagy otthon tanuláskor.
Rengeteg patika, élelmiszer nagyker, kisker is nálunk vásárolja meg a nyomtatóba valóját: nem szeretnénk cserben hagyni őket.
Ám a munkahely-otthon-munkahely-otthon autóval megtett útvonalán kívül mostanában sehová nem megyünk mi sem.
Kissé elegünk lett, hogy csak a négy fal közé vagyunk mindenhol beszorítva.
A gyerekeink is kívántak már tágabb tereket, horizontot látni maguk körül.
Egy kis faluban lakunk, 100 méterre egy hatalmas erdőtől, ahová gyakorlatilag egy lélek sem jár. Pláne mostanában.
Mivel az időjárás is kedvezően alakult, úgy döntöttünk, márpedig mi most kutyástól belevetjük magunkat egy erdőfürdőzésbe.
Amúgy is gyakran járunk ide kutyát sétáltatni, már megvannak a jól bejáratott három, illetve hat kilométeres túraútvonalaink.
Most a három kilométeresre esett a voksunk, ennyi bezártság után már ez is hatalmas felüdülést jelent.
A kiskutyánknak extra radarjai vannak, mindig megérzi előre, ha sétálni készülünk.
Van egy nyüsszögő hangszíne, amit kizárólag erre az alkalomra tartogat, és amivel a komondorunkat is kábé negyed másodperc alatt a végsőkig felzaklatja.
Oly lelkesen és akkora vehemenciával élik bele magukat az örömükbe, hogy mire feladjuk a hámot, pórázt, felhúzzuk a nyúlcipőt, és elindulunk, már totálisan ki vannak nyuvadva az izgalomtól.
Aztán mire a kis utca végére érünk, az erdő széléhez, megint felspanolják magukat, hisz a sok szomszéd kutya kétfelől ugat minket végig a célvonalig.
Most úgy éreztem, dupla lelkesen ugattak. Annyira be van zárkózva mindenki, és annyira nem történik semmi mostanában ebben a kis utcában, hogy külön felüdülést és örömet jelentett látványunk az unatkozó kutyáknak.
Az erdőbe érve nyugodt kilométerek következnek.
A gyerekek szerepjátékot játszanak, küldetéseket teljesítve, vagy beszélgetnek egymás között, velünk, a kutyáink pedig boldogan szaglásszák végig az erdei út minden négyzetcentiméterét.
Lassan haladunk, ám úgysem a gyorsaság a cél.
Mélyeket szippantunk a friss erdei levegőből, az avarban megbújó kis virágokban gyönyörködünk.
Egész úton egy lélekkel sem találkozunk: mintha egyedül lennénk most e világon.
Kellemesen elfáradva érünk vissza otthonunkba.
A kutyáink az udvaron lévő összes vízkészlet fellefetyelése után kinyúlnak ki erre, ki arra.
Mi pedig veszünk egy nagy levegőt, és nekiállunk átnézni a gyerekek házijait, majd feltölteni a rendszerbe azt, ami még lemaradt. Közben fő a leves, sistereg a serpenyőben a rántott hús.
Megbeszéljük, ha jövő hétvégén is ilyen szép lesz az idő, és nem változnak a kijárási korlátozás szabályai újfent megszökünk egy erdei séta erejéig önként vállalt karanténunkból.
Végül is, az erdőben egyetlen vírus sem áll lesben, hogy elkapjon minket.
Tegnap ünnepeltük Enikő édesanyjának születésnapját.
Anyósom már 12 éve velünk él egy háztartásban, erős támasza, pillére nagycsaládunknak.
(Itt azért a félreértések miatt megjegyezném, - és nem azért, mert itt áll a hátam mögött egy jókora fokossal, - hogy rá az anyósviccek egyáltalán nem vonatkoznak.
Ami dupla öröm és szerencse nekem, végül is tőle örökölte Enikő a szórakoztató, vidám és jó természetét. :-D )
Mivel a születésnapokat mindig a tágabb családdal együtt üljük meg, ezt a születésnapot eredetileg Enikő testvérének erdélyi háza tájára szerveztük volna.
Rokonokkal és fogadott szakáccsal, aki főzött, grillezett volna ránk, hogy mi gondtalanul megünnepelhessük anyósomat.
Ám ha már így alakult, így alakult, legyen hát zártkörű a buli... :-D
Karantén ide vagy oda, volt lufi, virág, ajándék, zene, pezsgő, gyerekpezsgő, ünnepi vacsora, finom torta, gyertyafújás...
Tehát minden ami egy születésnapi bulihoz a nagykönyvben meg van írva.
A távolabbi család,rokonok, barátok messengeren csatlakoztak be egy -egy jókívánság erejéig, a szívünkben itt voltak velünk.
Az unokái pedig idén rendhagyó ajándékkal kedveskedtek lelkesen Mamának.
Saját kis kezük által készített SZÁJ-MASZK-KAL. :-D
Változnak az idők, és mi is változunk velük.
Ám szerintem az én drága anyósom az életben nem gondolta volna, hogy karanténba fogja ünnepelni a nemmondommeghányadik születésnapját, és szájmaszkot kap majd az unokáitól szülinapi ajándéka gyanánt. :-D
Nem a legkönnyebb időket éljük most, ám bevallom: mi az este sokszor könnyesre nevettük magunkat ezen a meghitt, vidám, rendhagyóan és szokatlanul szűk családi összejövetelen.
Zsolt
(A fotót természetesen anyósom engedélyével osztom meg veletek. A tegnap készült, látható rajta, a gyerekek által készített szájmaszkban.)
- Ti hogy bírjátok azt, hogy folyamatosan együtt vagytok?
Ezt a kérdést sokszor megkapjuk Enikővel ismerőseinktől, ügyfeleinktől egyaránt.
És nem csak most, karantén idején, hanem az elmúlt években is számtalanszor.
Otthon egy család vagyunk, a közös, kétszemélyes vállalkozásunkban pedig kollégák, munkatársak, cégtársak, immár 14 éve.
Hát nem unjuk már egymás társaságát?
Nem.
Mi a titkunk?
Ha dobálózni akarnék a közhelyekkel, akkor azt mondanám, hogy mindenki másképp csinálja, illetve, hogy ahány kapcsolat, annyiféle. A miénk ilyen.
Ám gondolom te sem az általános semmiségekre vagy kíváncsi.
A szokásos hajnali infraszaunapartinkon, amely az egyik olyan időszaka a napunknak, amikor nyugodtan, kettesben tudunk beszélgetni, felhoztam hát a témát Enikőnek.
Szerinte a titkunk egyszerű.
Olyan régóta alkotunk egy párt (17 éves korunk óta, most 42 évesek vagyunk, számold ki.. :-) ) hogy volt időnk szépen, alaposan, harmonikusan összecsiszolódni.
Ráadásul ugyanaz az értékrendünk, ám a személyiségünk merőben különbözik. Ezért remekül kiegészítjük egymást, ugyanakkor nem tudjuk megunni a másikat, mert mindig találunk benne valami újszerűt.
Egyetértettem, ugyanakkor van hozzáfűznivalóm.
Szerintem a mi kapcsolatunk mély, erős alapokra épült, és itt van az egyik titok elásva.
Ugyanis az első három évet kemény távkapcsolatban húztuk le.
Akkor még nem volt messenger, skype, stb...Vonalas telefon se mindenhol, mindenkinek. Nekünk sem.
Találkozni három-négy havonta tudunk jobb esetben. Sok száz kilométert átutazva. (Ő Erdélyben élt, én Magyarországon).
Maradt hát a postai levél.
Minden zsebpénzemet bélyege költöttem.
Az akkori, távkapcsolatos három év alatt több mint ötszáz (nem írtam el: 500, tényleg) levelet írtam Enikőnek, és mindegyik minimum3-4 A3 oldal volt sűrűn, mindkét oldalt teleírva.
