Less be a magánéletünkbe!

Másnap fürdőruha fel, és indulás egy medúza mentes Golem közeli strandra.

Nyáron nálunk is örökös dilemma a 'ki maradjon otthon a gyerekekkel' témakör.

Enikő édesanyja velünk lakik, így maximálisan számíthatunk rá mindig, és minden körülmények között. Csak hát, ugye, nem szeretnénk visszaélni szíves segítőkészségével.

A szüleim távolabb élnek, és édesanyám per pillanat egészségügyi problémákkal küzd, így most, mondhatni, mi vigyázunk a szüleimre, és nem ők a gyerekeinkre.

Ha Enikő marad otthon, az mindenkinek remek, ám én is szeretnék több időt tölteni a lurkóinkkal. Igen, ott vannak a hétvégék, ám azok olyan hamar eltelnek...

Ezért hát, azt a döntést hoztunk Enikő és én, hogy idén nyáron, június-július-augusztus hónapokban SZERDAI napokon biztos, hogy NEM leszek bent az Üllői út 277 szám alatt található offline üzletben.  Ezeken a napokon ugyanis én maradok otthon a gyerekeinkkel. (Telefonon természetesen elérhető vagyok!)

Ez elsősorban akkor hasznos információ neked, ha  nyomtatóval kapcsolatos technikai kérdésed, problémád van. Az ugyanis az én reszortom, így szerdán csak telefonon fogok tudni (táv)segíteni.

Offline üzletünk természetesen NEM ZÁR BE, Enikő bent lesz szerdánként.

Mivel nálunk a nyár uborkaszezon, egy ember is elviszi ilyenkor a hátán a boltot. (Persze nem szó szerint, bár amilyen kicsi az üzletünk, még ezt is el tudom képzelni... :-D)

Nyáron különben sem zárunk be egyetlen napra sem, marad a megszokott nyitva tartási idő, hétfőn: 8-17, kedd, szerda, csütörtök, péntek pedig 8-16. (Szombaton és vasárnap továbbra is zárva vagyunk.)

Valamikor el fogunk majd menni szabadságra is.

Ekkor a testvérem helyettesít majd minket, így pihenésünk időpontja az üzlet nyitva tartását nem érinti. Hogy pontosan mikor, még szervezés alatt. (Valószínűleg augusztus első felében...)

Kívánunk neked is színes élményekkel teli nyarat!

Üdv. Zsolt

Köhögök, tüsszögök, krákogok, és a frászt hozom a vásárlóimra vele!

Pedig ez„csak” allergia...

Virágzik a parlagfű, és vele együtt virágzik, az én aggodalmammal együtt, sok-sok allergiás sorstársam aggodalma is:
- Jaj, csak nehogy azt higgye bárki is, hogy AZ a bajom!

Bár nem magánéleti momentum, mégis, engedd meg, hadd osszuk meg itt is, mert annyira örülünk neki!

Most kaptuk azt a csodálatos hírt, hogy idén, Magyarországon, minden ötödik Brother nyomtatót tőlünk, a MintaPrint Nyomtatókellék Szaküzletből vittétek haza.

Szívből gratulálunk, remek döntés volt a Brother márkát választani.

És hálásan, boldogan köszönjük a bizalmat!

És elkezdődött!

Ma reggel újra suliba mentek a mi gyerkőceink is.

Meg is meglepődtünk magunkon, hogy ekkora kihagyás után milyen flottul indítottuk az első, újra közösen indulós napunk.

Az első részt IDE KATTINTVA találod.)

Augusztus 20-i hosszú hétvégére Erdélybe készültünk... volna.

Ám, mivel Romániából hazatérve borítékolható lett a karantén, így sajnos ugrott eme tervünk.

Itt gondoltunk egy merészet: mi lenne ha letudnánk a jövő évi nyaralásunkat is?

Ki tudja mi lesz addig?

Így került a képbe Horvátország.

Ej, de jól megy nektek, gondolhatnád rólunk most, ám valójában, rutinos utazóként, némi alapos keresgélés után, itt is egy olyan szállást foglaltunk le, aminek, egyheti bérleti árából egy balatoni négycsillagosban maximum fél éjszakát tudunk volna megfinanszírozni családilag.

A hét első három napjára megoldottuk a helyettesítésünket itt az üzletben (bezárni továbbra sem akartunk, nem szeretnénk csalódást okozni hozzánk igyekvő vevőinknek), a hosszú, augusztus 20-i hétvége pedig adott volt, szóval: család a kocsiban, és irány egy hétre az Adria. (Milyen szépen rímel! :-D)

Soha életünkben nem voltunk két ilyen hosszú nyaraláson egymás után. Általában rövid hétvégékre szoktunk elszökni a gyerekekkel, úgyhogy ez a nyár igazán elkényeztetett minket.

Az idén kerültük a zsúfolt strandokat, a rövidebb kiruccanásaink elmaradtak hát.

Cserében kaptunk két hosszú, biztonságos, vírusmentes hetet, amiért nagyon hálásak vagyunk a sorsunknak.

A horvátországi szállásunk egy Seline nevű településen volt, egy hatalmas hegység lábánál, a Paklenyica nemzeti park közelében.

Ezen a környéken forgatták a Winnetou filmet, úgyhogy ez nekünk, akik a Nagy Indiánkönyvön nőttünk fel, külön öröm és megtiszteltetés volt az itt tartózkodás.

A csendes kis utcában található pici nyaraló, amit béreltünk, minden igényünket kielégítette. Kényelmes ágyak, jól felszerelt konyha, hatalmas terasz, az elmaradhatatlan légkondicionáló, és egy magánkert, tele fügefákkal, melyek ágai roskadoztak az érett fügék alatt. Meg is volt a reggelink egy hétig: zamatos fügét ettünk finom horvát sonkával minden áldott reggel.

A tengerpart 400 méterre, a hegyek az orrunk előtt. Újra a Kánaánban voltunk, csak ezúttal egy másik helyen.

Horvátországban már eseménydúsabb volt a nyaralásunk, nem csak a tengerpart, a konyha és a háló triumvirátusában teltek a napjaink, mint Görögországban. Többet kalandoztunk a gyerekekkel erre-arra.

Meglátogattunk pár szájtátós, környékbeli külső nevezetességet, köztük egy gyönyörű, lélegzetelállító canyont,és a hegyekbe is felmentünk olyan magasra, amennyire csak tudtunk és mertünk.

A tengerpartoknál kerültük a zsúfolt helyeket, a kis eldugott öblöket részesítettük előnyben.

A tengerjáró papucsainkat pedig imában foglaltuk minden áldott nap, ugyanis nélkülük aligha fürödhetünk volna itt.

A part errefelé köves, vagy éppenséggel sziklás volt mindenhol, így tengeri papucs hiányában talpaink, ha túl is élték volna a hegyes köveket, a tengeri sünök erős, fekete tüskéinél biztosan feladták volna a vízbemenetelt.

A helyi alapanyagoknál itt is előnyben részesítettük a tengeri herkentyűket. A másik helyi nagy sláger pedig, amit sokszor elkészítettünk, a pljeskavica nevű horvát hamburger volt, melyet helyi ajvárral fogyasztottunk.

Itt és most ettük életünk legfinomabb ajvárját. 

Szerintem felvirágoztattuk a környékbeli ajvárkereskedelmet, mert rengeteget betermeltünk, és még haza is hoztunk jó pár üveggel, ajándékba a barátainknak, illetve magunknak, ha netalántán súlyos ajvárhiányunk támadna a hosszú téli estéken. (Persze, nem mintha itt a kispesti Lidlben ne lehetne ajvárt kapni, de akkor is... :-D)

Ebben a nyaralóban is volt kerti grill, bár nem a tengerre, hanem egy pálmafára és a hegyekre nézett. Ez is különleges látvány volt, elégedetlenkedésre semmi okunk.

Úgy elröppent az a pár ott töltött nap, hogy a Winnetou múzeumban már nem jutottunk el. Ez is egy remek ürügy, hogy egyszer majd, valamikor még, visszatérjünk arrafelé.

Hát ilyen meglepő, remek és különleges, élményekben gazdag nyarunk volt a szokásos helyett, hála a pandemiának.

És ultra biztonságos, hisz a két nyaralás alatt sokkal kevesebb emberrel érintkeztünk, mint ahánnyal itt, az üzletben egy átlagos fél munkanap alatt szoktunk találkozni.

Ráadásul, az előírt szabályokat mindenfelé, amerre jártunk, maximálisan betartotta mindenki: az élelmiszerboltokban csak maszkkal mehettünk be, és tartották a kellő távolságot is mindenhol, mindegyik országban.

Bár az kicsit fájt, hogy ezen a nyáron nem láttuk erdélyi családtagjaink annyit, amennyit szerettük volna, ám remélhetőleg majd ezt is bepótolhatjuk, valamikor.

A kapcsolatot mindenesetre folyamatosan tartottuk az otthoniakkal, minden nyári élményünket lefotóztuk, megosztottuk velük.

És itt is szerettük volna megosztani, önnel, mert hát egyetlen öröm, és boldogság, és jó dolog sem ér semmit, ha nem osztozhatunk benne azokkal, akik fontosak nekünk.

Most immár kezdődhet az ősz, kezdődhet a suli, jöhet a zordabb idő, indulhat a hajrá!

Állunk elébe, jöjjön, aminek jönnie kell!

Bár drukkolunk, hogy többnyire JÓ dolgok jöjjenek, és jó dolgok történjenek veled, és velünk is.

Üdv. Enikő és Zsolt

Amikor január elején lefoglaltuk és kifizettük a szállásunkat Görögországba, a vírus még nagyon távol és nagyon keleten volt.

A foglalási feltételek szerint a pénzt nem kérhettük vissza, maximum a foglalást tehettük volna át egy másik időpontra.

Megkönnyebbülve vettük tudomásul, hogy nyár elején engednek a szigorításokból, nyílnak a határok, hát úgy voltunk vele, ugyan, ki tudja mit hoz a jövő, ne halogassunk, ne variáljunk annyit, inkább menjünk!

Júliusra első felére szólt a foglalásunk.

Indulásunk előtti napokban Görögország szigorított egy hatalmasat, és lezárta az összes határbelépőjét, kivéve a Bulgária felőli határát, így aztán mindenféle rémhírt lehetett olvasni pl. 18 órás várakozásokról.

