KAVALA A KABALA - AVAGY A NAGY GÖRÖG KALAND

Amikor elindultunk Görögország felé, még nem tudtam, mekkora kalamajka vár rám. (Zsolt)
Szállást keresve a nyaralásunkhoz az Airbnbn, egy kívánság lebegett Enikővel a szemünk előtt: olyat találjunk, aminek legalább EGY ablak a tengerre néz. (És lehetőleg ne a budiablak...)
A panorámás lakásokat mindenhol általában felárasan adják ki a turistáknak.
Így volt ez a környéken is, amit kinéztünk.
Kivételt képezett egy város, Kavala, ahol nagyon gyorsan találtunk, nagyon baráti áron, egy gyönyörű lakást, aminek szinte minden ablaka és nagy nyitott terasza is a tengerre nézett.
Egy hiányossága volt csak, amiért nem érdeklődtek annyian érte, ám a szállásadó becsületére legyen mondva, hatalmas betűkkel feltüntette: NEGYEDIK emeleten helyezkedik el a szállás, és az épületben NINCS lift.
De ugye mi az nekünk – néztünk össze Enikővel – elvégre hat évig laktunk lift nélküli házban a negyediken!
Cipeltük fel le ikerbabáink a hordozókba, a nagyobbik gyereket ölbe, a nagycsaládi bevásárlásokat...
Mit nekünk pár bőrönd amit egyszer kell felvinni, majd egyszer le.
Lefoglaltuk hát a lakást.

A tulajdonossal azonnal intenzív levelezésbe bonyolódtunk.
Mindenről tájékoztatott, kivéve a legfontosabbról.
Pedig ez volt a banánhéj, amin majdnem elcsúszott a nyaralásunk.

Eljött a nagy nap, egy augusztusi, meleg, csütörtöki délután,
Helyettesítés az üzletbe megoldva a testvérem személyében arra a pár napra, ameddig nem leszünk, autó telepakolva, család az autóban.
Indulhatunk a nagy kaland felé! (Ej, ha tudtam volna...)

Első nap Szerbiáig jutunk, ott éjszakázunk egy rendkívül barátságos helyen, ahol olyan vendégszeretettel fogadnak, mint családtagokat.
Ezt a pazar szerb vendégszeretetet amúgy visszafelé is ugyanúgy megtapasztaljuk, egy másik szálláson.
Na de ne szaladjak ennyire előre.

Mivel ez volt az első Görögországi utazásunk, és a fő szállásunk csak szombattól foglalhattuk el, teszünk egy kis kitérőt Thessaloniki tengerpartja felé.
Itt szerencsére, utolsó pillanat, és főszezon ide vagy oda, egészen barátságos, olcsó kis apartmant fogunk ki a tengertől alig ötven méterre egy éjszakára.
Van pár óránk megmártózni a gyerekekkel a naplementében aranyló tengerben, körbesétálni a környéket, és megenni első igazi görög gyrosunkat.
Elvégre megfogadtuk, hogy bizony mi Görögországban gyrost fogunk enni gyrosszal!
Tényleg finom, és sok helyen 2-3 euróért olyan telire pakolt, finom gyrost adnak, hogy szinte megszólal.
Tetszik a vidám fieszta hangulat, a rengeteg ember a partokon, a padokon, a füvön, a tavernák teraszain.
Sok helyen görög élőzene is szólt, sétálunk Enikővel és a gyerekekkel a tenger mellett, és szuper idilli a hangulat.
Szerencsémre ekkor még nem tudom, mi vár ránk. Akkor nem vigyorogtam volna úgy, mint a vadalma.
Este 11-ig hangosan zeng a környék, ám amint beköszönt a csendóra, minden elhalkult, csak egy-egy baráti társaság felhangzó nevetését, beszédfoszlányait hozta be a nyitott ablakon a szél.
Másnap reggel felkerekedünk Thessalonikiből Kavala felé.

