Tudnál így élni?

- Biztos? A sötét éjszakába kóborolni vadidegen, sosem látott helyeken? Menjünk! - csillan fel a gyerekeink szeme, amikor bejelentjük nekik, hogy hétvégén Bariba megyünk családilag, Zsóka mama 70-ik születésnapja apropóján - és este 10 után landol a repülőnk.

 

A repjegyeket még időben és jó áron sikerült beszereznünk, ám minden jóban van valami rossz: ez esetben a jó ár kompromisszuma a késői landolás.

 

Első éjszaka a reptér mellett foglaltunk egy kiváló szállást.

A szállásadónk transzfert is kínált: éltünk hát a lehetőséggel az éjszakába kóborlás helyett.

Így hát csütörtök este landolás Bariba, mikrobuszba be, mikrobuszból ki, hopp, meg is érkeztünk!

 

A jó dél olasz levegő hamar ágyba parancsolt mindannyiunkat.

 

Ébredtél már úgy reggel, hogy azt sem tudtad hol vagy, és mit fogsz látni, ha kinézel az ablakon?

Hát én sem.

 

Először is a mosdót próbáltam megtalálni az idegen házban, sürgős volt, így túlságosan sokáig tartott a feltértépezés.

Este még tudtam hol található.

Ám reggelre esküszöm valaki átrendezte a szállást belsőépítészetileg.

Vagy csak én voltam túl kótyagos a levegőváltozástól.

Először a fiaimhoz nyitottam be, majd anyósomra sikerült ráriasztani, végül a konyhába landoltam, hopp ott egy másik folyosó, kanyar, és végre, megvan!

Sikeresen felébresztettem az egész társaságot kis akciómmal.

Sebaj, nem aludni jöttünk, végül is már reggel 6 óra, és vár ránk egy felfedezni való ország odakint!

 

Egy 120 négyzetméteres, tipikus, zegzugos olasz házban szálltunk meg.

Barátságos konyhájából egyenesen a mandarin és citromfákkal teli, madárcsicsergős kertbe léphetek ki.

A fák roskadoznak a sok színes gyümölcstől.

Megkóstolok egy érettnek tűnő mandarint, a maradék álom is kiszökik a szememből, olyan savanyú. 

Hát végül is... úgysincs kávénk.

Egy-egy kézipoggyásszal érkeztünk, bevásárolni meg este már nem volt mikor és hol.

Reggelink sincs, így hamar búcsút veszünk a szállásunktól, és irány az 1 km-re lévő vasútállomás.

A célállomásunk: Polignano a Mare.

 

Útközben betérünk egy hívogató kis pékségbe, ahol felmarkolunk hat gőzölgően friss csokis croissantot, amit aztán útközben fogyasztunk el az állomás felé menet.

Hosszan csodálkozó, megrökönyödve minket bámuló pillantások kereszttüzében.

Hát persze.

Erről a vidékről, Pugliából indult a slow food, azaz a lassú étkezés mozgalom.

Ez a hat zilált turista - rohantunk, hogy le ne késsük a vonatot - meg itt, sietősen, UTCÁN  eszi a nagybetűs olasz reggelit, a croissantot, ahelyett hogy leülnének vele ráérősen, egy cappuccino társaságában.

 

A vonatot végül nem mi késtük le: a vonat késett le minket.

Nem először és nem utoljára.

Itt is elég sajátosan értelmezik a menetrendet, húsz perc ide, harminc perc oda... bagatell.

Hát, végül is, nem munkába rohanunk, belefér.

 

A vonat indulásától számítva 30 percen belül már meg is érkeztünk Polignano a Mare-ba.

Vidám olasz tuctucosok invitálnak járműveikhez városnézés gyanánt, ám mi a fülsiketítő olasz slágerektől dübörgő tuctucok helyett a csöndes gyaloglást választjuk.

Első utunk egy kávézóhoz vezet, ahol végre megihatjuk az első igazi olasz cappuccinónkat.

Igazából kávét szerettem volna, ám a cappuccinót is meg akartam kóstolni.

És mivel az olaszok furán néznek arra, aki délután cappuccinót iszik, hisz az náluk reggeli ital, úgy voltam vele, ha Olaszországba jössz, élj úgy mint az olaszok.

 

Mi a cappuccinótól, a gyerekek a forró csokitól újult erőre kapva nyakunkba vettük ezt a csodás dél olasz romantikus kisvárost.