Így biztos ami biztos, elindultunk egy nappal hamarabb a tervezettnél.

A határátlépéshez, eddig szokatlan módon, egy görög regisztrációs oldalt is ki kellett tölteni, ahonnan kaptunk saját QR kódot. Arról is tudomásunk volt, hogy a görögök, random ugyan, ám tesztelik koronavírusra a beutazókat.

Kilenc személyes kisbuszunkkal vágtunk neki az útnak, telt házzal, mert kis családunkon kívül még a tágabb családból is csatlakoztak hozzánk szeretteink, egy (akkor még csak reméltük, hogy) jó kis közös nyaralásra.

A legmegnyugtatóbb az volt, hogy még januárban, isteni sugallatra, (vagy inkább a tavalyi görög úti kalandjaink elkerülése végett :-D) olyan házat foglaltunk le, mely minden lakott területtől távol esett, egy kis halászfalutól két kilométerre, közvetlenül a tengerpart mellett.

(Azt csak halkan merjük megsúgni, hogy ennek a háznak a heti bérleti díjából maximum egyetlenegy éjszakát tölthettünk volna el családilag, egy balatoni, négycsillagos hotelben.)

Hajnali 3kor indultunk a „Még nem tudom, hogy hol alszunk ma éjjel” dalt énekelve, ugyanis tényleg nem tudtuk, hol is fogunk aludni, a végleges szállásunkat pedig csak egy nappal később foglalhattuk el. Ideiglenes szállást ugye, nem foglaltunk, mert fölösleges, ha tizennyolcórázunk a bolgár-görög határon...Ha átértünk, akkor keresünk alvóhelyet!

Szerencsénk volt.

Magyar-szerb, szerb-bolgár határokon úgy suhantunk át, mit kés a vajon.

A bolgár görög határnál minimális autósor, a határőr az előttünk álló autó utasait félreállította tesztelésre, minket az iratok ellenőrzése után tovább is engedett.

Nosza, gyors, ideiglenes, az egy éjszakára szóló szálláskeresés, találtunk is egy szuper jó árú, tengerpart melletti, kényelmes apartmant, nyaralóövezetben. Extra melegen sütött a nap volt, így első utunk a tengerpartra vezetett, ahol a gyerekeink harsány üdvrivalgása közepette belevetettük magunkat előbb a ragadós, naptejes flakonok közé, aztán a végre a hűs hullámokba, habokba.

A megmártózás élménye után, utunk a szállásunkhoz legközelebbi gyroszoshoz vezetett, mert hát ugye, ha Görögország, akkor gyros.

Ott az első arc, akit megláttunk, az egyetlen foglalt asztalnál, roppant ismerősnek tűnt. Amikor ránk köszönt, rögtön beugrott: ó, egy kedves vásárlónk! :-D Nos, ilyen kicsi a világ! (Innen és ezúton is köszönjük neki a baklavás, nagyon finom fagyit, amire szívélyesen, nagy szeretettel, meginvitálta a gyerekeinket!)

Az éjszakánk már nem volt ilyen gördülékenyen kellemes.

A nyaralóövezet egyik, szállásunkhoz közeli szórakozóegysége, hajnali négyig(!) szórta a hangszóróiból meglehetősen hangos decibelek közepette, a siratós, eredeti görög dalokat, mi pedig - mivel aludni esélyünk sem volt ebben a hangzavarban, együtt sírtunk a szomorú, mélabús szólamokkal.

Másnap kissé elgyötörten folytattuk utunkat a végleges szállásunk felé.

Akkor kezdtünk feléledni nagy álmosságunkból, amikor megpillantottuk barátságos kis házunkat, ahol lakni fogunk egy kerek hétig. Előtte földút, jobbra egy nagy, luxus vendégház, melynek hol volt lakója hol nem ott tartózkodásunk alatt, balra egy olívaolajat készítő házaspár volt a szomszéd, (akinek egy hét alatt triplájára turbóztuk a forgalmát, nagyon finom volt az általuk termesztett olívaolaj.)

Előttünk pedig, párlépésnyire a pergő homokos part és a kék tenger.

Mivel ez a tengerparti rész, minden sűrűbben lakott területtől messze helyezkedett el, így a teljes, hosszú, ameddig a szem ellát partszakaszon egész héten gyakorlatilag csak mi lógattuk a lábunk. Hacsak nem számoljuk bele a halászokat is, akik olykor kikötöttek kis csónakjukkal.

Sokféle turista létezik.

Van olyan ismerősünk, aki ha elmegy nyaralni, akkor két fabatkát nem tesz keresztbe. Neki az a nyaralás, ha mindenben és azonnal kiszolgálják egy sokcsillagos szállodában.

Más ismerősünk családja ugyan privát magánszállást foglal, hogy meglegyen a privát szférája, ám főzni nem főznek a nyaralásuk alatt, étterembe esznek reggel, délbe, és este.

Mi, családilag, azon turisták táborát gyarapítjuk, akik mindenhol belevetik magukat a helyi boltokba, felfedezik a helyi piacokat, és lelkesen, bátran főzőcskéznek az ottani alapanyagokból, becélozván, és megvalósítván, kicsit sem szerényen, a helyi specialitások receptjeit.

Bár itt a helyi boltokért utazni kellett pár kilométert, minden reggel kimentünk a halashoz friss csemegéért, és rendeztünk pár nagyobb bevásárlást a helyi görög csemegeboltban, ahol a ragadós, mézédes nektarintól kezdve a zöld tollas gumicsirkéig és a légycsapótól kezdve a tsipuróig (görög pálinka) mindent IS árultak.

A családunk egyik része szereti a tengeri herkentyűket, a másik része kevésbé, így minden nap kétféle ételt készítettünk. Egy, valamilyen herkentyűt, és egy hagyományos görög ételt, pl. szouvlakit sütöttünk, vagy az újdonsült szomszédunktól vásárolt olívaolajba és gyrosfűszerben pácolt tarját grilleztünk tzatzikivel, pitával.

A halasnál a halakat konyhakésszé varázsolta nekünk az ottani eladóhölgy, ám ha garnélát, calamarit (kis tintahal), stb. szerettünk volna venni, akkor csináld magad akció volt. Garnélát már takarítottunk nem egyszer, ám calamarit ezidáig nem volt szerencsénk. (Gyenge gyomrúaknak továbbra sem ajánlott.)

Google a legjobb barátunk, rákerestünk hát a tintahal előkészítésére, és egy youtube videó segítségével meg is pucoltuk az első kis tintahalunkat. A nagyfiúnk idővel annyira belejött ebbe, hogy teljesen rábízhattuk ezt a feladatot, villámgyorsan, és gyönyörűen előkészítette nekünk a calamarikat ahányszor csak kellett. Amelyekkel nem vacakoltunk sokat, megdobtuk őket egy kis görög olívaolajjal és magyar fokhagymával, majd pár perc alatt készre sütöttük serpenyőben, vagy saslikpálcikára szúrva a grillen.

Merthogy bizony, grillsütőnk is volt az udvaron, tengerre néző kilátással. Soha nem grilleztünk még ilyen szép helyen életünkben.

Üröm az örömünkben, hogy akkoriban jött a hír a sárga meg zöld zónás besorolásról.

Görögország ugyan maradt a zöld zónában, ám körülötte minden sárga és piros lett: Szerbia, Bulgária, Makedónia... Jaj.

Ám, nem hagytuk magunkat elkedvetleníteni, lesz ami lesz, éljünk most a mának, ha már eljutottunk ide, folytatódjék a nyaralásunk!

Aminek a jelszava az lett: csak görögösen!

Ugyanis azt a fajta nyugalmat, lelassulást, ahogyan ott élnek az emberek, tanítani kellene nekünk is. Nem kapkodnak, nem sietnek sehová, és egyszerre csak egy dolgot csinálnak, de azt legalább komótosan, ráérősen. :-D

Minden reggel feltankoltunk hát vásárlásaink közepette a görög nyugalomból, mely szépen kitartott másnap reggelig.

Nem ragozzuk tovább: csodálatos hetünk volt.

Innen már sokat nincs is mit írnunk: reggel ki a partra, délben vissza, ebéd, pihenés a hűvös, légkondicionált házban, délután vissza a tengerbe. A gyerekekkel kimentünk éjszakai fürdőzésre is egyik este, sötétedés után, óriási élmény volt.

Utolsó nap pedig reggel, indulás előtt, hajnali négykor egy pirkadatfürdőzést is beiktattunk családilag. Bár kint hűvös volt a homok, a tenger melegen várt minket, hogy elbúcsúzzunk tőle.

Közben megtudakoltuk, amennyiben viszonylag megállás nélkül hajtunk át a sárga, illetve piros besorolású országokon, mivel zöld zónából érkezünk, karanténra nem kell számítanunk. Ez megnyugtató hír volt, ugyanis nem tudtuk volna itt, az üzletünkben a helyettesítést ennyi időre megoldani.

A hazaút is viszonylag zökkenőmentes volt, ha a szerb-magyar határnál való kétórás várakozást nem számoljuk bele.

Itt véget is érhetne nyári beszámolónk, ám mégis folytatódik, ugyanis a kalandozásaink itt korántsem értek véget...

A folytatást IDE KATTINTVA találod. :-)

Üdv. Enikő és Zsolt

A tegnap sikerült elfogyasztanunk családilag, minden idők legdrágább őzlábgombáját, ünnepi, apák napi ebéd gyanánt.

Hogyan, honnan? Máris elmesélem!

Mint a legtöbb vasárnap délelőtt, elindultunk Enikővel, a gyerekeinkkel és a kutyáinkkal a mellettünk lévő erdőbe,a szokásos jó nagy sétánkra.

Sétánk vége felé összefutottunk egy falunkbelivel, aki lelkesen újságolta, hogy a pár km-re lévő fenyvesben, mily sok őzlábgomba nőtt ki a földből, hála az utóbbi napok gyakori és heves esőzéseinek.

Nosza, azonmód eldöntöttük a fiúkkal, hogy miután hazavittük a kutyákat, kocsiba pattanunk, és teszünk egy nagy kört a környékbeli fenyvesekhez.

Enikő ide már nem tartott velünk: "fél óra múlva alatt megjárjátok, én addig összeütök egy gyors és finom apák napi desszertet".