(Azóta sem bírok kézzel írni, csak a legfontosabbakat. Inkább legépelek és kinyomtatok mindent. Most már értem, hogy miért pont a nyomtatókat és a nyomtatókellékeket választottam szakterületemnek :-D)
Enikőtől pedig ugyanennyi levelet kaptam. Igaz, sok sorát nem tudtam elolvasni, mert a kézírása rendkívül sajátos, ám maradjunk annyiba, sűrűn dokumentálva van párkapcsolatunk első három éve.
Ha mi valaha mélyrepülésbe kezdenénk a kapcsolatunkban, elég lenne csak elővennünk a leveleinket, (amelyeket mindketten megőriztünk az első laptól az utolsóig), és abban a percben visszaszáguldana betonbiztosan közénk a szerelem, a szeretet és az összetartás.
Mindketten sok áldozatot hoztunk a másikért első perctől, bár hozzátenném, hogy ezt nem áldozatnak éltük meg, illetve hogy ha mégis, a mai napig megérte.
Én a nyári szünetekben nappal építkezésen dolgoztam, este pincérkedtem, később színpadokat építettem koncerteken, mellette pedig tanultam: könyvelést, menedzsmentet. Igyekeztem a tanulás mellett minél több pénzt keresni, hogy a lehető leggyakrabban tudjak találkozni életem szerelmével. (És itt most órákig tudnék sztorizni, milyen volt stoppal átszelni szinte 1000 km-t nem egyszer, nem kétszer. Volt hogy télen, hidegben, és egyszer egy ajándékba kapott kis hörcsöggel a nadrágzsebembe. :-D)
Enikő az újságíró suli elvégzése után a legnevesebb erdélyi magyar lapoknak dolgozott, majd egy híres erdélyi ifjúsági könyvkiadónál nézett nagy jövő elé.
Ám végre eljött az idő, hogy összebútorozzunk!
Budapesten, egy bentlakásos panzióban kezdtük meg közös életünket, és az a szerény, pár négyzetméternyi szoba, és a többiekkel közös konyha akkor nekünk maga volt a mennyország.
Mindenféle diákmunkát elvállaltunk, hogy el tudjuk tartani magunkat.
Enikő viccesen meg is jegyezte akkoriban, hogy jó éles váltás az életében: egyik nap még Erdély híres íróival, költőivel, könyvillusztrátoraival együtt dolgozni, másik nap pedig már csekkeket borítékolni teljesítménybérben a Díjbeszedőben.
Nem sokkal később albérletbe költöztünk, majd laktunk zeneiskolában, (ez sem elírás, óriási kaland és hatalmas élmény volt, majd egyszer mesélek erről is) másik albérletben, harmadik albérletben, közben dolgozunk, amit lehetett, és mellette folyamatosan továbbképeztük magunkat.
Nem sokkal később elhelyezkedtem könyvelőként, és viszonylag biztos vágányra került az életünk.
Enikő nagybátyja az egyik akkoriban híres nyomtatókellék cég tulajdonosaként hívta Enikőt, dolgozzon neki.
- Oké, átmenetileg jövök, ám egyáltalán ne tervezz velem hosszú távra, más céljaim vannak az életbe - fogadta el Enikő az ajánlatot, és azt hiszem, egész életlében nem tévedett ekkorát. :-D
Mivel folyamatosan új boltokat nyitott az említett nyomtatókellék cég Budapest szerte, engem is hamar beszervezek. Mivel - így utólag bevallom -, a könyvelés túl monoton szakma, nem nekem találták, egyből igent mondtam.
Kitanultuk hát a nyomtatókellék szakma csínját-binját, ától-zéig.
Három év múlva, mivel mindig is nagyon önállóak voltunk, úgy döntöttünk, a saját utunkra léptünk. (Nem volt harag, azóta is szuper jó a kapcsolatunk az azóta átalakult anyacéggel, és Enikő nagybátyjával is, aki vérbeli üzletemberként, rég kilépett a nyomtatókellék bizniszből és azóta már több másik vállalkozásából is, vagyonát szépen gyarapítva, exitelt.)
Kölcsön pénzből, albérletből, nulla tartalékkal és üzleti tapasztalattal a hátunk mögött elindítottuk életünk első saját vállalkozását.
És igen: idén májusban immár 14 éves lesz szerelemvállalkozásunk, a MintaPrint Nyomtatókellék Szaküzlet és Webáruház.
Ám hogy ne kalandozzak el nagyon a poszt témájától: tény, együtt töltjük gyakorlatilag tizennégy éve minden munka és szabadidőnket.
Egymás társaságában, olykor a gyerekeinkkel, a szeretteinkkel, a tágabb családunkkal, a vásárlóinkkal kiegészülve...
Unjuk -e? Egyetlen percét sem. Sőt!
Inspiratív, harmonikus, olaszos, nagycsaládos, zizegős, tartalmas, jókedvű az életünk.
A helyünkön vagyunk itt, egymás mellett.
Szerencse volt, hogy így egymásra találtunk, vagy valamivel több?
Szerencse ÉS valamivel több
.Ám ezt a többet már csak itt legbelül érezzük.
Szavakba ezt már nem tudjuk sem kiönteni, sem belefoglalni.
Zsolt
A reggelünk fontos rutinjának része, egy-egy marék vitamin. Nemcsak most kezdtük a pályát, gyakorlott vitaminszedőkké képeztük ki magunkat az évek során... :-D (Hiszünk a megelőzésben...)
Általában télen nagyobb a markunk tartalma, nyárra szerényen lecsökken, aztán ahogy beköszönt a hideg, újra megsokasodnak a kis színes tabletták tenyerünkben.
Joggal kérdezed: ér egyáltalán ez a sok vitamin valamit?
Erre csak azt tudnám válaszolni, biztos, mert kicsit sem vagyunk betegesek.
Igaz, másképp is teszünk az egészségünkért.
Például: kilencvenöt százalékban házi kosztot eszünk. Hétköznap általában anyósom főz ránk, hétvégén én veszem birtokba a konyhát. Imádok főzni, kikapcsol a napi rutinból. Enikő pedig isteni salátákat dob össze abból, ami éppen itthon fellelhető.
Munkába is itthonról visszük be a finomabbnál finomabb házikaját. Nem mondom, hogy nem csábulunk el néha egy gyrosra, vagy más junk foodra, ám egyáltalán nem ez a jellemző.
Az étkezésünk rendkívül változatos, szerencsére sem mi sem a gyerekeink nem válogatósak, így boldogan próbálunk ki új ízeket.
Kajarepertoárunkban simán megfér egymás mellett az erdélyi konyhával a thai konyha, a japán konyha, az olasz, görög ízkavalkád, és a jó, itthoni magyaros ízek.
Mondhatnám úgy is: fúziós konyhát viszünk. :-D Mellette pedig zöld turmixokat gyártunk magunknak, (bár gyerekeink kedvence továbbra is a banán illetve eperturmix) és tél végén csíráztatunk is. Bio retek, vagy brokkoli, vagy hagymacsírát... Most éppen a mungóbabcsíra van soron, holnapra már szüretre kész!
A gyerekeinket persze nem tömjük agyon vitaminnal. Kivételt képez télen a C illetve D vitamin, amit mézben áztatott fekete retek levébe csepegtetve kapják kézhez ősztől tavaszig.
A mézben áztatott fekete retek leve immunerősítő, és ha beteg vagy, köhögéscsökkentésre is kiválóan hat.
Már nagymamáink is ezzel erősítették az immunrendszerünket a mi gyermekkorunkban.
Továbbvittük a családi hagyományt, csemetéink kis koruk óta kapják a mézes feketeretket télen, és meg kell hogy mondjam, lehet benne valami, mert nagyon ritkán betegednek le.