Fehérre meszelt házak, szűk utcák, a tengerpart fölé meredező sziklákba vájt épületek, hangulatos óváros, hamisítatlan olasz életérzés mindenhol.

Voolaree, ooo - énekelhetnénk közben - a híres olasz slágernek az énekesével, aki ennek a kis városnak a szülöttje, és akire itt annyira büszkék, hogy egy három méter magas szoborral is tisztelegtek neki a tengerparton.

Az éhség minket is utolér, így megállunk egy random pizzériánál az óvárosban megenni életünk egyik legolcsóbb és legfinomabb pizzáját.

Városlátogatásunk utolsó pontja az egyik legtöbbet fotózott öböl Olaszországban: a Lama Monachile.

Innen már a közelben lévő állomás felé vesszük az irányt. 

 

A következő úticél ugyanis a vonattal Polignano a Mare-tól egy megállónyira lévő Monopoli. (Vagy ahogy itt mondják: MonÓpoli.)

Nem, nem a népszerű társasjátékjáték, hanem egy dél olasz kisváros az olasz csizma sarkánál.

Itt foglaltunk szállást a következő két éjszakára egy csodás, tengerparti apartmanházban.

Mivel még nincs turistaszezon, szinte féláron lehet most nyárhoz képest szállást bérelni errefelé.

 

Miután a Giulia nevű szállásadónktól (biztos van valahol egy Rómeó is) átvesszük a kulcsokat, és ideiglenes, gyönyörű otthonunk, lesétálunk a közelben lévő kisboltba bevásárolni.

Mortadella, proschutto, különböző sajtok (az egyik, mint utólag kiderült, olyan büdös, hogy a pálpusztai sajt mesterei térden állva könyörögnének a receptért -de azért persze nagyon finom), olajbogyó, valami finom helyi kolbász, hogy legyen estére sütnivalónk, panini kenyérkék... hamar megtelik a kosarunk minden helyi jóval.

Vigyáznunk kell, nehogy elragadtassuk magunkat - pontosan be kell mérni, mennyit fogyasztunk, repülővel ugyanis nem igazán lehet hazahozni élelmiszert.

Még beugrunk egy fagyizóba dzselátózni, azaz fagyizni - itt megtanuljuk, hogy olaszul a pisztáciát nem pisztáccsiónak ejtjük, hanem pisztákkhiónak - ha még sokat maradunk itt, akarva-akaratlanul megtanulunk olaszul.

Szép nyelv: rendkívül dallamos, temperamentumos - jó hallgatni a helyieket, még ha egy kukkot se értünk abból, amit mondanak.

És jó nézni is a helyieket: az olaszoknak hatalmas érzékük van a divathoz.

Szinte mindenki körülöttünk - magyar szemnek szokatlanul - jól öltözött, mint akit skatulyából húztak ki.

 

Ránk borul az esti alkonyat.

Körülöttünk most kezd életre kelni az eddig álmos Monopoli - estére megtelnek az utak, a terek, az éttermek, a tengerpart, nyüzsög a város.

Mi már kinyüzsögtük magunkat - egy gyors, otthoni vacsora, és már olasz álmainkat alusszuk a tengerpart fel-fel szűrődő morajlása közepette.

 

Másnap, egy kiadós reggelit követően nyakunkba vesszük Monopolit.

Az útikönyvek azt tanácsolják, vesszünk el a labirintusszerű óvárosában: hagyjuk, hogy vigyenek magukkal a kis utcák.

Szűk, kanyargó sikátorok, hangulatos terecskék, régi vár a tenger partján:  a történelmi múlt itt lenyűgöző kilátással párosul.

Itt egy székesegyház, ott egy bazilika, amit még látni kell...

Közben egy hangulatos étteremben elfogyasztjuk életünk második legfinomabb pizzáját, és életünk legfinomabb olasz focacciáját.

 

Estére lejártuk az összes lábunk.

A lelkünk teletöltve tipikus olasz kisvárosi bájjal, olasz életérzéssel.

Úgy aludtunk, mint a bunda.

 

Azaz aludtunk volna, ha éjszaka el nem éri Olaszország partjait a korántsem szelíd Mónika ciklon.

Úgy rázta az ablakokat, mint aki rettenetesen haragszik a világra.

Úgy morajlott alattunk a tenger, úgy süvített a szél be minden nem létező résen hangoskodva, hogy bármennyire fáradtak is voltunk, nehezen tudtuk csukva tartani a szemünket.