A srácaimmal egykettő kint voltunk a fenyőerdőnél. Letértem a főútról az erdei földösvényre, melyen lassan bezötykölödtünk az erdő sűrűjébe. Átfésültünk a környéket, találtunk is három gyönyörű, fiatal őzlábgombát. Zsákmányunkon  fellelkesülve még beljebb lavíroztam az erdőbe a családi kisbuszt, bele, egyenesen és határozottan, egy hatalmas homokbucka kellős közepébe.

Amiben természetesen azonnal belesüppedt az autó első két kereke.

Ha mindez tíz évvel később történik velünk, erős, húsz év körüli fiaim segítségével kisujjal emeltük volna ki a kocsit a homokból. Ám az időutazást még nem találták fel, így most hiába tolták az autót kicsi fiaim, minden erejüket beleadva: az bizony tapodtat sem mozdult. Cserében mindhármukat beborította a helyben forgó autókerék homokkal.

Nosza, bevetettem minden ősi trükköt, a kerekek alá helyezett gumiszőnyegektől a fadarabokig, kövekig, kívül a fiaimnak mutatandó higgadt, példás apai magaviselettel, legbelül, cifra és hangtalan káromkodások özönének közepette.

Ám drágalátos autónk, mintha csak engem akarna bosszantani, csak még buzgóbban beásta magát a homokban. Elsüllyedt, egészen az első sárvédőjéig, és határozottan kajánul vigyorgott rám a homokbuckák közül.

Akkor már sejtettem, hogy vagy kihívok valakit, aki megment minket, vagy itt maradunk az örökkévalóságig.

Természetesen az összes ismerősöm, aki szóba jöhetett volna, vagy legurította már az apák napi sörét, vagy máshol volt, vagy nem vette fel a telefont. Kösz, Murphy!

Maradt hát az autómentő.

Az első potenciális, hivatalos autómegmentőnk, akit felhívtam, hogy szabadítson ki minket innen, azt kérte, gyalogoljunk ki elé, az országútig a gyerekekkel.

Amikor megérkezett egy óriási MAN kamionból integetve, rögtön tudtam, hogy ez itt, most, sajnos nem az én emberem.

Ugyanis, ha ezzel a monstrummal behajt az én kisbuszom mellé, akkor már negy egy, hanem két járművet kell kimenteni a homokbuckák fogságából.

A második autómentősnek, okulván immár az elsőnek leadott, információhiányos tájkoztatásból, részletesen elmagyaráztam, mi történt, hol vagyok, milyen autóval vagyok, stb.

Fél óra múlva meg is érkezett széles vigyorral, négykerék meghajtású dzsippel.

Két perccel később lazán kint voltunk a homokból autóstól, mindenestől.

Három perccel később már huszonözezer forinttal kevesebb volt a családi kasszában: ennyit kóstált ugyanis a szabadulásunk ára.

Amíg az otthonunk tűzhelyén vígan rotyogott a serpenyőben a három, hatalmas, lisztbe, tojásba forgatott őzlábgomba, sorra lemostuk magunkról a temérdek földes homokot.

Enikő készült ugyan apák napjára finom, ünnepi, ropogós, omlós sülttel, petrezselymes, vajas újkrumplival, kovászos káposztasalátával, ám látványosan, mindannyiunknak a drága gomba ízlett a legjobban.

Elvégre ilyen kalandos őzlábgombát ritkán eszik az ember. :-D

Arról nem is beszélve, hogy tényleg nagyon szeretjük mindannyian az ízét.

Hát ez volt az én idei, apák napi kalandom, amit a fiaimmal sok éven át mesélhetünk még az apák napja apropóján.

Zsolt

Bár nem konkrétan a magánéletünben, ám van egy kérdés, amit évek óta egyre gyakrabban megkapunk mi ketten.

Mivel a magánéletünk és a cégünk szorosan összefonódik, így hát eljött az ideje itt is blogposztba önteni.

- Annyira klassz üzlet a tiétek! HOGYHOGY ilyen KICSIK vagytok még?

- Szándékosan.

- ???

Ugyanis NEM szeretnénk nagyra nőni.
Nyomós okunk van rá, hogy a mi cégünk ne legye hatalmas cég hangyabolyként nyüzsgő alkalmazottakkal.

Ennek apropóján idekívánkozik egy klassz tanmese is, ami évek óta folyton szembe jön velünk az interneten, ám előbb jöjjön a saját üzleti filozófiánk.

Pénzért dolgozunk, mint mindenki, ám nem a világ MINDEN pénzéért.

Tizennégy évvel ezelőtt egy olyan otthonos vállalkozást álmodtunk meg magunknak, ahol mi KETTEN együtt lehetünk egy klassz csapat.

Ha többen dolgoznánk a cégben, (hidd el, próbáltuk, nem ment) elvesztené otthonos, kisboltos jellegét, márpedig pont ez, mi azzá teszi, ami.

Így szeretik a vásárlóink, és így szeretjük mi is. (Hogy is van a mondás...? Kicsi a bors, de erős! :-D)

Ha egész nap a cégünk óriássá duzzasztásával lennénk elfoglalva, hogyan tudnánk kedvesen, mosolyogva kiszolgálni téged?

Hogyan jutna értékes időnk azokra, akik betérnek hozzánk?

Hogyan tudnánk nyugodtan becsomagolni a tőlünk rendelt termékeket, úgy, hogy még egy kísérőlevélre is fussa az időnkből?

Ja hogy majd a munkatársaink intézik?

De hát ezzel pont azt veszítenénk el, amit többek között annyira szeretünk a cégünkben: a veletek való személyes kapcsolattartást.

 És túl rövid az élet, hogy ne érezzük jól magunkat a saját vállalkozásunkban!

Szeretjük az üzletünket, a munkánkat, ám nem akarunk a rabjai lenni.

Egy nagy cég, sok alkalmazottal hatalmas felelősség.
Igen, több a bevétel, ám több a stressz, több a nyugtalanul átforgolódott álmatlan éjszaka.

És sokkal több időt elvesz tőlünk, mint amennyit mi jelen pillanatban a munkánkra szeretnénk szánni. Egy nap ugyanúgy huszonnégy órából áll...

A gyerekeink most vannak abban a korban, amikor mindennél fontosabb a velünk töltött idő. Olyan hamar felnőnek! És a velük töltött minőségi időt nem tudjuk pénzért megvásárolni.

A mi életünk most így teljes.
Kis céggel, nagy családdal, hétköznapi, szerethető álmokkal.

(A képre kattintva OLVASD EL a teljes sztorit!)

Igen, tudjuk: még nincs vége, sőt! Ám ha összekapaszkodunk, segítjük egymást, odafigyelünk a körülöttünk lévőkre, akkor talán mindannyian könnyebben vesszük majd az esetleges akadályokat.

És ne haragudjatok ránk, de mi annyira jól éreztük magunkat az elmúlt hetekben! 

Ha a vírust és a mérhetetlen aggodalmat szeretteinkért nem számoljuk, akkor ez az elmúlt időszak számunkra remek időszak volt.

Mi ketten szeretünk egymás társaságában lenni, a gyerekeink abban a korban vannak, amikor még inkább vannak velünk, mint bárki mással, a házunk elég volt ahhoz, hogy kényelmesen karanténozzunk családilag, levegőzni, fejet szellőztetni ott volt a kert és a mellettünk lévő erdő, imádunk főzni, és a kenyérsütést sem tegnap kezdtük.

Ellenben felfedeztük a kertészkedés örömeit, szert tettünk némi plusz önismeretre, elolvastunk pár könyvet, amit már jó ideje szerettünk volna, szuperrendet raktunk (bár egy hónap, és visszaáll a régi káosz a szekrényekbe, magunkat és gyerekeinket ismerve :-D), és olyan dolgokra volt plusz időnk, amelyekre eddig nem, lásd időkapszula... :-D

Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudjuk, nálunk sincs a bölcsek köve.

Ám, ha megőrizzük magunkban és a környezetünkkel a harmóniát, könnyebben vesszük majd talán az akadályokat...

Addig is tesszük a dolgunkat, élvezzük az életünket, kiengedjük a gőzt egy jó fürdővel, egy finom pohár borral, vagy egy ízes magyar káromkodással, ha a szükség úgy kívánja.

És kíváncsian várjuk, mit hoz a jövő. Mert a változás mindig jó. Ha együtt csinálhatod végig azokkal, akiket szeretsz. ;-)

Mi már nagyon várjuk itt az üzletben:

- hogy felszámoljuk ezt az ideiglenes pultunkat innen az előtérből,

- hogy visszategyük a finom kávés-karamellás cukorkákat az asztalra,

- hogy ne legyen zavarban az, aki nem tud bankkártyával, csak készpénzzel fizetni (minket most sem zavar, tényleg!),

- hogy ne a bolt előtt kelljen várakozniuk ügyfeleinknek ha valaki éppen bent vásárol az üzletünkben,

- hogy újra jókat tudjuk beszélgetni azokkal, akik betérnek hozzánk,

- hogy ne kelljen újra meg újra aggódva feltegyük magunknak a kérdéseket, amennyiben más időközökben jössz, mint megszoktuk, hogy: vajon te most jól vagy? nem kaptad el? minden rendben veled? a szeretteiddel is?

- ha nem is a régi kerékvágásba, ám egy biztosabb kerékvágásba kanyarodjon az élet körülöttünk.

Te mit vársz a legeslegjobban most, (remélhetőleg) a karanténhelyzet vége felé?

Mi lesz az első, amit majd végre megteszel, ha újra „szabad” leszel?

Mi pl a magánéletünkben leginkább arra vágyunk, hogy elutazzunk közösen a családdal valahová és egy hónapig haza se jöjjünk! :-D

Na jó, de legalább egy hétvégére!..

Aztán vendégeket fogadjunk, összejárjunk a barátokkal, rokonokkal, megöleljük őket, nagyokat sétáljunk, beüljünk jó helyekre...

Hosszú a listánk, lesz mit bepótolni. :-)

Amikor 14 esztendővel, egy nyárfavirágos, napsütötte májusi hétfőn, megnyitottuk Üllői úton lévő üzletünket, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a tizennegyedik boltszülinap egy pandémia kellős közepén fogj ránk találni, gyakorlatilag vásárlóink nélkül. (Mondjuk, akkoriban még a tizennegyedik boltszülinapra se nagyon gondoltunk. :-D )

Illetve nem pont ügyfeleink nélkül, mert azért csak megtaláltuk a módját, hogy velük is megünnepeljük.

Ám a naaagy csinnadratta idén sajnos elmaradt...

