Mi lett volna ha...?
A Börzsönybe túráztunk múlt hétvégén.
Javában claptatunk a fák között, amikor előbb meghalljuk, később meg is látjuk, hogy zajosan pöfög felénk egy utasokkal tömött erdei kisvonat a tőlünk nem messze húzódó vasútsíneken.
Kócos kisfiú ránk integet, mi nyolcan szinte egyszerre emelve kezünket vissza.
Mozdulatunkra szinte az egész vonatnyi ember reagál: mosolyra húzódó arcok fölé emelkedő tenyerek intenek hosszasan felénk.
Elönt minket valami megmagyarázhatatlan jó érzés.
Megilletődöttség?
Öröm?
Kellemes meglepettség?
Boldogság?
Talán ez így mind egyszerre.
Mintha az egész világ a keblére ölelne minket, és mi is a világot.
Még jókedvűbben csörtetünk tovább, vidáman lóbálva elhullott faágakból rögtönzött, girbegurba túrabotjainkat.
Ma reggel, felidézve ezt az emléket, arról beszélgettünk, milyen apróságokon múlik szinte minden.
Például, tegyük fel, a kócos kisfiú nem integet, hanem a nyelvét nyújtja ránk.
Tételezzük fel, hogy rossz fejek vagyunk, (nem) nagyon rossz passzban, (néha) és mi is egy csúnya grimasszal kísért nyelvnyújtással reagálunk.
(Nem hinnénk, hogy valaha is tennénk ilyet.)
Ez a vonatnyi ember valószínűleg az öklét rázná felénk.
Vagy látnánk egy csomó feltartott középső ujjat.
Majd garantáltan mindannyian, ők is, mi is elrontott hangulatban folytatnánk tovább utunkat.
Akció és reakció, ok és okozat úgy kapcsolódnak egymásba, mint tömör láncszemek, bumerángként térve hozzánk vissza minden, mit magunkból kiadunk.
Mi mindenesetre ma is jókedvűen, lelkesen várunk itt az üzletben, ha kifogyott a lézertoner, tintapatron a nyomtatódból, és bespájzolnál belőle a hétvégére, esetleg egy új nyomtatóra van szükséged.
Üdv. Enikő és Zsolt