Nyáron a gyerekeink egyetlen vitaminforrása a sok zöldség és gyümölcs, amit magukba tömnek nyersen, leves, saláta vagy főzelék formájában.
Illetve a gyümölcslé. Néha túlspájzoljuk magunkat a piacon, és amikor kezd megrottyanni a barack, narancs, eper, cékla, sárgarépa, stb... elővesszük a lassúprést, és jöhetnek a finomabbnál finomabb gyümölcslevek.
Most különösen odafigyelünk arra, hogy sok szezonális zöldség és gyümölcs legyen a gyerekeink előtt az asztalon. Szerencsére a medvehagymán át a zsenge zöldhagymáig mindenre vevők, így könnyen maximumon tudjuk tartani a vitaminraktáraikat.
És persze a sajátjainkat is. Nálunk minden étkezés közösen zajlik, szépen megterített asztal körül, így pontosan látjuk, ki mit eszik, és mi is elől járhatunk a jó példával, ami.
Azt nem mondom, hogy olyan nagy buli napi kétszer háromszor megteríteni hat személynek, aztán félóra múlva úszni a morzsákban, és a mosatlan edényekben, ám nekünk megéri. Inkább kelünk picit korábban, hogy jusson idő a korai reggeliknél átbeszélni a napot, a hétköznapi vacsorák közben pedig olyan jó begyűjteni a lelkes beszámolókat, megosztani egymással napunkat, érzéseinket.
A hétvégi nagy lusta ebédeket szeretem a legjobban, és igen, nálunk bizony a magyar ember az asztalnál csak beszél és beszél és beszél... Van amikor hatan egyszerre, ám valaki biztos. Ritka finomat kell főzzünk ahhoz, hogy csak az evőeszközök csörömpölése legyen hallható... :-D
Enikővel elég korán kelők vagyunk, így mielőtt elkezdődne a nap, jut időnk tenni az egészségünkért egy kis szobabiciklizéssel, ellipszis trénerrel, infraszaunázással. Régen olyan bebújós, egyszemélyes infraszaunánk volt, amin osztoznunk kellett. Ám tavaly beruháztunk egy valódi, kétszemélyes szaunára, és remek dolog ott kezdeni többek között a reggelünket, átbeszélve a napi tennivalóinkat friss aggyal.
És hopp! Most egyúttal beugrott a következő bejezés témája is! Ugyanis számtalanszor megkapjuk a kérdést: ti nem unjátok már meg Enikővel egymást? Együtt a munkában, együtt otthon, mindenhol egymás társaságában: hogy is bírjátok?
Na, erről fogok írni a következő bejegyzésemben! ;-)
Zsolt
Az utóbbi években sportot csináltunk Enikővel abból, hogy semmilyen, úgymond kötelező üzlettel kapcsolatos rendezvényre NEM mentünk el.
Minden meghívást örömmel, hálásan fogadtunk. Majd kedvesen visszautasítottunk.
Vállalkozók bálja, üzleti reggelik, nagykereskedőink szuper rendezvényei, jogászbál, üzleti hétvége itt, üzleti hétvége ott, üzleti ebédek, üzleti vacsorák, marketingrendezvények tömkelege, stb...
Mindegyiket kipipálhattuk: na, ide sem mentünk el. (Az oktató rendezvényeket utólag visszanéztük, tanultunk belőlük, hisz továbbra is az a cél, hogy mindenből naprakészek legyünk.)
Félreértés ne essék, nem vagyunk mi ennyire introverltáltak, sőt. Plusz ki ne fogadná szívmelengető örömmel, ha egy gondosan, sok fáradsággal megszervezett rendezvényre meghívást kap? Ki ne örülne, ki ne lenne hálás, hogy rá is gondoltak, amikor összeállították a meghívottak listáját?
Ám munkaidőben, mivel csak ketten dolgozunk a cégben, nem szeretnénk huzamosabb ideig hiányozni, mert akkor túl nagy terhet rónánk egymásra, és azt az ügyfeleink is megéreznék. (Ha hiányzunk, akkor a saját dolgainkat intézzük inkább.)
Márpedig a családunk után az ő érdekeiket óhajtjuk a leginkább szem előtt tartani.
Így a hétköznapi rendezvények ezért is estek ki.
Az egész hétvégés programokra pedig azért nem mentünk, mert most vannak a gyerekeink abban a korban, amikor minden szabadidejüket velünk szeretnék eltölteni. Olyan hamar felnőnek! Olyan hamar eljön az az idő, amikor már nem a mi társaságunk a menő számukra!
Na, akkor majd ráérünk jönni menni, eleget tenni minden meghívásnak, nyüzsögni, vegyülni, fontoskodni, kapcsolatokat építeni ésatöbbi...
Igen, tudom, utólag bepótolni már semmit nem fogunk tudni, ám ez van. Ez a mi fontossági sorrendünk.
És ebben a fontossági sorrendben számunkra a család az első, aztán a törzsvásárlóink, és utána jön minden és mindenki más.
Nekünk jelen pillanatban így a legmegnyugtatóbb, még akkor is, ha olykor komoly lemondásokkal jár. Hoztunk egy döntést, még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy valamit valamiért.
Tehát a mostani, szokásosnál több otthonülésbe belegondolva: a mi délutánjaink, hétvégéink eddig is maximálisan a családunkról szóltak, nagy változás nálunk ebből a szempontból nem történt.
Bár az is igaz, együttlétről, és nem otthonülésről beszélek.
Túrázás, mozi, vízi kalandok... Vagy beültünk az autóban, és nyakunkba vettük a várost, az országot, a világot. Gyakran úton voltunk családilag.
Azokat a hétvégéket amiket anno itthon töltöttünk, többnyire azért töltöttük itthon, mert eléggé nagy társasági életet élünk. Olyankor jött a tágabb család, a barátok, ismerősök, mi pedig pazarul vendégül láttuk őket ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Nyáron nagy, harsány grillezések a napsütötte teraszunkon, télen meghitt bekuckózós beszélgetések egy-egy forró teával vagy forralt borral az ebédlőnkben, nappalinkban.
És most?
Hétköznap 8.00-12.00 között továbbra is kiszolgáljuk vásárlónkat itt az üzletünkben Enikő vagy én, ám ezt leszámítva mi is otthon vagyunk.
Nem jön hozzánk senki, és nem megyünk sehová. Ez nehéz és szokatlan.
Ám minden rosszban van valami jó. Otthon lenni, jó együtt lenni boldogságos. Annyira szerencséseknek érezzük magunkat Enikővel, hogy a gyerekeink még abban a korban vannak, amikor még a szülő a legjobb társaságuk (Ne is mondd, ha nagy kamaszok lennének, mi lenne itt!).
Jókat főzünk, társasozunk, beszélgetünk, filmet nézünk, tanulnak, mi takarítunk, szanálunk, kutyázunk, macskázunk, és várjuk a szép időt, hogy az udvarunkon is tegyünk vegyünk egy jót.
Közben persze aggódva figyeljük a híreket, naprakészen követjük az információkat, és már nagyn várjuk, hogy lecsengjen ez az egész vészhelyzet.
Mert együtt lenni jó, ám nem mindegy, milyen áron.
Zsolt
ui. Azért itthon a hűtőinkre, többek között, mindig ki van téve egy csomó fotó, hogy velünk legyenek azok is, akikkel most nem tudunk találkozni. Hát most a szokásosnál gyakrabban nézegetjük ezeket a fotókat is.
- Miután lejárt ez az egész, rendezünk majd egy hatalmas, búfelejtő koronapartit! - búcsúztak el tőlünk a barátaink, akikkel most a #maradjotthon miatt Viberen tartjuk a kapcsolatot.
Leteszem a telefont, ránézek a családi naptárra, szinte minden napra be van írva valami.