Azt tudod kell rólunk, hogy mi i-má-dunk ünnepelni!

A házunk gyakorlatilag alig van dekoráció nélkül, mert a karácsonyi és húsvéti dekoráció között hat születésnap, hat névnap borítja lufitengerbe és díszbe, és ha olyan vendég jön hozzánk, akiről tudjuk hogy születésnapos, az ő kedvéért is mindig felkerül jópár dekorációs elem a házunk falaira.

Hiába na, szeretjük megadni a módját. A magunk módján, persze. :-D Bár Enikő öccse szerint egy dekorációkat forgalmazó bolt simán megélne belőlünk. :-D

Amit persze cáfolunk, hisz mindig gondosan eltesszük, majd újra meg újra felhasználjuk ugyanazokat a díszítőelemeket. Kivételt képeznek a lufik, ám mivel gyerekeink vannak, miután dekorációs feladatukat befejezték, végelgyengülésig szolgálják csemetéinket a színes, levegős labdabuborékok.

Az üzletünket is minden évben díszbe borítjuk. Ám ez a vírushelyzet lespórolta nekünk az idei dekorációt, és sajnos a tizennegyedik boltszületésnapunkat is egy határozott mozdulattal takaréklángra tette.

Na, de nem baj, majd jövőre!

Mert azért abban nagyon reménykedünk, hogy az üzlet tizenötödik születésnapját, ami  egy viszonylag kerek évforduló, pazar születésnapi buli keretén belül tudjuk majd megülni.

És akkor dupla dekorációnk lesz majd és dupla ajándék az ünnepelttől.

Már most elkezdtük javában tervezni!

Ugye, jövő májusban te is velünk tartasz majd, az Üllői út 277 szám alatt?

Aki ismer minket, az tudja rólunk, hogy imádunk főzni, vendégül látni, enni.

Hát most a vendéglátás része kiesett, ám főzésre, evésre sokkal több időnk jut. Úgyhogy szépen gömbölyödik a családunk... :-I

A végén úgy fogunk kigurulni a lakásból, mint abban a vicces Facebook videóban a kikerekedett állatok. :-D

Amin nem is csodálkoznánk, mert tényleg hihetetlenül jókat főzünk most is.

A tegnap például töltött tökcsónakokat sütöttünk. Sikerült szert tennünk pár zsenge tökre, volt a fagyasztóban darált hús, szóval a recept adta magát.

A tökökből egyet félretettünk, a többit kettévágtuk, a belsejüket kikapartuk, - és nem, nem dobtuk ki, hisz fontos szerepet játszanak még a menüben. A darált húst sóztuk, borsóztuk, belehalmoztunk a félbevágott tökökbe, és mentek szépen a sütőbe. Félidőben rászórtunk egy-egy marék sajtot, hogy szépen ráolvadjanak a végére.

Közben a kikapart, zsenge magházbelsőket a félretett, meghámozott és legyalult tökkel együtt összerottyantottuk egy kis szerecsendióval, fehérborssal, sóval, és friss kaporral fűszerezett tejszínnel, majd kis liszttel besűrűsítettük.

Ebből a finom mártásból, (ami mellesleg önmagában is becsületesen megállná a helyét), tálaláskor egy-egy merítőkanálnyit a megsült, félbevágott, tányérokra helyezett tökcsónakokra varázsoltunk. Ha hiszitek, ha nem, még a gyerekeink is, az utolsó morzsáig mindent betermeltek.

Erdélyi pacallevest is készítettünk egyik hétvégén, tejszínesen, sárgarépával,sok fokhagymával,  húsleves alapléből.

Húsvétkor meg töltött bárányt, drobot (ez egy ugyancsak erdélyi, bárányaprólékból, rengeteg petrezselyemből és zsenge zöldhagymából, főtt tojásból készült sült fasírtszerűség).

Aminek a gyerekeink - Kérek még drogot! - felkiáltással estek neki íziben. Aztán majd ha elmesélik valahol, milyen finom is volt, magyarázkodhatunk a külvilágnak, miféle droggal etetjük a csemetéinket... :-D

Januári disznóvásunk egyik főnyereménye a saját készítésű sonkánk lett, ami tényleg szuper jól sikerült, bár ezt bizonygathatjuk itt napestig, ugyanis egy deka sincs már belőle. Ám tény és való, hogy az idei karanténhúsvétunk egyik fő sztárja volt az ünnepi asztalon.

Aztán.

Körülbelül hat éve bevezettük családilag a hamburger hétfőket. A hat év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hány hétfőt hagytunk ki: mi minden hétfőn ha esik, ha fúj, ha húsvét, ha karácsony, hamburgert vacsorázunk. És ez alól a mostani hétfők sem kivételek.

Van egy titkos hamburgerszósz receptünk, amire mindenki, aki kóstolta már, csodájára jár, ez állandó. A bucikat hol vesszük, hol sütjük, a húst szigorúan mi gyúrjuk be házilag, semmi gyorsfagyasztott gagyi hamburgerbizé nem kerülhet a kezünk közé.

Télen serpenyőbe sütjük ki, ám volt hogy kontaktgrillbe készült el a hamburgerhusink, nyáron viszont kint, grillen sisteregnek a kerekre gyúrt zamatos húspogácsák, a végén megkoronázva egy-egy szép szelet, ráolvasztott sajttal.

A vacsoraasztalnál aztán mindenki maga állítja össze a saját burgerét, kénye kedve szerint. Az alap a titkos hamburgerszószunk, ez képviseli az állandó ízvilágot, aztán a saláta, hús, paradicsom, uborka, csemege uborka, hagyma. A gyerekek még szokta tenni bele külön majonézt, ketchupot, mi felnőttek szezonálisan hol egy kis medvehagymát, hol egy kis bacont, hol egy kis kéksajtot, stb... csempészünk bele a plusz íz kedvéért.

A grillezésre visszatérve, a grilleink remek jolly jokerek az étlapunkon. A sasliktól kezdve a filézett csirkecombig, vagy a házilag, háromféle (marha, bárány, disznó) húsból gyúrt, általunk szerényen csak miccsnek nevezett csevapcsicsáig szinte minden héten sül valami kint a kerti grillünkön a faszenes parázson. És bármit süssünk is, az asztalunkon biztos hogy mindig ott lesz egy nagy tál muzsdéj, ami elmaradhatatlan kísérője a faszénen sült finomságainknak.

Többször elővettük már a hatalmas bográcsunkat is egy ízletes vörösboros marhapörkölt, vagy egy testes babgulyás kedvéért.

A tavasz egyik hatalmas favoritja nálunk a sült csirke újkrumplival és friss káposztával. Ezt sem spilázzuk túl, a csirkedarabok és az újkrumpli mehet a sütőbe, az újkáposztát legyaluljuk, kis só, ecet, és kész is  fejedelmi ebéd.

Persze, azért ne hidd, hogy nálunk nincsenek megúszós ételek, elvégre most, hogy a három növősúlyban lévő fiúgyerekünk állandóan otthon van és állandóan éhes, éjjel nappal a konyhában kellene ténykednünk. A házi hot dog, sajtos és pirított hagymás változatban bármikor eladható nekik, mint ahogy a sajtos tészta sem marad soha szégyenben, pedig elég gyakran kerül az asztalra hétköznapokon. Ám egy kis házi medvehagyma pesztóval feldobva (amit folyamatosan gyártunk most, hogy szezonja van, és folyton túlvásároljuk belőle magunkat) fenséges lakoma az egész családnak.

Ugyancsak megúszós kaja nálunk az előre vásárolt tortillalapból készült quesadilla, ami gyakorlatilag öt perc alatt kész, és mindig az aktuális, odaillő maradékok kerülnek be a sajtos alapba. Illetve a tortilla még arra is jó, hogy egy kis jégsalival, hétvégéről megmaradt sülttel, vagy rántott húsmaradékkel, majonézzel, ezersziget öntettel, esetleg fokhagymás tejföllel feltekerve top helyet foglaljon el a megúszos menünkben.

A megúszós kajavonalon élvonalban csörtet még nálunk az almaleves, a paradicsomleves betűtésztával, a tárkonyos leves, és persze a pizza meg a bologniai spagetti.

Amikor pedig nagyon ráérünk, akkor jöhet az olasz konyhánk másik nagy kedvence, a lasagne, ami elég időigényes, ugyanis soha nem aprózzuk el, úgy készítjük el, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

A salátákkal mostanában valamiért mostohán bánunk, egyedül a cézár salátánk volt az utóbbi időben terítéken, illetve a rukkolás, körtés, kéksajtos saláta, ám ez utóbbit a gyerekeink jó messzire elkerülik... Persze a felsorolásba nem került be a medvehagymás uborkasaláta, vagy a friss reteksaláta, illetve a vegyes saláta, melyeket főételek mellé fogyasztunk, az azért terítéken van, amikor adja magát.

A desszertek vonalában karanténkonyhánkban nagyot futnak a gyümölcsös, mascarponés pohárkrémek, a gyors almás, körtés piték, húsvétkor finom répatorta is volt, a piskóta bármivel bármikor jöhet, és a pudingot is gyakran készítünk csak úgy. Meg házi gyümölcsjoghurtot a nagymamák által eltett lekvár + natúr görög joghurt keverékéből.

Most hétvégére egy újabb hatalmas adag velőscsontos, marha-, sertés, és csirkehússal lassan főtt, sok zöldséges húslevessel készülünk, melynek egy részét alapléként lefagyasztjuk. Jól jön majd a közeljövőre betervezett francia hagymakémleveshez, illetve a kókusztejes, citromfűs thai leveshez (másik nagy kedvencünk).

És mézes (felnőtteknek mézes-chillis) sült csirkeszárnyakat sütünk, olaj nélküli fritőzben készült krumplival. Meg talán grillezünk, ha olyan lesz az idő...

Egy biztos: éhen halni most sem fogunk.