Kavala városa már messziről hihetetlenül látványosnak, gyönyörűnek, magasztosnak, és olyan igazán GÖRÖGÖSNEK tűnt.
Behajtva a közepébe azonban eltörpül a szépség, és előtérbe kerül az görögösség. Hirtelen a GPS sikátorszerű kis utcácskákra próbál a szállásunk felé terelni.
Kilenc személyes családi kisbuszunkkal nem igazán szerettem volna a nyakatekerten meredek és fojtogatóan szűk utcákba behajtani.
Kerültem jobbra, kerültem balra, kézzel-lábbal-kormánnyal tiltakozva próbáltam egérutat találni, ám hamar kiderült: egérút, na az NINCS.
A szállásunkat csak és kizárólag 4-5 ilyen kis nyakatekert sikátoron átevickélve tudjuk megközelíteni.
A gyerekekre való tekintettel csak magamban eresztettem meg egy hosszú, cifra káromkodást, halomnyi titkolt kétségbeeséssel.
Már láttam lelki szemeimmel, hogyan töröm össze az az autót valamelyik kanyarba, vagy ha nem én hát összetöri egy görög.
A magyar vezetési stílushoz mérten látszólag iszonyat kaotikusan, összevissza, és minden épeszű szabályra fittyet hányva közlekednek.
Hirtelen sötét árnyak borultak az egész nyaralásunkra és bár jó sofőrnek tartom magam, ezúttal valósággal megijedtem, hogy nekem ITT, EZEKEN a nyakatekert sikátorokon kell ezzel a HATALMAS autóval közlekednem??? Előbb belepréselődünk a székbe, annyira meredeken megyünk fel, majd egy kanyar után annyira előredőlünk, hogy majdnem kiesünk az autóból fejjel előre.
Most értettem meg, miért kisautókkal és robogókkal találkoztunk szinte csak, itt Kavalában.
Lelki szemeim előtt megjelent Magyarország, az otthonhoz vezető sima, nyílegyenes út. Ott, abban a percben nagyon megbecsültem az otthon sokat szidott útviszonyokat.
Eh, mindegy, más választásunk nincs, a szálláshoz oda kell érni, így csukott szem, nagy gáz (persze nem), és irány-darány a szűk utcákon be. Hegynek fel, hajtűkanyar, hegynek le, aztán megint fel. Olyan szűkek a kanyarok, hogy még az autónk is összehúzza magát. Mi pedig dölingélünk előre hátra, és el sem hiszem, hogy ilyen meredek utcák léteznek a világon.
Mire megérkeztünk a célállomáshoz, én már úgy érzem magam, mintha lefutottam volna egy félmaratont, majd megnéztem volna egymás után húsz ultra izgalmas focimeccset.

Házigazdánk már a ház előtt vár.
Messziről látom, hogy kikerekedik a szeme megpillantva az autónk.
Első mondatunk, amit angolul váltunk:
- Oh, my god! Miért nem mondtad hogy EKKORA NAGY autóval érkeztek???!
- Mert nem kérdezted. - válaszoltam, és ezen mindketten elnevettük magunkat.
Én mondjuk akkor, és abban a percben sírva vigadtam.

A garázs, amire a szállásadónk rámutat, hogy oda kellene beparkolnom, alig volt picit nagyobb az autónknál.
Az úton lehetetlen kint hagyni a járművünk, mert akkor más autónak esélye nincs elmenni mellette, parkolóhely sehol.
Úgy éreztem, ebbe a gyufásdoboznyi helyre nem BEPARKOLNI fogom az autót hanem BEPRÉSELNI.
Már ha egyáltalán rá tudok fordulni ezen a zsebkendőnyi szélességű kis utcácskában.
Lehetetlen küldetés előtt álltam újfent – legalábbis így éreztem akkor és ott.

Ragozzam? Végül be tudtam parkolni.
Igaz, hogy első alkalommal hárman irányítottak jobbról, ketten balról, és pár ott lakó is kíváncsian kidugta fejét az ablakán az izgatott hangzavarra.
Egy kisebb tömeg aggodalmaskodó tekintete és néma szurkolása közepette végre az autó a helyére kerül. HOGY jövök majd ki innen, az már egy másik ordító kérdés bennem, aminek most nem adok hangot.

A lakásba nyaktörő, magas csigalépcsők vezettek fel, ezeken felclaptatva végképp megértjük, miért béreljük ilyen remek áron a szállásunk.
Az ajtón sípoló tüdőkkel beesve máris újra elakad a lélegzetünk: hatalmas amerikai konyhás nappali, és olyan pazar kilátás fogad, hogy még a szemünk is könnybe lábad. Mondjuk az enyémbe már régóta ott figyelt pár könnycsepp, most csak fél centivel kijjebb kerültek.
A teraszra kilépve megláttuk a kavalai várat, és amerre néztünk, végtelen tenger, tenger mindenhol.
Mint egy lüktető, vibráló, élő képeslap...
Egy pillanatra el is felejtem, hogy ide bizony mindennap fel és le kell autóznom.
Barátságos, ám az utolsó percek megpróbáltatásai láttán kissé megszeppent házigazdánk átadja a lakáskulcsot. Látom a szemében a végtelen sajnálatot, amikor elköszön tőlünk sok szerencsét kívánva.
Hát abban a pillanatban én is meg voltam győződve arról, hogy rajtam már tényleg csak a szerencse segíthet. Vagy egy csoda.