Summa summárum, végül reggel lett hálistennek, és bár a morajlás és a szél nem hagyott abba, valahogy nappali fénynél nem tűnt olyan hangosnak és szokatlannak.

 

Elbúcsúztunk tengerparti szállásunktól, és Monopolitól is.

Irány Bari!

Hátunkon a házunk, azaz a cókmókjaink.

Ma megsétáltatjuk a kézipoggyászaink.

A repülőnk késő este indul - addig van időnk bejárni Bari minden érdekes zugát - hátizsákostól, mindenestől.

 

A vonat hamar beér Bari központjába, (külön tetszett még a vonaton, hogy mindig bemondták, készítsük elő a jegyeket, mert jön az ellenőr) ahonnan amerre a szem ellát, hatalmas pálmafák lengedeznek mindenfelé.

Mit lengedeznek: hajlonganak eszeveszettül, mert a szél az itt is olyan erős, hogy azon rimánkodok, csak a fejünkre ne fújjon valamit a városlátogatás során.

Megcélozzuk mi is azt az utat, amin a tömeg elindul.

Az irány jó, ez Bari "Váci utcája".

Egyik híres divatház a másik mellett bő kilométeren át.

 

A széles, impozáns épületekkel, kirakatokkal és pálmafákkal szegélyezett út az óvárosba torkollik.

Gribe-gurba sikátorok halmaza vár itt is.

Mindenfelé belátni a porták mögé, az otthonokba.

Itt épp egy nagy család üli körbe a nappalit,  amott valaki tévét néz, a következő sarkon egy olasz mamma gyúrja a tésztát a konyhája előtt, háta mögött az ajtó kétfelé, sarkokig tárva nyitva.

Mellette zacskózva a helyi híres tészta, az orecchiete: 2 euróért vihető.

 

Vinnénk, de végül mégse visszük.

Inkább megkóstoljuk egy helyi trattoriában frissen elkészítve, valami isteni finom szósszal.

Ettünk, ittunk kávéztunk, meglátogattuk itt is a tengerpartot, - ahol kifújta belőlünk az összes szuszt a brutálisan erős szél.

Bari látnivalói közül kihagyhatatlan a Szent Miklós Bazilika, ahol maga Szent Miklós van eltemetve.

Itt volt egy szobor, amihez mindenki odament, és megsimogatta a lábát.

Mi sem hagytuk ki ezt a mozdulatot, odaléptünk egyenként szoborlábat simogatni - biztos ami biztos.

Beültünk még egy cukrászdába egy utolsót fagyizni, (a mangófagyijuk ízének selymessége még most is a szánkban) croissantozni - majd vissza a központi pályaudvarra, és irány a reptér.

Ezúttal volt időnk szétnézni a reptéren is, plusz megpihentünk a hazaút előtt.

 

Ha Olaszországra gondolok, elsőre mindig a térdig lejárt, sajgó lábaim jutnak eszembe, utána kúszik be a látnivaló és a hangulat.

Tény és való, látnivaló van bőven, a hangulat pedig nagyon... olaszos.

 

Életembe nem szolgáltak ki annyiszor énekelve mint ezen a hétvégén itt, Puglia régiójában.

Énekelve mérte dobozba az olajbogyót a középkorú hölgy a boltba, énekelve adta át az üveg "muszájmegkóstolni" bort a fiatal srác a delikátban, és énekelve kaptam a vonatjegyet is.

Amikor éppen nem énekelnek errefelé az emberek, akkor beszélni szeretnek egymással.

Széles gesztusokkal kísérve mondandójukat.

Nagyon szeretnek szóba elegyedni vadidegenekkel - minket is sokszor megszólítottak - ám sajnos a nyelvi korlátok miatt sok mindenről nem tudtak velünk értekezni.

A vidám hangulat végighömpölyög a szűk utcácskákon egészen a tengerpartokig -és ott zsizseg a vonatokon, a buszokon, a megállókban - amerre csak járunk.

Tudnak itt élni.

Tudnánk itt élni.

 

Nos, tény, mindenhol jó, de legjobb otthon.

Nekünk mégiscsak itt a világ közepe.

Irány hát haza.

 

Volt bennem egy kis félsz, hogy vajon felszáll a repülőnk ilyen szélben.

Nos, játékosan megrángatta kissé a gépünket, de végül gond nélkül felszálltunk.

És gond nélkül landoltunk másfél órával később Ferihegyen -  elvégre itt vagyok, és szorgalmasan írom úti kalandjaink.

Zsolt