És lefogyni sem... :-I

Ha lejárt ez a helyzet, indíthatjuk a nagycsaládi fogyikúra naplónkat... :-D

25 évvel ezelőtt mutattak be minket egymásnak. Hát nem gondoltuk volna, hogy karanténban fogjuk megünnepelni a negyedszázados megismerkedés évfordulónkat...!
És huh, mennyi minden történt velünk az elmúlt huszonöt évben!
Két vidám kalandregényt is teleírhatnánk közös életünk élményeivel.
Ám amire a legbüszkébbek vagyunk, többek között, az elmúlt, közösen eltöltött, negyed évszázadunkból, nem más, mint a gyerekeink, és a közös cégünk, a MintaPrint Nyomtatókellék Szaküzlet.
Hát igen, ha 25 évvel ezelőtt nem találkozunk, ma nem lennének sem az imádnivaló gyerekeink, sem ez a cég, ami (nekünk) egy szerelemvállalkozás.
És titeket sem ismernénk, ami nagy kár lenne.
Hisz amióta megnyitottuk üzletünket, remekebbnél remekebb emberekkel hozott minket össze a sors.
Úgyhogy, ma van mit ünnepelnünk: az ismerkedési évfordulónk nagyon fontos mérföldkő (nemcsak) a saját életünkben.
Negyed évszázad telt el velünk, tele szerelemmel, szeretettel, örömmel, boldogsággal, összetartással, harmóniával. Na jó, azért néha mi is összezördülünk, de hát ki nem. :-D
Úgyhogy mondjuk így inkább: negyed évszázad telt el velünk megtöltve klassz tartalommal.
És a java még hálistennek hátra van!

Mit nem hoz ki belőlünk a  sok otthonülés! Vasárnap reggel elhatároztuk, hogy mi ma, ha törik, ha szakad, időkapszulát fogunk gyártani.

Ennek a legfőbb apropóját az adta, hogy a paradicsompalánták ültetésekor földre volt szükségünk, amit az udvar végéből ástunk ki. Mivel a nagy gödör adott volt, már csak egy időkapszula hiányzott belőle.

A család minden tagja megkapta a saját kis fémdobozkáját, amibe belepakolhatott, amit csak szeretett volna.

Mivel a kapszula felbontását tíz évvel későbbre, 2030 húsvétjára lőttük be, a gyerekeink levelet írtak tíz évvel később önmaguknak. Mi pedig a tíz évvel idősebb gyerekeinknek, és persze egymásnak is. Bekerültek még a dobozkákba kedvenc fényképek, szerencsekövek, apró játékok, rajzok.

Legvégén pedig lőttünk egy rögtönzött, kócos, pizsamás, vasárnap reggeli fotót magunkról, Időkapszula Gyártás Közben címmel, kinyomtattuk, és mellékeltük a többi kincshez.

Gondosan lezártuk a dobozokat, majd szépen elástuk az udvar végébe kutyáink lelkes farokcsóválása, és macskáink unott tekintetének kereszttüzében.

Ha te most olvasol minket, és netalántán 2030 húsvétján is eszedbe jutunk, lécci emlékeztess rá, hogy van egy kibontandó időkapszulánk.

A hétvégén muskátlit ültettünk, a következő hétvégére pedig már ott sorakoznak az előszobaablakunkban a megbízható helyről vásárolt, datolyaparadicsom palánták, csak arra várva, hogy elültessük őket.

Az egyik már el is hervadt, ami nem éppen biztató jel életünk első paradicsomültetése előtt, ám nem torpanunk meg. Valószínűleg a hervadás oka az, hogy már egy hete el kellett volna ültetnünk szegényt, ám nem volt hová.

Ugyanis a magas ágyások, amelyeket paradicsomültetés céljából rendeltünk, nem érkeztek meg időben.

Mondjuk, abban mi vagyunk a ludasok, hogy elfelejtettük megöntözni azokat a fránya palántákat, ám ígérem, ha majd ott magaslanak az ágyásokban előttünk, akkor rendszeresen öntözni fogjuk.

A héten bekopogott a futár a magaságyásokkal. Boldogan bontottam ki a csomagot, majd dobtam egy dupla hátast. Csillió kis csavarral kellett összecsavaroznom a hatszögű, nagy alumíniumágyásokat. Úgyhogy várt rám két komplett délutánnyi türelemjáték, cifra, elfojtott káromkodásokkal tarkítva.

Ám most boldogan jelentem: a magaságyások készen, a föld, murva, trágya, meg minden ami kell bele, előkészítve, már csak a hétvégét várjuk, hogy a palánták a helyükre kerüljenek.

Öt éve lakunk kertes, családi házban, ám ez az első igazi kertészkedésünk.

Nem tagadom: eddig is minden egyes tavasszal szóba kerültek a paradicsompalánták, sőt, a retek és zöldhagyma is, ám minden évben elsodorták őket szépen az események .

Na most nincs esemény, van karantén, ráérünk.

Sőt!

Olyannyira ráérünk, hogy még fűszernövényeket is ültetni fogunk! Már meg is vettük a snidling-, zsázsa-, rozmaring-, bazsalikommagokat, földet, kaspót eme tervünkhöz is.

Drukkoljatok, hogy legalább a negyede kikeljen annak, amit elültetünk!

Ugyanis a nyomtatókhoz és a nyomtatókellékekhez nagyon értünk, ám kertésznek elég botcsinálták vagyunk.

Illetve ha most jobban belegondolok, annyira mégsem. Enikő nagytatája Nagyenyed egyik elismert kertésze volt, az egész város hozzá járt palántákért, az én nagyszüleim is óriási kertet tartottak zöldellő rendben évről évre.

Hát, a vak is azt mondta: majd meglátjuk.

Aki mer az nyer, a mi esetünkben főszernövényeket, és paradicsomot.

Ígérem, pár hónap múlva megírom, hogyan sikerültek.

A muskátlik végül is kezdő lépésnek elég reményteljes jövőképet vetítenek elénk: egy hete ültettük el őket, és még a helyén vannak, élve és virulva.

Zsolt

Három gyerekünk és Enikő édesanyja lassan négy hete önkéntes karanténba vannak. Szerencsénkre kertes házban lakunk, ráadásul szinte erdő szélén, így a gyerekeink levegőztetését, mozgásigényét egyszerű megoldani.

Öt évvel ezelőtt, még egy négyemeletes ház negyedik emeletén laktunk, 83 négyzetméteren, egyetlen, nem túl nagy erkéllyel.

Lift nem volt, lépcsők tömkelegén cipeltünk fel előbb egy babakocsit és egy hordozót egy babával, aztán idővel ikerbabakocsit, és két hordozót két babával.

Plusz nyolc éven át, ameddig az volt az otthonunk, a napi bevásárlást, ha utaztunk, (márpedig elég sokat utaztunk) bőröndök, csomagok hegyeit, egy új kanapéról, hűtőről, komódról már nem is beszélve...

Ahogy nőttek a gyerekek, úgy ssssshhh-sisteregtünk egyre többet.

Korán kelő család lévén már hétvégén is fél hatkor nagy élet volt nálunk, míg az alsó szomszéd nagykamasz gyerekei akkor estek be az ágyukba egy jól sikerült buliból, és aludtak (volna).

Úgyhogy a - ssshs, csendesebben mert korán van!, -ssssh, csendesebben mert csendóra van!, - ssssh, csendesebben mert késő van! - voltak a leggyakrabban elhangzott mondatok a családunkban a gyerekeink felé, a szeretlek után.

Ha most belegondolok, hogy most, a három hatalmas mozgásigényű gyerekünket hogyan tudnánk ott úgy lekötni, hogy a szomszédok agyára se menjünk, csak az ugrik be, hogy sehogy.

Amennyiben ott lennénk most karanténba, és valaki megkérdezné tőlem, mi a legnagyobb nehézségem most, erre a problémára böknék rá: nagyon nehéz csendben lenni egész nap gyerekkel, gyerekekkel.

Egy gyerek igenis ugrál, csapkod, dörömböl, kopácsol, zizeg, játszik. És főleg a sarkán közlekedik, vagy nyikorgó kismotoron. A lehető leghangosabban.

Úgyhogy most hálát adok a sorsnak, hogy a legnagyobb karanténproblémánk elkerül minket.

És gyakorlatilag az egyetlen nagy problémánk, mert mi még elég jól bírjuk ezt a karanténosdit, lévén, hogy eddig is a lehető legtöbb időt együtt töltöttük, szoros családi szimbiózisban. Annyi változott főként, hogy a külső helyszínekről átváltottunk a házon belüli helyszínekre, illetve most nincsenek körülöttünk a barátok, rokonok.

Igaz, nekünk Enikővel könnyebb, mert  van egy kis helyszínváltoztatásunk azárt, ugyanis a lakáskaranténunkból átautózunk minden munkanap az üzletkaranténunkba.

Igen, nekünk most a munkahelyünk, azaz a második otthonunk is egyfajta karanén, hisz nem korzózunk innen semerre, mint békeidőkben. Nincs - "Kimegyek vásárolni", nincs - "Elugrom a Kökibe", és munkaügybe se megyünk semerre, mindent házhoz szállítással, futárszolgálatokkal hozatunk be.

Reggel bejövünk, dolgozunk, kiszolgáljuk a vásárlóinkat, három után a saját autónkkal, saját költségünkön kiszállítjuk az önkéntes karanténban lévő törzsvásárlóinknak a napközben leadott rendeléseiket ide a környékre, aztán irány haza. Mondhatnám úgy is, hogy duplakaranténban vagyunk. :-D (Bár persze, ebbe simán bele tud kötni az, akik a kákán is a csomót keresi. ;-D )

Néha, főleg hétfő reggelente úgy érzem, na most már elég, legyen ennek vége. Már hiányoznak a szüleim, lemennénk hozzájuk vidékre. Már elmennénk egy moziba, egy nagy városi sétára, egy fürdőbe, állatkertbe... Ezt így nem lehet megszokni. Na jó, nem is kell, hálistennek. Így aztán összekapom magam, oké, oké, most ez van, ezt lehet szeretni.

És tovább reménykedem a változás szabadságában és gyönyörűségében. Meg főleg a KÖZELSÉGÉBEN.

(A fotón Enikő a gyerekeinkkel anno, a régi lakásunkba)

Hogy feldobjuk a karanténhetek egyformaságát, elkezdtük a nyusziváró napokat.

Hétvégén komótosan feldíszítettük a lakást, immár húsvéti dekorációkban úszik a nappali, ebédlő. A gyerekeink húsvétfákat készítettek, és megírták a leveleiket a Nyuszinak.

Mi, felnőttek gondolatban megterveztük a jövő heti, ünnepi menüsort.

Rendhagyó ünnepünk lesz így, hogy nem jön hozzánk senki, és mi sem megyünk sehová. Az előző években ilyenkor mindig összegyűlt a család, és együtt húsvétoltunk.