Sógoromék Firenzébe készülve jövet-menet nálunk töltenek egy -egy éjszakát, anyósom repülőjegye megvásárolva ekkor meg ekkorra, itt megy ő, ott megyünk mi érte, Erdélybe, összekötve egy nagycsaládos születésnapi partival az utazást....
Amott beszúrva egy baráti találkozó, a gyerekeknek program, új film amit meg akartunk nézni a moziba...
A fényképes naptárról a messze lakó rokonok mosolyognak vissza ránk.
Tavaly kábé ugyanilyenkor gyűltünk össze egy nagy, kiruccanós, családi hétvégére Szilvásváradon.
Mivel a család egy része Erdélyben, másik része Magyarországon lakik, sokat járunk egymáshoz is, ám van amikor félúton találkozunk: Nyíregyházán, Gyulán, Félixfürdőn, … stb...
Az elmúlt időszakokban évente egyszer, de volt hogy kétszer megszerveztünk egy-egy ilyen nagycsaládi hétvégét.
Kibéreltünk egy hatalmas házat, lehetőleg udvarral, grillezővel, és összebútoroztunk egy egész hétvégére nagybácsik, nagynénik, unokatesók, fiatalok, idősebbek.
Jókat nevettünk, finomakat ettünk, kirándultunk nagyokat, esténként hatalmasakat beszélgettünk, a gyerekek pedig vidáman bandáztak.
Hát most tavasszal sajnos nem fogunk tudni találkozni...
Még jó, hogy Facebookon a kis külön csoportunkban azért tudjuk tartani a kapcsolatot, mint eddig: jönnek mennek a fotók, a hírek, gyakran felhívjuk egymást...
Mert a személyes találkozóknak sajnos egy darabig befellegzett.
Hát nem is tudom... nagyon furcsa így...
Mindenesetre, ha lejár ez az egész, majd rendezünk egy halom vidám, családi, baráti, napsütéses koronapartit.
Zsolt
Amikor belépünk Enikővel az otthonunkba, már az ajtóba leteszünk mindent, ami a kezünkbe van: táskát, bevásárlószatyrot, stb...
Szigorúan ajtón belül tesszük le, és nem kint, nem szeretnénk a kutyáinknak munkát adni. :-D (Bár biztosan örülnének a sok szétszaggatni valónak.)
Egyikünk rohan zuhanyozni, másikunk fehérneműre vetkőzve gyömöszöli a ruhákat a mosógépbe, majd mindent, amit behoztunk a lakásba, bepakoljuk a szaunába.
A kabátokkal, sálakkal, stb együtt, hisz ezeket nem szeretnénk kimosni minden egyes nap.
Joggal kérdezed most, miiiivaaan??? A sza-u-ná-baaa???
Igen, oda, nem elírás.
Máris elmagyarázom.
Enikő és én imádunk szaunázni. Évekig egy olyan belebújós, házi infraszaunán osztoztunk, ám tavaly ősszel beruháztunk egy IGAZI, kétszemélyes infraszaunába.
Ebbe az új infraszaunánkba ionizátor illetve ózonizátor is bele van építve.
Az ionizátor növeli a tüdőkapacitást, az ózonizátor pedig fertőtleníti a szaunát.
Mostanra kiderült, ez az infraszauna volt életünk egyik legjobb befektetése.
Mivel az ózonizátor bekapcsolható az infra, azaz a melegítés funkció nélkül is, minden, amit beteszünk a szaunába, alaposan le tudunk fertőtleníteni vele.
Állítólag 50X jobban, és 3000X gyorsabban hat, mint egy fertőtlenítő folyadék plusz a vírusokat is elpusztítja.
Hát nem tudom, de biztos ami biztos, most hiszünk neki.
Én sem vagyok parás, Enikő sem az, ám a jelenlegi helyzetben fő az óvatosság.
Még a nálunk tárolt készpénz is átmegy az ózonizáló programon. Meg a telefonjaink. És a cipőink is. Igen, tudom, túlzás, de na.
Enikő édesanyja velünk él, és bár fiatalos, ám mégiscsak a veszélyeztetett korosztályból való.
Plusz a gyerekeink is hétfő óta házon, azaz udvaron belül mozognak, erre pont mi vigyünk haza nekik egy kis vírust? Eszünk ágába! Inkább maximumra tekerjük most a higiéniát.
Na szóval, miután lefertőtlenítettük magunkat, és a behozott dolgainkat, jöhetnek az ölelések, gyerekeknek fejbúbra puszi, beszámoló a napunkról oda vissza.
Enikő édesanyja 12 éve velünk él, így most napközben, ameddig (még) dolgozunk, ő tartja otthon a frontot. Mindig is óriási segítség volt, hogy velünk van, ám ebben a helyzetben duplán az.
Ugyanis itt a boltukban most eléggé megsokasodtak a tennivalóink.
Mivel a vészhelyzetre való tekintettel visszavonásig ingyenessé tettük a házhoz szállítást webáruházunkban, ezzel segítve vásárlóinkat, akik önkéntes karanténba vonultak, hogy hozzájussanak a nyomtatókellékeikhez, kissé több lett a dolgunk.
Ami érthető, ugyanis sokan szeretnének nyomtatót, nyomtatókelléket, hogy otthonról is tudjanak dolgozni, vagy leckét nyomtatni a gyerekeknek.
Mivel mindent lefertőtlenítünk, amit kiadunk a kezünkből, - kivételt képez a papír- a szokottnál picit lassabban halad a munka.
Az üzlet fertőtlenítő szagba úszik, huh, a tüdőnk is lassan, a kiszáradt kezeink két fertőtlenítés között kézkrémért kiáltanak.
Fertőtlenítve van folyamatosan a bejárati ajtó, a bankkártya terminál, a pult, az aprópénz, a pénztárgép, tollak, amiket használunk, tűzőgép, pecsét, számológép, és a telefonok. Most számunkra is fő az óvatosság, nem szeretnénk víruselosztó hely lenni. Maradunk a nyomtatókellékeknél. ;-)
És természetesen fertőtlenítve van az ajándék is, amit a vásárlás mellé adunk jelen pillanatban.
Enikő hasznos ajándékot talált ki: okostelefon érintő ceruzát. Ugye most szinte mindenki gumikesztyűbe jön-megy, és gumikesztyűben nem lehet telefont nyomkodni.
Hacsak...
Hacsak nincs egy képernyőérintő kütyünk.
Két hete osztogatjuk, és egyre hálásabb pillantásokat zsebelünk be érte. :-)
Jelen pillanatban három óráig lehetünk nyitva.
Hogy tehermentesítsük picit a futárszolgálatot – mert így is a szokásosnál több csomagot sózunk a nyakukba – zárás után a kerületünkben a saját költségünkön körbefuvarozzuk az ide rendelt csomagokat, aztán irány vééégre haza.
Ahol már alig várjuk, hogy átessünk a magunk kitalálta fertőtlenítő procedúrán, és magunkhoz öleljük a gyerekeinket.
Indulhat a nap második része.
Írok majd erről is egy másik bejegyzésbe.
Zsolt
(A képen, ami ma készült az üzlet előtt: hová tegyem most hirtelen ezt a sok mindent? :-D)
Amikor február elején elkezdtünk itt az üzletben maszkot és immunerősítő teát osztogatni vásárlóinknak, még mi sem tudtuk, valójában mekkora változás közeleg.
És a vevőink se tudták, legtöbbjük csodálkozva fogadta a fura ajándékot.
Március közepétől azonban nagyon sok visszajelzést kaptunk, hogy hú, mennyire köszönik, nem is gondolták volna mekkora hasznát veszik a maszknak. Milyen megnyugtató, hogy ott van, ha betegek lesznek (hisz ugye sehol nem kapható, vagy ha igen, aranyáron).
