Szösszenet
Kispesti Lidl aulája.
Kisebb gurulós kosár nincs, várunk.
Nyílik a tolóajtó, idős hölgy csoszog ki rajta, kosarára nehezedve, hóna alatt bot.
Pakolni kezd, udvariasan odamegyünk, 20 forint van a kosárban, odaadjuk, pakoljon csak nyugodtan, nem sietünk, megvárjuk.
Miközben a leveszöldséget tuszkolja szatyrába, nagyot koppan botja a földön, felvesszük, a szatyorból visszaesik a zsemlés zacskó a kosárba, mellészottyan egy tejföl is, újra nekiáll őket lassan bepakolni, újra leesik a bot.
- Soha ne öregedjenek meg – néz ránk és mosolya mögé szomorú sóhaj suhan.
- Mindenki megöregszik – nyugtatgatjuk.
- Az öregedést nem lehet megúszni! - kontrázik rá mély baritonnal egy öregúr, miközben a bevásárlótáskájába egy üveg jófajta bort csúsztat a mindennapi betevők mellé.
- Senki nem marad örökké fiatal! - szól még valaki a hátunk mögött, nem látjuk, nem is fontos, egy pillanatra megáll az idő, ugyanarra gondolunk mind: az elmúlásra, arra, hogy volt, nincs, telik, eltelik, röpke fuvallat mindannyiunk élete...
Kosár a miénk, köszönünk, elnyel az áruház: miközben bevásárolunk, mindketten arra gondolunk, hogy minden elmúlik, persze...
Ám most az idős hölgy még hazamegy meleg otthonába, még főz egy finom, gőzölgő levest a zöldségekből, megpihenteti fájós lábait, és újra szép neki az élet.
Az öregúr pedig még belebújik kényelmes házi papucsába, és mielőtt leülnének a feleségével megnézni a kedvenc sorozatukat, még tölt mindkettőjüknek a borból egy egy pohárkával, összebújnak egy kortynyira az öreg kanapén régi időkről nosztalgiázva...
Még rengeteg jó pillanat, szívmelengető óra, örömteli időszak vár rájuk, mint ahogy, remélhetőleg, rád, és ránk is... a legvégéig.
Enikő és Zsolt