Most "csak" mi, hatan ünnepelünk majd.

Tojást festünk, bárányt sütünk, egy grillezés is tervben van véve, és ha jut idő, kissé ráncba szedjük az udvarunkat.

Kutyát sétáltatunk, majd várjuk a nyuszit:  megkeressük a meglepetéseit, amiket eldugott nekünk szerteszét a házban.

Hétfőn a fiúk meglocsolják a lányokat.

Hát, valahogy így fog telni az idei karanténhúsvét: társasozással, közös mozizással megfűszerezve, meghitten, a legszűkebb család körben.

A gyerekeink és a nagyi két hete önkéntes karanténban.

Mi ketten, Enikővel dolgozunk, hisz ha bezárnánk, a vevőink nem tudnának nyomtatni otthoni munkavégzéskor, vagy otthon tanuláskor.

Rengeteg patika, élelmiszer nagyker, kisker is nálunk vásárolja meg a nyomtatóba valóját: nem szeretnénk cserben hagyni őket.

Ám a munkahely-otthon-munkahely-otthon autóval megtett útvonalán kívül mostanában sehová nem megyünk mi sem.

Kissé elegünk lett, hogy csak a négy fal közé vagyunk mindenhol beszorítva.

A gyerekeink is kívántak már tágabb tereket, horizontot látni maguk körül.

Egy kis faluban lakunk, 100 méterre egy hatalmas erdőtől, ahová gyakorlatilag egy lélek sem jár. Pláne mostanában.

Mivel az időjárás is kedvezően alakult, úgy döntöttünk, márpedig mi most kutyástól belevetjük magunkat egy erdőfürdőzésbe.

Amúgy is gyakran járunk ide kutyát sétáltatni, már megvannak a jól bejáratott három, illetve hat kilométeres túraútvonalaink.

Most a három kilométeresre esett a voksunk, ennyi bezártság után már ez is hatalmas felüdülést jelent.

A kiskutyánknak extra radarjai vannak, mindig megérzi előre, ha sétálni készülünk.

Van egy nyüsszögő hangszíne, amit kizárólag erre az alkalomra tartogat, és amivel a komondorunkat is kábé negyed másodperc alatt a végsőkig felzaklatja.

Oly lelkesen és akkora vehemenciával élik bele magukat az örömükbe, hogy mire feladjuk a hámot, pórázt, felhúzzuk a nyúlcipőt, és elindulunk, már totálisan ki vannak nyuvadva az izgalomtól.

Aztán mire a kis utca végére érünk, az erdő széléhez, megint felspanolják magukat, hisz a sok szomszéd kutya kétfelől ugat minket végig a célvonalig.

Most úgy éreztem, dupla lelkesen ugattak. Annyira be van zárkózva mindenki, és annyira nem történik semmi mostanában ebben a kis utcában, hogy külön felüdülést és örömet jelentett látványunk az unatkozó kutyáknak.

Az erdőbe érve nyugodt kilométerek következnek.

A gyerekek szerepjátékot játszanak, küldetéseket teljesítve, vagy beszélgetnek egymás között, velünk, a kutyáink pedig boldogan szaglásszák végig az erdei út minden négyzetcentiméterét.

Lassan haladunk, ám úgysem a gyorsaság a cél.

Mélyeket szippantunk a friss erdei levegőből, az avarban megbújó kis virágokban gyönyörködünk.

Egész úton egy lélekkel sem találkozunk: mintha egyedül lennénk most e világon.

Kellemesen elfáradva érünk vissza otthonunkba.

A kutyáink az udvaron lévő összes vízkészlet fellefetyelése után kinyúlnak ki erre, ki arra.

Mi pedig veszünk egy nagy levegőt, és nekiállunk átnézni a gyerekek házijait, majd feltölteni a rendszerbe azt, ami még lemaradt. Közben fő a leves, sistereg a serpenyőben a rántott hús.

Megbeszéljük, ha jövő hétvégén is ilyen szép lesz az idő, és nem változnak a kijárási korlátozás szabályai újfent megszökünk egy erdei séta erejéig önként vállalt karanténunkból.

Végül is, az erdőben egyetlen vírus sem áll lesben, hogy elkapjon minket.

Tegnap ünnepeltük Enikő édesanyjának születésnapját.

Anyósom már 12 éve velünk él egy háztartásban, erős támasza, pillére nagycsaládunknak.

(Itt azért a félreértések miatt megjegyezném, - és nem azért, mert itt áll a hátam mögött egy jókora fokossal, - hogy rá az anyósviccek egyáltalán nem vonatkoznak.

Ami dupla öröm és szerencse nekem, végül is tőle örökölte Enikő a szórakoztató, vidám és jó természetét. :-D )

Mivel a születésnapokat mindig a tágabb családdal együtt üljük meg, ezt a születésnapot eredetileg Enikő testvérének erdélyi háza tájára szerveztük volna.

Rokonokkal és fogadott szakáccsal, aki főzött, grillezett volna ránk, hogy mi gondtalanul megünnepelhessük anyósomat.

Ám ha már így alakult, így alakult, legyen hát zártkörű a buli... :-D

Karantén ide vagy oda, volt lufi, virág, ajándék, zene, pezsgő, gyerekpezsgő, ünnepi vacsora, finom torta, gyertyafújás...

Tehát minden ami egy születésnapi bulihoz a nagykönyvben meg van írva.

A távolabbi család,rokonok, barátok messengeren csatlakoztak be egy -egy jókívánság erejéig, a szívünkben itt voltak velünk.

Az unokái pedig idén rendhagyó ajándékkal kedveskedtek lelkesen Mamának.

Saját kis kezük által készített SZÁJ-MASZK-KAL. :-D

Változnak az idők, és mi is változunk velük.

Ám szerintem az én drága anyósom az életben nem gondolta volna, hogy karanténba fogja ünnepelni a nemmondommeghányadik születésnapját, és szájmaszkot kap majd az unokáitól szülinapi ajándéka gyanánt. :-D

Nem a legkönnyebb időket éljük most, ám bevallom: mi az este sokszor könnyesre nevettük magunkat ezen a  meghitt, vidám, rendhagyóan és szokatlanul szűk családi összejövetelen.

Zsolt

(A fotót természetesen anyósom engedélyével osztom meg veletek. A tegnap készült, látható rajta, a gyerekek által készített szájmaszkban.)

- Ti hogy bírjátok azt, hogy folyamatosan együtt vagytok?

Ezt a kérdést sokszor megkapjuk Enikővel ismerőseinktől, ügyfeleinktől egyaránt.

És nem csak most, karantén idején, hanem az elmúlt években is számtalanszor.

Otthon egy család vagyunk,  a közös, kétszemélyes vállalkozásunkban pedig kollégák, munkatársak, cégtársak, immár 14 éve.

Hát nem unjuk már egymás társaságát?

Nem.

Mi a titkunk?

Ha dobálózni akarnék a közhelyekkel, akkor azt mondanám, hogy mindenki másképp csinálja, illetve, hogy ahány kapcsolat, annyiféle. A miénk ilyen.

Ám gondolom te sem az általános semmiségekre vagy kíváncsi.

A szokásos hajnali infraszaunapartinkon, amely az egyik olyan időszaka a napunknak, amikor nyugodtan, kettesben tudunk  beszélgetni, felhoztam hát a témát Enikőnek.

Szerinte a titkunk egyszerű.

Olyan régóta alkotunk egy párt (17 éves korunk óta, most 42 évesek vagyunk, számold ki.. :-) ) hogy volt időnk szépen, alaposan, harmonikusan  összecsiszolódni.

Ráadásul ugyanaz az értékrendünk, ám a személyiségünk merőben különbözik. Ezért remekül kiegészítjük egymást, ugyanakkor nem tudjuk megunni a másikat, mert mindig találunk benne valami újszerűt.

Egyetértettem, ugyanakkor van hozzáfűznivalóm.

Szerintem a mi kapcsolatunk mély, erős alapokra épült, és itt van az egyik titok elásva.

Ugyanis az első három évet kemény távkapcsolatban húztuk le.

Akkor még nem volt messenger, skype, stb...Vonalas telefon se mindenhol, mindenkinek. Nekünk sem.

Találkozni három-négy havonta tudunk jobb esetben. Sok száz kilométert átutazva. (Ő Erdélyben élt, én Magyarországon).

Maradt hát a postai levél.

Minden zsebpénzemet bélyege költöttem.

Az akkori, távkapcsolatos három év alatt több mint ötszáz (nem írtam el: 500, tényleg) levelet írtam Enikőnek, és mindegyik minimum3-4 A3 oldal volt sűrűn, mindkét oldalt teleírva.

(Azóta sem bírok kézzel írni, csak a legfontosabbakat. Inkább legépelek és kinyomtatok mindent. Most már értem, hogy miért pont a nyomtatókat és a nyomtatókellékeket választottam szakterületemnek :-D)

Enikőtől pedig ugyanennyi levelet kaptam. Igaz, sok sorát nem tudtam elolvasni, mert a kézírása rendkívül sajátos, ám maradjunk annyiba, sűrűn dokumentálva van párkapcsolatunk első három éve.

Ha mi valaha mélyrepülésbe kezdenénk a kapcsolatunkban, elég lenne csak elővennünk a leveleinket, (amelyeket mindketten megőriztünk az első laptól az utolsóig), és abban a percben visszaszáguldana betonbiztosan közénk a szerelem, a szeretet és az összetartás.

Mindketten sok áldozatot hoztunk a másikért első perctől, bár hozzátenném, hogy ezt nem áldozatnak éltük meg, illetve hogy ha mégis, a mai napig megérte.

Én a nyári szünetekben nappal építkezésen dolgoztam, este pincérkedtem,  később színpadokat építettem koncerteken, mellette pedig tanultam: könyvelést, menedzsmentet. Igyekeztem a tanulás mellett minél több pénzt keresni, hogy a lehető leggyakrabban tudjak találkozni életem szerelmével. (És itt most órákig tudnék sztorizni, milyen volt stoppal átszelni szinte 1000 km-t nem egyszer, nem kétszer. Volt hogy télen, hidegben, és egyszer egy ajándékba kapott kis hörcsöggel a nadrágzsebembe. :-D)

Enikő az újságíró suli elvégzése után a legnevesebb erdélyi magyar lapoknak dolgozott, majd egy híres erdélyi ifjúsági könyvkiadónál nézett nagy jövő elé.