A maszk, és az immunerősítő tea mellé a február eleji csomagunkba egy kis meglepetés versikét is csomagoltunk mindenkinek, ezt:
Januárban jött a hír:
koronavírustól sír
híradó és internet,
állítólag rettenet.
Tétlenül mi nem ülünk,
inkább jól felkészülünk.
Erős immunrendszerrel
egyetlen vírus sem bír el.
És ha mégis idejön
maszkos arcunk ráköszön.
Kinevetjük, elszalad,
az élet meg tovább halad
a megszokott medrében
vírusmentes jókedvében.
Gondoltunk mi önre is.
Ajándékunk nem hamis
Egészséget kívánunk!
Köszönjük, hogy itt vásárolt
a MintaPrintnél, minálunk!
Szeretettel:
Enikő és Zsolt
Hát így... :-) És most, márciusban, ezen a hétfői napon minden megváltozott.
Úgy érezzük most magunkat, mintha egy szürreális amerikai filmben főszereplőkké avanzsálódtunk volna.
Hát alig várjuk, hogy felébredjünk.
Vagy véget érjen a film.
Ugye az amerikai filmek mindig happy enddel végződnek?
Gyermekkorunkban nálunk is, Enikőéknél is évente volt legalább egy tisztességes disznóvágás.
Azokat az ízeket, illatokat, hangulatot, mindketten kedves emlékként őrizzük.
És ugye, mi imádunk mindent, ami sütés, főzés, hedonizmus, gasztronómia, szóval kábé tizenöt éve tervbe vettük, hogy nekünk is lesz majd egy SAJÁT disznóvágásunk.
És íme, most hétvégén lőn, teljesült ez a kívánságunk is.
Megsúgom, ez egy továbbgondolt, 2.0 disznóvágásos változat, ugyanis mi egy szúnyogot sem tudunk kinyírni, nemhogy egy 100 kilós sertést.
A mi verziónk: vegyél megbízható hentestől egy fél disznót, és dolgozd fel magad.
Jaaa, hogy ez a megbízhatóhentes cirka 200 km távolságra van tőled, odavissza, és az úgymond 'disznóvágás' napján kell az alapanyagért menned?
No problem.
Felkelsz hajnalban, és levezeted azt a 200 kmt, legalább közben átgondolod alaposan a tennivalókat.
Hazaértünk, indulhat a mulatság.
Szigorúan egy pohárka, édesapám féle pálinkával, hisz pálinka nélkül nincs disznóvágás, ugye!
Jöhet a szabdalás, darálás, keverés, kavarás, gyúrás, kóstolás.
A gyerekeink öt percenként körbeállnak, kíváncsian lesnek minden folyamatot.
Ahol tudnak, lelkesen segítenek.
Készül a házi kolbász (fehér kolbásznak nevezett erdélyi változat), sütni, és főzni való májas, véres.
Egy része megy majd a füstre.
Sonkának, szalonnának való besózva.
A tepertyű vígan szottyad a fazékban.
Ebédre régmúlt disznóvágásos idők ízeit visszacsalogató ételek készülnek anyósom varázskeze alatt.
Amíg ebédelünk, a kályhán a véresnek, májasnak, disznófősajtnak való duruzsol.
Gyerekek lepihennek, a daráló munkába áll, rotyog a lábosokba a sok ínycsiklanó házi finomság.
Anyósom a fő disznóvágástlazánlevezénylőkarmester,
az ő instrukciói alapján próbáljuk a régi, legfinomabb ízeket visszacsalogatni a májasba, véresbe, hurkába.
Kóstolgatjuk, ízlelgetjük a tölteni való masszát...
Hurrááá, sikerült!
Nosztalgianap volt a javából!
Zsolt
Bár a két ünnep között leltároztunk, majd január 2-3. napján rövidített nyitva tartással ugyan, ám itt voltunk, nálunk igazából csak ma kezdődik a 2020-as munkaév.
Azt mondják egyetlen ünnep se múlik el olyan hirtelen, mint a karácsony, ám ránk ez a mondás kicsit sem vonatkozik.
Mi idén is bőven kimaxoltuk az ünnepeket.
Azt nem mondanánk, hogy kipihentük magunkat, mert nem lenne igaz.
Az a fajta hedonista életmód, ami ilyenkor a nyakunkba zúdul, elég fárasztó tud lenni. .
A sok eszem-iszom-dínom-dánom, a nagy és változatos társasági élet, a maratoni römizések a gyerekeinkkel, a hosszú séták a kutyáink társaságában, a mellettünk lévő erdőben: minden, csak nem pihentető.
Karácsony előtt bejglit sütöttünk, kókuszgolyókat gyúrtunk a gyerekekkel, és készültünk egy csomó saját sütivel a falunkbeli karácsonyi sütigyűjtésre is. (Idős, egyedülálló embereknek osszák szét, kedves karácsonyi figyelmesség gyanánt.)
Rengeteg karácsonyillatú díszt készítettünk...
A két ünnep között megtanultunk házi kenyeret sütni.
Festettünk egy nagy családi közös képsorozatot, ami immár nappalink dísze...
Voltunk moziban, a gyerekek korcsolyáztak is, tekeregtünk nagyokat.
Szilveszterre elkészítettük életünk első porchettáját, és még egy családi szusipartira is futotta.
Remekül feltöltött minket lelkileg ez a két hét, és azt hiszem, ez sokkal fontosabb, mint a pihenésünk...
Végül is, pihenni majd ráérünk máskor...
Na, és persze nemcsak lelkileg töltődtünk fel, hisz eléggé széles volt a gasztróvonal ahhoz, hogy mi is picit szélesebbre engedett nadrágszárral kezdjük az újévet.
Szóval kissé fáradtan, ám annál lelkesebben várunk mától, a megszokott nyitva tartással, amennyiben új nyomtatóra van szükséged, vagy kifogyott a nyomtatókelléked a két ünnep között.
Azt mondják, ez egy különleges és nagyon jó év lesz.
És úgy legyen!
Szívből kívánunk egy nagyon boldog új évet neked!
Enikő és Zsolt
Régen, a karácsonyestéinket Enikővel évekig Erdélyben, dédinél töltöttük, aki maga volt a családi tűzhely melege, így hát körülötte gyűlt össze a család apraja, nagyja.
Legendás, családi receptjeiből hatalmas terülj terülj asztalkámot varázsolt, gyönyörű, édesanyjától örökölt porcelánjain tálalt, patinás evőeszközökkel. Pici, színes kristálypoharakban szolgálta fel saját maga készítette, különleges, karácsonyi diólikőrjét.
A fejedelmi lakoma közben pincehideg, száraz, zamatos fehérborát kortyolgathattuk.
A dédi minden évben hatalmas fenyőt állított az ebédlőbe, amelyen régi idők díszei pompáztak. Volt köztük kézzel készített: aranyozott dió, toboz, díszes papírfüzér, és voltak közöttük gyönyörű üveg díszek is: házikó, és gomba formájúak, ezekre újra meg újra rácsodálkoztuk, milyen szemet gyönyörködtetőek.
Enikő öccsénél mindig volt egy gitár, karácsonyi dalokat játszott, néha beleénekeltünk.
Aztán csak ültünk a süppedős fotelekbe, meghitten beszélgettünk a régi, családi fotók, hatalmas, aranyozott keretű festmények között, és úgy éreztük, egy pillanatra megáll az idő.
Később évekig Szabadszálláson, a szüleimnél töltöttük az ünnepeket, mivel ott volt a legnagyobb tér, ahová összegyűlhetett a viszonylag nagy család. Napokra leköltöztünk, és hatalmasakat ünnepeltünk együtt.
Aztán megszülettek a gyerekeink és fordult a kocka, azaz újra változott a karácsonyi ünnepi helyszín.
Immár tíz éve nálunk, mi szervezzük Enikővel a családi karácsonyt.