És ez a csoda hálistennek hamar megérkezett, az idő meg a rutin formáját öltve magára.
Második alkalommal ugyanis picit kevésbé félve kanyarogtam a nagy autónkkal a kis sikátorokban, és már "csak" ketten kellett segítsenek a parkolásban, amikor ötödször jöttünk fel, már elismerő pillantások kereszttüzében „száguldottam” a szűk utcácskákban, majd úgy parkoltam be egyedül a minigarázsomba, mint egy görög. Vagy legalábbis büszke görögnek éreztem magam. :-D
A nyaralásunk utolsó napján már meg se kottyant, hová kell felmennem, és hová kell beparkolnom. Ment, mint a karikacsapás.
Hatalmas önbizalmat adott akkor és ott, hogy igen, igen, igen: megcsináltam újra meg újra, és egyre könnyebben!
Pedig első percben meg voltam győződve, hogy ez nekem itt most aligha fog menni, hogy lehetetlen küldetés, rémálom, amiből fel kellene ébredni.
És tessék! :-)

Ami a nyaralásunkat illeti, mindennap felkerekedtünk reggel az autóval, és kerestünk egy-egy szép eldugott tengerpartszakaszt. Rengeteg volt a környéken. Olykor belefutottunk túlzsúfoltakba is, ám onnan fejvesztve menekültünk, akkora volt a zaj és a tömeg.

A csendesebb partszakaszokon lévő kávézók, éttermek napernyőket, nyugágyakat tesznek ki a partra, és ha csak egy kávét iszik ott az ember, akkor is egész nap elücsöröghet kényelmesen.
Az idő szuper jó volt, mi rengeteget pihentünk, a gyerekek ki se jöttek a tengerből.
Hát nagyjából így telt a nyaralás. Remekül.

Persze voltunk halpiacon, ezt ki nem hagytam volna. Itt sikerült megvenni, majd este otthon elkészíteni életem első tintahalát. Ez majdnem akkora kaland volt, mint az első kavalai sikátoromba való behajtás. :-D

Egyik délután meglátogattuk a Kavalai várat is. Gyalog. Mondanom sem kell, hogy a tüdőnket kiköptük mire le és fel majd megint le és újra felclaptattunk meredek utcácskákon. Így gyalog is nehezen ment rajtuk a közlekedés. Aztán fel a negyedikre a szűk csigalépcsőkön, szállásunkra: az már csak a cseresznye volt a tortahab tetején. :-D

Rengeteg gyrost is ettünk, sok különböző helyet kipróbáltunk, az utolsó előtti napon pedig megtaláltuk kedvenc éttermünket is.
Egy eldugott kis tavernát a tengerpart mellett, egy családi ház kertjében. Anyuka és a nagylány főzött, a nagyfiú volt a mindenes, apuka pedig a pincér. Étlap nem volt, ám olyan grillezett halat szolgáltak fel nekünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.

A végére a görögös élettempót is kezdtük kellemesen megszokni.
A görög ember simán megáll autójával az úton, ha a szembejövő sávban meglátja ismerősét. Itt Magyarországon? Már rég ledudálták volna a fejét, csárdást jártak volna az arcán, majd a mókusok elé vetették volna ezért. Ott? Miközben a kocsiból kidugott fejjel a motorzajt túlharsogva, lazán, kedélyesen eltrécselnek az út közepén, a többi autó türelmesen kerülgeti őket.
A dudaszó sem szitokszó arrafelé, csupán hangos figyelmeztetés: vigyázz, jövök!
Nem sietnek sehová, megélik a pillanatot, ápolják emberi kapcsolataikat, ha az út közepén kell, hát ott.
Nem idegeskednek, na jó, nem gyakran, ám ha igen, nagyon - mondják. Mi szerencsére ezt csak hallomásból tudjuk, nem sok ideges görögöt láttunk nyaralásunk alatt.
Az biztos, hogy kicsire nem adnak, a részletek kevésbé érdeklik őket, és ez sok mindenben azért visszaköszön.
Megértem hát, ha a precíz német nem a laza Görögországba tervezi nyaralását. :-D
Ám végtelenül segítőkész, vendégszerető, lelkes, kedélyes, életigenlő embereknek ismertük meg a görög embereket.
Úgyhogy, amennyiben a lehetőségeink engedik, még biztosan visszatértünk majd Görögországba.

Addig pedig egyből jókedvünk kerekedik, ha visszagondolunk az ott eltöltött, hamar eltelt időre. Hihetetlen nagy kaland volt, mindenféle szempontból. És persze nagyon de nagyon jól érezte magát ott az egész család. Sokat emlegetjük azóta is... :-)