Ám végre eljött az idő, hogy összebútorozzunk!

Budapesten, egy bentlakásos panzióban kezdtük meg közös életünket, és az a szerény, pár négyzetméternyi szoba, és a többiekkel közös konyha akkor nekünk maga volt a mennyország.

Mindenféle diákmunkát elvállaltunk, hogy el tudjuk tartani magunkat.

Enikő viccesen meg is jegyezte akkoriban, hogy jó éles váltás az életében: egyik nap még Erdély híres íróival, költőivel, könyvillusztrátoraival együtt dolgozni, másik nap pedig már csekkeket borítékolni teljesítménybérben a Díjbeszedőben.

Nem sokkal később albérletbe költöztünk, majd laktunk zeneiskolában, (ez sem elírás, óriási kaland és hatalmas élmény volt, majd egyszer mesélek erről is) másik albérletben, harmadik albérletben, közben dolgozunk, amit lehetett, és mellette folyamatosan továbbképeztük magunkat.

Nem sokkal később elhelyezkedtem könyvelőként, és viszonylag biztos vágányra került az életünk.

Enikő nagybátyja az egyik akkoriban híres nyomtatókellék cég tulajdonosaként hívta Enikőt, dolgozzon neki.

- Oké, átmenetileg jövök, ám egyáltalán ne tervezz velem hosszú távra, más céljaim vannak az életbe - fogadta el Enikő az ajánlatot, és azt hiszem, egész életlében nem tévedett ekkorát. :-D

Mivel folyamatosan új boltokat nyitott az említett nyomtatókellék cég Budapest szerte, engem is hamar beszervezek. Mivel - így utólag bevallom -, a könyvelés túl monoton szakma, nem nekem találták, egyből  igent mondtam.

Kitanultuk hát a nyomtatókellék szakma csínját-binját, ától-zéig.

Három év múlva, mivel mindig is nagyon önállóak voltunk, úgy döntöttünk, a saját utunkra léptünk. (Nem volt harag, azóta is szuper jó a kapcsolatunk az azóta átalakult anyacéggel, és Enikő nagybátyjával is, aki vérbeli üzletemberként, rég kilépett a nyomtatókellék bizniszből és azóta már több másik vállalkozásából is, vagyonát szépen gyarapítva, exitelt.)

 Kölcsön pénzből, albérletből, nulla tartalékkal  és üzleti tapasztalattal a hátunk mögött elindítottuk életünk első saját vállalkozását.

És igen: idén májusban immár 14 éves lesz szerelemvállalkozásunk, a  MintaPrint Nyomtatókellék Szaküzlet és Webáruház.

Ám hogy ne kalandozzak el nagyon a poszt témájától: tény, együtt töltjük gyakorlatilag tizennégy éve minden munka és szabadidőnket.

Egymás társaságában, olykor a gyerekeinkkel, a szeretteinkkel, a tágabb családunkkal, a vásárlóinkkal kiegészülve...

Unjuk -e?  Egyetlen percét sem. Sőt!

Inspiratív, harmonikus, olaszos, nagycsaládos, zizegős, tartalmas, jókedvű az életünk.

A helyünkön vagyunk itt, egymás mellett.

Szerencse volt, hogy így egymásra találtunk, vagy valamivel több?

Szerencse ÉS valamivel több

.Ám ezt a többet már csak itt legbelül érezzük.

Szavakba ezt már nem tudjuk sem kiönteni, sem belefoglalni.

Zsolt

A reggelünk fontos rutinjának része,  egy-egy marék vitamin. Nemcsak most kezdtük a pályát, gyakorlott vitaminszedőkké képeztük ki magunkat az évek során... :-D  (Hiszünk a megelőzésben...)

Általában télen nagyobb a markunk tartalma, nyárra szerényen lecsökken, aztán ahogy beköszönt a hideg, újra megsokasodnak a kis színes tabletták tenyerünkben.

Joggal kérdezed: ér egyáltalán ez a sok vitamin valamit?

Erre csak azt tudnám válaszolni, biztos, mert kicsit sem vagyunk betegesek.

Igaz, másképp is teszünk az egészségünkért.

Például: kilencvenöt százalékban házi kosztot eszünk. Hétköznap általában anyósom főz ránk, hétvégén én veszem birtokba a konyhát. Imádok főzni, kikapcsol a napi rutinból. Enikő pedig isteni salátákat dob össze abból, ami éppen itthon fellelhető.

Munkába is itthonról visszük be a finomabbnál finomabb házikaját. Nem mondom, hogy nem csábulunk el néha egy gyrosra, vagy más junk foodra, ám egyáltalán nem ez a jellemző.

Az étkezésünk rendkívül változatos, szerencsére sem mi sem a gyerekeink nem válogatósak, így boldogan próbálunk ki új ízeket.

Kajarepertoárunkban simán megfér egymás mellett az erdélyi konyhával a thai konyha, a japán konyha, az olasz, görög ízkavalkád, és a jó, itthoni magyaros ízek.

Mondhatnám úgy is: fúziós konyhát viszünk. :-D Mellette pedig zöld turmixokat gyártunk magunknak, (bár gyerekeink kedvence továbbra is a banán illetve eperturmix) és tél végén csíráztatunk is. Bio retek, vagy brokkoli, vagy hagymacsírát... Most éppen a mungóbabcsíra van soron, holnapra már szüretre kész!

A gyerekeinket persze nem tömjük agyon vitaminnal. Kivételt képez télen a C illetve D vitamin, amit mézben áztatott fekete retek levébe csepegtetve kapják kézhez ősztől tavaszig.

A mézben áztatott fekete retek leve immunerősítő, és ha beteg vagy, köhögéscsökkentésre is kiválóan hat.

Már nagymamáink is ezzel erősítették az immunrendszerünket a mi gyermekkorunkban.

Továbbvittük a családi hagyományt, csemetéink kis koruk óta kapják a mézes feketeretket  télen, és meg kell hogy mondjam, lehet benne valami, mert nagyon ritkán betegednek le.

Nyáron a gyerekeink egyetlen vitaminforrása a sok zöldség és gyümölcs, amit magukba tömnek nyersen, leves, saláta vagy főzelék formájában.

Illetve a gyümölcslé. Néha túlspájzoljuk magunkat a piacon, és amikor kezd megrottyanni a barack, narancs, eper, cékla, sárgarépa, stb... elővesszük a lassúprést, és jöhetnek a finomabbnál finomabb gyümölcslevek.

Most különösen odafigyelünk arra, hogy sok szezonális zöldség és gyümölcs legyen a gyerekeink előtt az asztalon. Szerencsére a medvehagymán át  a zsenge zöldhagymáig mindenre vevők, így könnyen maximumon tudjuk tartani a vitaminraktáraikat.

És persze a sajátjainkat is. Nálunk minden étkezés közösen zajlik, szépen megterített asztal körül, így pontosan látjuk, ki mit eszik, és mi is elől járhatunk a jó példával, ami.

Azt nem mondom, hogy olyan nagy buli napi kétszer háromszor megteríteni hat személynek, aztán félóra múlva úszni a morzsákban, és a mosatlan edényekben, ám nekünk megéri. Inkább kelünk picit korábban, hogy jusson idő a korai reggeliknél átbeszélni a napot, a hétköznapi vacsorák közben pedig olyan jó begyűjteni a lelkes beszámolókat, megosztani egymással  napunkat, érzéseinket.

A hétvégi nagy lusta ebédeket szeretem a legjobban, és igen, nálunk bizony a magyar ember az asztalnál csak beszél és beszél és beszél... Van amikor hatan egyszerre, ám valaki biztos. Ritka finomat kell főzzünk ahhoz, hogy csak az evőeszközök csörömpölése legyen hallható... :-D

Enikővel elég korán kelők vagyunk, így mielőtt elkezdődne a nap, jut időnk tenni az egészségünkért  egy kis szobabiciklizéssel, ellipszis trénerrel, infraszaunázással. Régen olyan bebújós, egyszemélyes infraszaunánk volt, amin osztoznunk kellett. Ám tavaly beruháztunk egy valódi, kétszemélyes szaunára, és remek dolog ott kezdeni többek között a reggelünket, átbeszélve a napi tennivalóinkat friss aggyal.

És hopp! Most egyúttal beugrott a következő bejezés témája is!  Ugyanis számtalanszor megkapjuk a kérdést: ti nem unjátok már meg  Enikővel egymást? Együtt a munkában, együtt otthon, mindenhol egymás társaságában: hogy is bírjátok?

Na, erről fogok írni a következő bejegyzésemben! ;-)

Zsolt

Az utóbbi években sportot csináltunk Enikővel abból, hogy semmilyen, úgymond kötelező üzlettel kapcsolatos rendezvényre NEM mentünk el.

Minden meghívást örömmel, hálásan fogadtunk. Majd kedvesen visszautasítottunk.

Vállalkozók bálja, üzleti reggelik, nagykereskedőink szuper rendezvényei, jogászbál, üzleti hétvége itt, üzleti hétvége ott, üzleti ebédek, üzleti vacsorák, marketingrendezvények tömkelege, stb...

Mindegyiket kipipálhattuk: na, ide sem mentünk el. (Az oktató rendezvényeket utólag visszanéztük, tanultunk belőlük, hisz továbbra is az a cél, hogy mindenből naprakészek legyünk.)

Félreértés ne essék, nem vagyunk mi ennyire introverltáltak, sőt. Plusz ki ne fogadná szívmelengető örömmel, ha egy gondosan, sok fáradsággal megszervezett rendezvényre meghívást kap? Ki ne örülne, ki ne lenne hálás, hogy rá is gondoltak, amikor összeállították a meghívottak listáját?

Ám munkaidőben, mivel csak ketten dolgozunk a cégben, nem szeretnénk huzamosabb ideig hiányozni, mert akkor túl nagy terhet rónánk egymásra, és azt az ügyfeleink is megéreznék. (Ha hiányzunk, akkor a saját dolgainkat intézzük inkább.)

Márpedig a családunk után az ő érdekeiket óhajtjuk a leginkább szem előtt tartani.

Így a hétköznapi rendezvények ezért is estek ki.

Az egész hétvégés programokra pedig azért nem mentünk, mert most vannak a gyerekeink abban a korban, amikor minden szabadidejüket velünk szeretnék eltölteni. Olyan hamar felnőnek! Olyan hamar eljön az az idő, amikor már nem a mi társaságunk a menő számukra!