Hetekkel előre feldíszítjük a házunk kívül, belül. Napokig sütünk, főzünk, anyósom isteni bejgliket, hókiflit, linzerkarikákat varázsol elő a sütőből, a gyerekeink mézeskalácsokat díszítenek.
A hagyományos erdélyi töltött káposzta ott rotyog a fazékban minden évben, füstről frissen leszedett kolbászt főzünk, helyben reszelt friss tormával, (régi családi hagyomány, hogy ez is asztalra kerül az ünnepekkor nálunk), és az elmaradhatatlan hal és mákos guba is bekerült a karácsonyi repertoárunkba.
Bár a dédik már nincsenek közöttünk, a patinás porcelánjaik, régi evőeszközeik az ünnepi asztal fényét emelik ilyenkor, és a különleges karácsonyi diólikőr receptje is megvan, minden évben elkészítjük.
A nagy fa az ebédlőnkben ugyan nem fér el, ám a nappalinkban igen. Szenteste mind körbeálljuk, csillagszórót gyújtunk, közösen elénekeljünk a Mennyből az angyalt, és megemlékezünk azokra is, akik már nincsenek velünk.
Aztán jöhet az Angyalka, és hozhatja az ajándékokat.
Hát igen, nálunk az Angyal jön, nem a Jézuska.
Ennek prózai oka van: mindketten Enikővel a Ceausescu korszakban nőttünk fel Erdélyben. Ott és akkor nem lehetett Jézuskázni, max Télapózni, így hát Enikőékhez is, és hozzánk is az Angyalka hozta az ajándékokat. Aztán ez valahogy rögzült, és így maradt a mai napig, ezt a hagyományt vittük tovább együtt.
A szenteste addig nem érhet véget, ameddig skypeon, messengeren, viberen körbe nem élővideóztuk a családunk messze lévő tagjait, és boldog ünnepeket nem kívántunk egymásnak oda vissza szépen, sorjában.
Az idilli, halk karácsonyi zenével aláfestett ünnepi hangulat aztán, az este végére már át-átcsap gyerekzsivalyba mártott, olaszos hangulatú nagycsaládi, mindenki-egyszerre-beszél-és -jól-érzi-magát ünnepi káoszba, ám nálunk ez is hozzátartozik a pillanathoz. :-)
Másnap társasozunk, karácsonyi filmeket nézünk, sokat beszélgetünk, kisétálunk a kutyákkal a közeli erdőbe, ha olyan az idő.
Aztán harmadnap a család nem nálunk lakó része felkerekedik, és hazautazik.
Nálunk pedig nem csitul a vendégjárás: az elkövetkezendő napokban is egymásnak adják az ajtót a barátaink, Enikő unokatestvérei családostól, ismerőseink...
És immár több éve itt az üzletünkben is együtt karácsonyozunk vásárlóinkkal. Ez olyan jó!
Egész decemberben meghitt, ünnepi hangulatban, ajándékokkal várjuk azokat, akik ilyenkor térnek be hozzánk.
Nagyon de nagyon szeretjük ezt az időszakot, az adventet, a karácsonyt, a csodavárás meghitt hangulatát...
Enikőnek is, nekem is ez a legkedvesebb ünnepünk.
Közhely de mennyire igaz: az életben a legjobb dolgok nem is dolgok.
"Minden művészetek közül a fotográfia a legkiszolgáltatottabb a külső valóságnak." Bartis Attila
Sokféle ember létezik.
Olyan, aki tud rendet tartani maga körül, és tartja is.
Olyan, aki nem tud rendet tartani maga körül és nem is erőlködik.
Olyan, aki nem tud rendet tartani maga körül, de próbál.
Olyan, aki nem tud rendet tartani maga körül, ám megfizet másokat hogy tartsanak helyette.
Olyan aki tud rendet tartani maga körül, ám nem akar.
Olyan, aki tud rendet tartani maga körül, ám nem ér rá.
Olyan, aki tud rendet tartani maga körül, de minek.
Olyan aki nem tud rendet tartani maga körül, de szeretne.
És vagyunk mi, akik szeretnénk rendet tartani magunk körül. Ez olykor sikerül, olykor kevésbé.
Van amikor a körülmények közbeszólnak.
Itt van például ez fotó, amit (tényleg) csupa kedvességből készített egy erre járó helyi lakos az üzletünkről és amit Google oldalunkon is megosztott velünk. (Ezt amúgy hálásan köszönjük, mindig nagyon de nagyon örülünk, ha megosztanak velünk az ügyfeleink vagy az erre járók fotókat Google oldalunkon - https://g.page/mintaprint/review - az üzlettel kapcsolatban.)
Ezt a fotót azóta több mint kétezer ember látta.
Az örök pillanatot, amikor kitettük a papírhulladékot az üzlet elé, hogy a közeljövőben elvisszük megsemmisítésre.
(Kicsi nekünk ez a bolt,
sok a papírhulladék,
vagy a vevő jön be hozzánk,
vagy a papír - énekelhetnénk... )
Hááát van ez így is. :-D :-D :-D
Erre, az embereket amúgy jócskán megosztó kérdésre az a válaszunk, hogy mindkettő.
Ugye, kutyáink is vannak, cicáink is vannak, és ugyanúgy megszépítik az életünket. (És reméljük, mi is az övéket.)
Annyira vidáman indul a nap, amikor reggeli közben kitekintünk a teraszajtón, ahonnan buksi kutya és cicafejek néznek vissza ránk, ajtóüvegre nyomott párás orrocskákkal.
Vagy amikor elindulunk kifelé, és egy egész kutya és macskasereg kísér az udvaron, bármerre is lépünk.
A hatalmas séták a kutyákkal a közeli erdőben.
A cicadorombolás a nyugágyban a diófa alatt.
A nagy komondor és a pici yorki korcs kutyusunkra már csak ránézve is garantált a jókedv, annyira mókásak így együtt. Főleg, hogy a kicsi a nagynak a térdéig sem ér.
És nálunk bizony a kutya macska barátság is maximálisan megvan. (Lásd a fotón a komondorunkat a cicánkkal.)
A cicáink és a kutyáink nagy spanok, rengeteget kergetőznek, hempergőznek, játszanak együtt, és legtöbbször összebújva is alszanak.
Éppen ezért nagyon örülünk, hogy véééégre van egy olyan fogadalmunk, amit 2015 óta be is tudunk tartani minden évben. (Bezzeg a sporttal meg az egészséges életmóddal kapcsolatos fogadalmaink minden évben elbukjuk...)
Megfogadjuk, hogy minden plusz forintot, amit vásárlóink borravalóként itt hagynak nekünk az üzletben, beletesszük az üzletünkben elhelyezett Kutyabaj Alapítvány gyűjtőperselyébe.
Így minden évben szépen gyűl az apró (és nemcsak az apró...).
Már 200.000+ forintot sikerült a ti segítségetekkel összegyűjteni a Kutyabaj Alapítványnak.
Mert közhely, de igaz: sok kicsi sokra megy.
Sok 5,10,50 forint összeadódik.
Pár havonta, egy jegyzőkönyv kíséretében átadjuk az alapítványnak a vásárlóink által adományozott összeget.
Ezt már jó párszor megtettük az elmúlt években.
Ahogy a héten is átadtunk a Kutyabaj Alapítványnak 31.800 forintot.
Nélkületek nem sikerült volna!
És hogy a cicások is megnyugodjanak: az alapítvány a kidobott cicákat sem szokta az út szélén hagyni, sok cicát megmentett és gazdásított már.
Ugye, a jövőben sem bántunk meg azzal, hogy minden általad pluszban itt hagyott forintot továbbadunk a gyepmesteri telepeken altatásra szánt kutyák megmentésére?
Hisz minden egyes forinttal egy újabb esélyt
adsz a kidobott, sérült, bántalmazott,
altatásra szánt
kutyáknak egy szebb életre.
MÁSKÉPP IS SEGÍTENÉL?
Jónak lenni jó!
Utalhatsz a Kutyabaj Alapítvány bankszámlájára: 10100833-01931600-01003008.
Vagy dobd be vásárlásod után visszajáró aprót
a Kutyabaj Alapítvány perselyébe a MintaPrint Nyomtatókellék Szaküzletben.
Többet szeretnél tudni az alapítványról,
mielőtt támogatod őket?
Itt olvashatsz róluk bővebben:
www.kutyabajalapitvany.hu
Amikor elindultunk Görögország felé, még nem tudtam, mekkora kalamajka vár rám. (Zsolt)
Szállást keresve a nyaralásunkhoz az Airbnbn, egy kívánság lebegett Enikővel a szemünk előtt: olyat találjunk, aminek legalább EGY ablak a tengerre néz. (És lehetőleg ne a budiablak...)
A panorámás lakásokat mindenhol általában felárasan adják ki a turistáknak.
Így volt ez a környéken is, amit kinéztünk.
Kivételt képezett egy város, Kavala, ahol nagyon gyorsan találtunk, nagyon baráti áron, egy gyönyörű lakást, aminek szinte minden ablaka és nagy nyitott terasza is a tengerre nézett.
Egy hiányossága volt csak, amiért nem érdeklődtek annyian érte, ám a szállásadó becsületére legyen mondva, hatalmas betűkkel feltüntette: NEGYEDIK emeleten helyezkedik el a szállás, és az épületben NINCS lift.
De ugye mi az nekünk – néztünk össze Enikővel – elvégre hat évig laktunk lift nélküli házban a negyediken!
Cipeltük fel le ikerbabáink a hordozókba, a nagyobbik gyereket ölbe, a nagycsaládi bevásárlásokat...
Mit nekünk pár bőrönd amit egyszer kell felvinni, majd egyszer le.
Lefoglaltuk hát a lakást.
A tulajdonossal azonnal intenzív levelezésbe bonyolódtunk.
Mindenről tájékoztatott, kivéve a legfontosabbról.
Pedig ez volt a banánhéj, amin majdnem elcsúszott a nyaralásunk.
Eljött a nagy nap, egy augusztusi, meleg, csütörtöki délután,
Helyettesítés az üzletbe megoldva a testvérem személyében arra a pár napra, ameddig nem leszünk, autó telepakolva, család az autóban.
Indulhatunk a nagy kaland felé! (Ej, ha tudtam volna...)
Első nap Szerbiáig jutunk, ott éjszakázunk egy rendkívül barátságos helyen, ahol olyan vendégszeretettel fogadnak, mint családtagokat.
Ezt a pazar szerb vendégszeretetet amúgy visszafelé is ugyanúgy megtapasztaljuk, egy másik szálláson.
Na de ne szaladjak ennyire előre.
Mivel ez volt az első Görögországi utazásunk, és a fő szállásunk csak szombattól foglalhattuk el, teszünk egy kis kitérőt Thessaloniki tengerpartja felé.
Itt szerencsére, utolsó pillanat, és főszezon ide vagy oda, egészen barátságos, olcsó kis apartmant fogunk ki a tengertől alig ötven méterre egy éjszakára.
Van pár óránk megmártózni a gyerekekkel a naplementében aranyló tengerben, körbesétálni a környéket, és megenni első igazi görög gyrosunkat.
Elvégre megfogadtuk, hogy bizony mi Görögországban gyrost fogunk enni gyrosszal!
Tényleg finom, és sok helyen 2-3 euróért olyan telire pakolt, finom gyrost adnak, hogy szinte megszólal.
Tetszik a vidám fieszta hangulat, a rengeteg ember a partokon, a padokon, a füvön, a tavernák teraszain.
Sok helyen görög élőzene is szólt, sétálunk Enikővel és a gyerekekkel a tenger mellett, és szuper idilli a hangulat.
Szerencsémre ekkor még nem tudom, mi vár ránk. Akkor nem vigyorogtam volna úgy, mint a vadalma.
Este 11-ig hangosan zeng a környék, ám amint beköszönt a csendóra, minden elhalkult, csak egy-egy baráti társaság felhangzó nevetését, beszédfoszlányait hozta be a nyitott ablakon a szél.
Másnap reggel felkerekedünk Thessalonikiből Kavala felé.
Kavala városa már messziről hihetetlenül látványosnak, gyönyörűnek, magasztosnak, és olyan igazán GÖRÖGÖSNEK tűnt.
Behajtva a közepébe azonban eltörpül a szépség, és előtérbe kerül az görögösség. Hirtelen a GPS sikátorszerű kis utcácskákra próbál a szállásunk felé terelni.
Kilenc személyes családi kisbuszunkkal nem igazán szerettem volna a nyakatekerten meredek és fojtogatóan szűk utcákba behajtani.
Kerültem jobbra, kerültem balra, kézzel-lábbal-kormánnyal tiltakozva próbáltam egérutat találni, ám hamar kiderült: egérút, na az NINCS.
A szállásunkat csak és kizárólag 4-5 ilyen kis nyakatekert sikátoron átevickélve tudjuk megközelíteni.
A gyerekekre való tekintettel csak magamban eresztettem meg egy hosszú, cifra káromkodást, halomnyi titkolt kétségbeeséssel.
Már láttam lelki szemeimmel, hogyan töröm össze az az autót valamelyik kanyarba, vagy ha nem én hát összetöri egy görög.
A magyar vezetési stílushoz mérten látszólag iszonyat kaotikusan, összevissza, és minden épeszű szabályra fittyet hányva közlekednek.
Hirtelen sötét árnyak borultak az egész nyaralásunkra és bár jó sofőrnek tartom magam, ezúttal valósággal megijedtem, hogy nekem ITT, EZEKEN a nyakatekert sikátorokon kell ezzel a HATALMAS autóval közlekednem??? Előbb belepréselődünk a székbe, annyira meredeken megyünk fel, majd egy kanyar után annyira előredőlünk, hogy majdnem kiesünk az autóból fejjel előre.
Most értettem meg, miért kisautókkal és robogókkal találkoztunk szinte csak, itt Kavalában.
Lelki szemeim előtt megjelent Magyarország, az otthonhoz vezető sima, nyílegyenes út. Ott, abban a percben nagyon megbecsültem az otthon sokat szidott útviszonyokat.
Eh, mindegy, más választásunk nincs, a szálláshoz oda kell érni, így csukott szem, nagy gáz (persze nem), és irány-darány a szűk utcákon be. Hegynek fel, hajtűkanyar, hegynek le, aztán megint fel. Olyan szűkek a kanyarok, hogy még az autónk is összehúzza magát. Mi pedig dölingélünk előre hátra, és el sem hiszem, hogy ilyen meredek utcák léteznek a világon.
Mire megérkeztünk a célállomáshoz, én már úgy érzem magam, mintha lefutottam volna egy félmaratont, majd megnéztem volna egymás után húsz ultra izgalmas focimeccset.
Házigazdánk már a ház előtt vár.
Messziről látom, hogy kikerekedik a szeme megpillantva az autónk.
Első mondatunk, amit angolul váltunk:
- Oh, my god! Miért nem mondtad hogy EKKORA NAGY autóval érkeztek???!
- Mert nem kérdezted. - válaszoltam, és ezen mindketten elnevettük magunkat.
Én mondjuk akkor, és abban a percben sírva vigadtam.
A garázs, amire a szállásadónk rámutat, hogy oda kellene beparkolnom, alig volt picit nagyobb az autónknál.
Az úton lehetetlen kint hagyni a járművünk, mert akkor más autónak esélye nincs elmenni mellette, parkolóhely sehol.
Úgy éreztem, ebbe a gyufásdoboznyi helyre nem BEPARKOLNI fogom az autót hanem BEPRÉSELNI.