Na, akkor majd ráérünk jönni menni, eleget tenni minden meghívásnak, nyüzsögni, vegyülni, fontoskodni, kapcsolatokat építeni ésatöbbi...

Igen, tudom, utólag bepótolni már semmit nem fogunk tudni, ám ez van. Ez a mi fontossági sorrendünk.

És ebben a fontossági sorrendben számunkra a család az első, aztán a törzsvásárlóink, és utána jön minden és mindenki más.

Nekünk jelen pillanatban így a legmegnyugtatóbb, még akkor is, ha olykor komoly lemondásokkal jár. Hoztunk egy döntést, még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy valamit valamiért.

Tehát a mostani, szokásosnál több otthonülésbe belegondolva: a mi délutánjaink, hétvégéink eddig is maximálisan a családunkról szóltak, nagy változás nálunk ebből a szempontból nem történt.

Bár az is igaz, együttlétről, és nem otthonülésről beszélek.

Túrázás, mozi, vízi kalandok... Vagy beültünk az autóban, és nyakunkba vettük a várost, az országot, a világot.  Gyakran úton voltunk családilag.

Azokat a hétvégéket amiket anno itthon töltöttünk, többnyire azért töltöttük itthon, mert eléggé nagy társasági életet élünk. Olyankor jött a tágabb család, a barátok, ismerősök, mi pedig pazarul vendégül láttuk őket ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Nyáron nagy, harsány grillezések a napsütötte teraszunkon, télen meghitt bekuckózós beszélgetések egy-egy forró teával vagy forralt borral az ebédlőnkben, nappalinkban.

És most?

Hétköznap 8.00-12.00 között továbbra is kiszolgáljuk vásárlónkat itt az üzletünkben Enikő vagy én, ám ezt leszámítva mi is otthon vagyunk.

Nem jön hozzánk senki, és nem megyünk sehová. Ez nehéz és szokatlan.

Ám minden rosszban van valami jó. Otthon lenni, jó együtt lenni boldogságos. Annyira szerencséseknek érezzük magunkat Enikővel, hogy a gyerekeink még abban a korban vannak, amikor még a szülő a legjobb társaságuk (Ne is mondd, ha nagy kamaszok lennének, mi lenne itt!).

Jókat főzünk, társasozunk, beszélgetünk, filmet nézünk, tanulnak, mi takarítunk, szanálunk, kutyázunk, macskázunk, és várjuk a szép időt, hogy az udvarunkon is tegyünk vegyünk egy jót.

Közben persze aggódva figyeljük a híreket, naprakészen követjük az információkat, és már nagyn várjuk, hogy lecsengjen ez az egész vészhelyzet.

Mert együtt lenni jó, ám nem mindegy, milyen áron.

Zsolt

ui. Azért itthon a hűtőinkre, többek között, mindig ki van téve egy csomó fotó, hogy velünk legyenek azok is, akikkel most nem tudunk találkozni. Hát most a szokásosnál gyakrabban nézegetjük ezeket a fotókat is.

- Miután lejárt ez az egész, rendezünk majd egy hatalmas, búfelejtő koronapartit! - búcsúztak el tőlünk a barátaink, akikkel most a #maradjotthon miatt Viberen tartjuk a kapcsolatot.

Leteszem a telefont, ránézek a családi naptárra, szinte minden napra be van írva valami.

Sógoromék Firenzébe készülve jövet-menet nálunk töltenek egy -egy éjszakát, anyósom repülőjegye megvásárolva ekkor meg ekkorra, itt megy ő, ott megyünk mi érte, Erdélybe, összekötve egy nagycsaládos születésnapi partival az utazást....

Amott beszúrva egy baráti találkozó, a gyerekeknek program, új film amit meg akartunk nézni a moziba...

A fényképes naptárról a messze lakó rokonok mosolyognak vissza ránk.

Tavaly kábé ugyanilyenkor gyűltünk össze egy nagy, kiruccanós, családi hétvégére Szilvásváradon.

Mivel a család egy része Erdélyben, másik része Magyarországon lakik, sokat járunk egymáshoz is, ám van amikor félúton találkozunk: Nyíregyházán, Gyulán, Félixfürdőn, … stb...

Az elmúlt időszakokban évente egyszer, de volt hogy kétszer megszerveztünk egy-egy ilyen nagycsaládi hétvégét.

Kibéreltünk egy hatalmas házat, lehetőleg udvarral, grillezővel, és összebútoroztunk egy egész hétvégére nagybácsik, nagynénik, unokatesók, fiatalok, idősebbek.

Jókat nevettünk, finomakat ettünk, kirándultunk nagyokat, esténként hatalmasakat beszélgettünk, a gyerekek pedig vidáman bandáztak.

Hát most tavasszal sajnos nem fogunk tudni találkozni...

Még jó, hogy Facebookon a kis külön csoportunkban azért tudjuk tartani a kapcsolatot, mint eddig: jönnek mennek a fotók, a hírek, gyakran felhívjuk egymást...

Mert a személyes találkozóknak sajnos egy darabig befellegzett.

Hát nem is tudom... nagyon furcsa így...

Mindenesetre, ha lejár ez az egész, majd rendezünk egy halom vidám, családi, baráti, napsütéses koronapartit.

Zsolt

Amikor belépünk Enikővel az otthonunkba, már az ajtóba leteszünk mindent, ami a kezünkbe van: táskát, bevásárlószatyrot, stb...

Szigorúan ajtón belül tesszük le, és nem kint, nem szeretnénk a kutyáinknak munkát adni. :-D (Bár biztosan örülnének a sok szétszaggatni valónak.)

Egyikünk rohan zuhanyozni, másikunk fehérneműre vetkőzve gyömöszöli a ruhákat a mosógépbe, majd mindent, amit behoztunk a lakásba, bepakoljuk a szaunába.

A kabátokkal, sálakkal, stb együtt, hisz ezeket nem szeretnénk kimosni minden egyes nap.

Joggal kérdezed most, miiiivaaan??? A sza-u-ná-baaa???

Igen, oda, nem elírás.

Máris elmagyarázom.

Enikő és én imádunk szaunázni. Évekig egy olyan belebújós, házi infraszaunán osztoztunk, ám tavaly ősszel beruháztunk egy IGAZI, kétszemélyes infraszaunába.

Ebbe az új infraszaunánkba ionizátor illetve ózonizátor is bele van építve.

Az ionizátor növeli a tüdőkapacitást, az ózonizátor pedig fertőtleníti a szaunát.

Mostanra kiderült, ez az infraszauna volt életünk egyik legjobb befektetése.

Mivel az ózonizátor bekapcsolható az infra, azaz a melegítés funkció nélkül is, minden, amit beteszünk a szaunába, alaposan le tudunk fertőtleníteni vele.

Állítólag 50X jobban, és 3000X gyorsabban hat, mint egy fertőtlenítő folyadék plusz a vírusokat is elpusztítja.

Hát nem tudom, de biztos ami biztos, most hiszünk neki.

Én sem vagyok parás, Enikő sem az, ám a jelenlegi helyzetben fő az óvatosság.

Még a nálunk tárolt készpénz is átmegy az ózonizáló programon. Meg a telefonjaink. És a cipőink is. Igen, tudom, túlzás, de na.

Enikő édesanyja velünk él, és bár fiatalos, ám mégiscsak a veszélyeztetett korosztályból való.

Plusz a gyerekeink is hétfő óta házon, azaz udvaron belül mozognak, erre pont mi vigyünk haza nekik egy kis vírust? Eszünk ágába! Inkább maximumra tekerjük most a higiéniát.

Na szóval, miután lefertőtlenítettük magunkat, és a behozott dolgainkat, jöhetnek az ölelések, gyerekeknek fejbúbra puszi, beszámoló a napunkról oda vissza.

Enikő édesanyja 12 éve velünk él, így most napközben, ameddig (még) dolgozunk, ő tartja otthon a frontot. Mindig is óriási segítség volt, hogy velünk van, ám ebben a helyzetben duplán az.

Ugyanis itt a boltukban most eléggé megsokasodtak a tennivalóink.

Mivel a vészhelyzetre való tekintettel visszavonásig ingyenessé tettük a házhoz szállítást webáruházunkban, ezzel segítve vásárlóinkat, akik önkéntes karanténba vonultak, hogy hozzájussanak a nyomtatókellékeikhez, kissé több lett a dolgunk.

Ami érthető, ugyanis sokan szeretnének nyomtatót, nyomtatókelléket, hogy otthonról is tudjanak dolgozni, vagy leckét nyomtatni a gyerekeknek.

Mivel mindent lefertőtlenítünk, amit kiadunk a kezünkből, - kivételt képez a papír- a szokottnál picit lassabban halad a munka.

Az üzlet fertőtlenítő szagba úszik, huh, a tüdőnk is lassan, a kiszáradt kezeink két fertőtlenítés között kézkrémért kiáltanak.

Fertőtlenítve van folyamatosan a bejárati ajtó, a bankkártya terminál, a pult, az aprópénz, a pénztárgép, tollak, amiket használunk, tűzőgép, pecsét, számológép, és a telefonok. Most számunkra is fő az óvatosság, nem szeretnénk víruselosztó hely lenni. Maradunk a nyomtatókellékeknél. ;-)

És természetesen fertőtlenítve van az ajándék is, amit a vásárlás mellé adunk jelen pillanatban.

Enikő hasznos ajándékot talált ki: okostelefon érintő ceruzát. Ugye most szinte mindenki gumikesztyűbe jön-megy, és gumikesztyűben nem lehet telefont nyomkodni.

Hacsak...

Hacsak nincs egy képernyőérintő kütyünk.

Két hete osztogatjuk, és egyre hálásabb pillantásokat zsebelünk be érte. :-)

Jelen pillanatban három óráig lehetünk nyitva.

Hogy tehermentesítsük picit a futárszolgálatot – mert így is a szokásosnál több csomagot sózunk a nyakukba – zárás után a kerületünkben a saját költségünkön körbefuvarozzuk az ide rendelt csomagokat, aztán irány vééégre haza.

Ahol már alig várjuk, hogy átessünk a magunk kitalálta fertőtlenítő procedúrán, és magunkhoz öleljük a gyerekeinket.

Indulhat a nap második része.

Írok majd erről is egy másik bejegyzésbe.

Zsolt

(A képen, ami ma készült az üzlet előtt: hová tegyem most hirtelen ezt a sok mindent? :-D)