Már ha egyáltalán rá tudok fordulni ezen a zsebkendőnyi szélességű kis utcácskában.
Lehetetlen küldetés előtt álltam újfent – legalábbis így éreztem akkor és ott.
Ragozzam? Végül be tudtam parkolni.
Igaz, hogy első alkalommal hárman irányítottak jobbról, ketten balról, és pár ott lakó is kíváncsian kidugta fejét az ablakán az izgatott hangzavarra.
Egy kisebb tömeg aggodalmaskodó tekintete és néma szurkolása közepette végre az autó a helyére kerül. HOGY jövök majd ki innen, az már egy másik ordító kérdés bennem, aminek most nem adok hangot.
A lakásba nyaktörő, magas csigalépcsők vezettek fel, ezeken felclaptatva végképp megértjük, miért béreljük ilyen remek áron a szállásunk.
Az ajtón sípoló tüdőkkel beesve máris újra elakad a lélegzetünk: hatalmas amerikai konyhás nappali, és olyan pazar kilátás fogad, hogy még a szemünk is könnybe lábad. Mondjuk az enyémbe már régóta ott figyelt pár könnycsepp, most csak fél centivel kijjebb kerültek.
A teraszra kilépve megláttuk a kavalai várat, és amerre néztünk, végtelen tenger, tenger mindenhol.
Mint egy lüktető, vibráló, élő képeslap...
Egy pillanatra el is felejtem, hogy ide bizony mindennap fel és le kell autóznom.
Barátságos, ám az utolsó percek megpróbáltatásai láttán kissé megszeppent házigazdánk átadja a lakáskulcsot. Látom a szemében a végtelen sajnálatot, amikor elköszön tőlünk sok szerencsét kívánva.
Hát abban a pillanatban én is meg voltam győződve arról, hogy rajtam már tényleg csak a szerencse segíthet. Vagy egy csoda.
És ez a csoda hálistennek hamar megérkezett, az idő meg a rutin formáját öltve magára.
Második alkalommal ugyanis picit kevésbé félve kanyarogtam a nagy autónkkal a kis sikátorokban, és már "csak" ketten kellett segítsenek a parkolásban, amikor ötödször jöttünk fel, már elismerő pillantások kereszttüzében „száguldottam” a szűk utcácskákban, majd úgy parkoltam be egyedül a minigarázsomba, mint egy görög. Vagy legalábbis büszke görögnek éreztem magam.
A nyaralásunk utolsó napján már meg se kottyant, hová kell felmennem, és hová kell beparkolnom. Ment, mint a karikacsapás.
Hatalmas önbizalmat adott akkor és ott, hogy igen, igen, igen: megcsináltam újra meg újra, és egyre könnyebben!
Pedig első percben meg voltam győződve, hogy ez nekem itt most aligha fog menni, hogy lehetetlen küldetés, rémálom, amiből fel kellene ébredni.
És tessék!
Ami a nyaralásunkat illeti, mindennap felkerekedtünk reggel az autóval, és kerestünk egy-egy szép eldugott tengerpartszakaszt. Rengeteg volt a környéken. Olykor belefutottunk túlzsúfoltakba is, ám onnan fejvesztve menekültünk, akkora volt a zaj és a tömeg.
A csendesebb partszakaszokon lévő kávézók, éttermek napernyőket, nyugágyakat tesznek ki a partra, és ha csak egy kávét iszik ott az ember, akkor is egész nap elücsöröghet kényelmesen.
Az idő szuper jó volt, mi rengeteget pihentünk, a gyerekek ki se jöttek a tengerből.
Hát nagyjából így telt a nyaralás. Remekül.
Persze voltunk halpiacon, ezt ki nem hagytam volna. Itt sikerült megvenni, majd este otthon elkészíteni életem első tintahalát. Ez majdnem akkora kaland volt, mint az első kavalai sikátoromba való behajtás.
Egyik délután meglátogattuk a Kavalai várat is. Gyalog. Mondanom sem kell, hogy a tüdőnket kiköptük mire le és fel majd megint le és újra felclaptattunk meredek utcácskákon. Így gyalog is nehezen ment rajtuk a közlekedés. Aztán fel a negyedikre a szűk csigalépcsőkön, szállásunkra: az már csak a cseresznye volt a tortahab tetején.
Rengeteg gyrost is ettünk, sok különböző helyet kipróbáltunk, az utolsó előtti napon pedig megtaláltuk kedvenc éttermünket is.
Egy eldugott kis tavernát a tengerpart mellett, egy családi ház kertjében. Anyuka és a nagylány főzött, a nagyfiú volt a mindenes, apuka pedig a pincér. Étlap nem volt, ám olyan grillezett halat szolgáltak fel nekünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.
A végére a görögös élettempót is kezdtük kellemesen megszokni.
A görög ember simán megáll autójával az úton, ha a szembejövő sávban meglátja ismerősét. Itt Magyarországon? Már rég ledudálták volna a fejét, csárdást jártak volna az arcán, majd a mókusok elé vetették volna ezért. Ott? Miközben a kocsiból kidugott fejjel a motorzajt túlharsogva, lazán, kedélyesen eltrécselnek az út közepén, a többi autó türelmesen kerülgeti őket.
A dudaszó sem szitokszó arrafelé, csupán hangos figyelmeztetés: vigyázz, jövök!
Nem sietnek sehová, megélik a pillanatot, ápolják emberi kapcsolataikat, ha az út közepén kell, hát ott.
Nem idegeskednek, na jó, nem gyakran, ám ha igen, nagyon - mondják. Mi szerencsére ezt csak hallomásból tudjuk, nem sok ideges görögöt láttunk nyaralásunk alatt.
Az biztos, hogy kicsire nem adnak, a részletek kevésbé érdeklik őket, és ez sok mindenben azért visszaköszön.
Megértem hát, ha a precíz német nem a laza Görögországba tervezi nyaralását.
Ám végtelenül segítőkész, vendégszerető, lelkes, kedélyes, életigenlő embereknek ismertük meg a görög embereket.
Úgyhogy, amennyiben a lehetőségeink engedik, még biztosan visszatértünk majd Görögországba.
Addig pedig egyből jókedvünk kerekedik, ha visszagondolunk az ott eltöltött, hamar eltelt időre. Hihetetlen nagy kaland volt, mindenféle szempontból. És persze nagyon de nagyon jól érezte magát ott az egész család. Sokat emlegetjük azóta is... :-)
Kispest, Üllői út, tűzoltóság környéke, ma, dél körül.
Előttem kb 10 méterrel szépen öltözött középkorú pár sétál, elegáns illatfelhő leng utánuk. Mindkettőjük kezében energiaital, azt kortyolgatják, beszélgetnek.
Gondolataimba feledkezve lépkedek a nyomukban. A Shopmarktól az üzletünk felé tartok éppen gyalogosan, egy kis egészségügyi sétát beiktatva a napomba.
Felnézek, és akkor dobják el mindketten a kezükben lévő üres fémdobozt a járda két szélére.
Megszaporázom lépteim, hogy közöljem velük az örömhírt, miszerint feltalálták a szemeteskukát, amikor az utcasarkon bekanyarodik egy hajléktalan.
Fülledt a levegő, ő mégis bokájától nyakáig felöltözve. Izzadt arca kifejezéstelenül néz az őt széles ívben kikerülő nőre és férfira, majd felém.
Aztán a földet pásztázva hirtelen megvillantja csorba mosolyát.
Öröme az út szélén heverő két energiaitalos doboznak szól, amelyeket szépen felszed, és óvatosan beleereszt a válláról levett nagy fekete műanyagzsákba.
Hát igen, ez is az élet körforgásának egy kis momentuma...
Minden éremnek két oldala van.
Avagy nem feltétlenül mindig az a hasznos tagja per pillanat a társadalomnak, aki úgy is néz ki.