HURRÁ, JAJ, NYARALUNK!
Kilenc személyes kisbuszunkat degeszre pakolva családtagokkal és csomagokkal indultunk neki a nyárnak.
Az úti célunk: Montenegró, onnan pedig: Albánia.
Albániában voltunk már két éve, (IDE KATTINTVA olvashatod el akkori úti beszámolónkat), ám Montenegróban még soha.
Eredetileg csak Montenegróba készültünk volna nyaralni, végül erősen visszakívánkoztunk Albániába is.
Úgyhogy olyat tettünk, amit még soha: visszamentünk ugyanoda, ahol egyszer már voltunk. (Mi olyan típusú nyaralók vagyunk, akiknek a mottója: az élet túl rövid, hogy kétszer visszamenjünk ugyanoda nyaralni. Nos ezek szerint mégsem...)
Egy csütörtöki napon, hajnali négykor kigördültünk házunk udvaráról nagycsaládostól, csomagostól, jókedvűen fogadkozva, hogy minden nyűgünket és rossz kedvünket szépen itthon hagyjuk, megvárnak azok úgyis.
Délután négykor Sutomoreban, Montenegróban már úgy káromkodtam magamban, hogy egy szíki kubikus sírva könyörgött volna a receptért: az interneten lefoglalt szállásunk nem létezett.
Illetve nem ott, ahová a megadott cím mutatott: ott ugyanis egy romos épület állt.
A házigazdám, akivel Google fordítóval lelevelezgettem előtte a szokásos 'mikor érkezünk?'-et, nem vette fel a telefont elsőre.
Később igen, ám abban sem volt köszönet, mert semmilyen nyelven nem beszélt a sajátján kívül, amiből én nem értettem egy kukkot sem.
Summa summárum, fél óra nagyon döcögős oda-vissza kommunikáció után annyit kibogoztam, hogy buszmegálló, ott vár.
Na de könyörgöm, hol van itt, ebben a színes, zajos nyüzsgő nyaralóparadicsomban a BUSZMEGÁLLÓ?
Becsületemre legyen mondva, némi céltalan kóválygás után megtaláltam. Leparkolok.
Középkorú, kedves hölgy integet egy busz mellett, egymásra ismerünk ismeretlen: ő a szállásadónk, Maria.
Inti, hogy utánam, és fürgén nekilódul gyalog a buszmegálló mögötti alagút utáni kapaszkodónak.
Magasra futó szűk, hajtűkanyargós utcácskák.
Hű, ez egy deja vu érzés!
Mintha Kavalában járnánk. (Meggyűlt ott is a bajom a szűk helyekkel, ITT ELOLVASHATOD).
A kuplungom füstöl a negyvennyolc fokban, Maria gyorsan gyalogol felfelé, ám a degeszre megpakolt kisbusznak ez lassú.
A családom felajánlja, kiszállnak, hátha úgy könnyebb.
Vonulunk, mint egy kisebb tüntetés: elől Maria, aki minden második ház udvarába harsányan beinteget, egyúttal felhíva ránk a figyelmet, aztán a gyerekek, akik tartani bírják a tempót, utánuk Enikő, majd az édesanyja, és a tágabb család többi, velünk lévő tagja, a sort pedig én zárom a kisbusszal, mely kétségbeesetten pöfögve próbálja a tudomásomra hozni: ezen a kis szűk kapaszkodón ez a tempó neki nem smakkol.
Minden jó, ha a vége jó, öt kapaszkodón túl, négy hajtűkanyarral, és pár szűk utcácskával odébb tágas udvar fogad nagy parkolóval, csodás kilátással a környező házakra, és a tengerre.
Igazi nyaralós látkép, vallom be magamnak, megérte ide felclaplatni.
(Bár annak szívből örülök, hogy tágas a parkoló, nem mint anno Kavalában ahol egy kisebb tömeg szurkolt nekem hogy be tudjak manőverezni egy nagy busszal egy icipici betonkockába, csíknyi utcácskából ráfordulva.)
Csomagokat ki, fürdőruhát fel, vissza a buszba, irány a tengerpart.
Még elkapjuk a nap utolsó óráit egy frissítő fürdésre.
El is kaptuk: a tengerpartról haza igyekvő tömeggel együtt.
Nem volt egyértelmű hogy most merre menjek, egy tábla mutat ugyan egy parkolót, ám ebben az embertömegben lépésben merek csak vezetni, vagyis inkább mégsem, rükverc, visszatolatok egy üzlet parkolójáig.
A parkolónál nagy tábla hirdeti, hogy itt parkolhatsz ha vásárolsz.
Beszaladok, veszek pár üveg hideg vizet, elámulok, milyen olcsó itt minden (a szállásunk is az volt, miért is csodálkozom).
Blokkot a szélvédőre, a fiaim, családtagokat magam elé terelem, megfogom Enikő kezét, és elindulunk a lenge öltözetű, szalmakalapos, felfrissült tömeggel szembe.
A tengerre vezető utca két oldalán szuvenírboltok, úszógumi és gumimatrac kereskedők váltják egymást a kebabossal, és a frissen sült tengeri herkentyűiket papírdobozban kínáló árusokkal.
Hamar rájövünk, hogy a strandszakaszok nagy része a parton sorakozó magánhoteleké.
Szerencsére van szabad strand is.
Odamegyünk.
Elámulva nézem, honnan, melyik partszakaszról távozhatott a velünk szembe jövő tömeg, mert itt a szabad strandon annyian vannak, hogy egy megjegyzést sem lehet elejteni.
Átbukdácsolva egy halom törülközőn, pár csupasz lábszáron, az összevissza kiálló napernyők elől kapkodva fejünket, azért végül tényleg ott vagyunk, ahol lennünk kell: közvetlenül a lábunk előtt a hűs, kék tenger.
Ha mindannyian egyszerre bemegyünk a vízbe, a helyen, ahol állunk, elférnek a cuccaink - kalkulálunk.
Persze, csak úgy szerényen, törülközőnyi hely van épp.
Oldalra lehetetlen terjeszkednünk, ellenben felfelé igen: új babilon épül az egymásra dobott törülközők, szemüvegek, pólók és nadrágok tömkelegéből.
Csak lazán, elvégre nyaralunk.
Idegeskedni itt ilyen apróságokon, mint a heringmódi, biztos nem fogunk.
Másfél óra hűsítően jóleső, vidám fürdés után vissza a katlan melegre forrósodott kocsiba, irány a szűk utcácskák keresztezte szállásunk.
Illetve irány... de merre???
A Vodafone egy halom üzenettel fogad, miszerint nem tetszik neki hogy a szokásosnál többet használom a telefonom, ráadásul külföldön, így az én érdekemben gyorsan letiltott minden szolgáltatásáról. (Nem sokkal később kiderítem, hogy ebben az országban a világjegy nem érvényes csak Albániában.).
Mindenki maximálisra pörgette a memóriáját: igen, erre már jártunk, ne ne arra fordulj, inkább erre, ez ismerős, várj, most hol is vagyunk, nem erre tuti nem jártunk, egyirányú, ne menj be, hopp, zsákutca, fordulj ki, inkább itt vissza, na jó, és ott fel, azt hiszem ott, az a ház, nem mégse, inkább amaz, ez, igen, ez itt, hurrá megérkeztünk!
Nos, így kezdődött a mi kis nyaralásunk...
Ami aztán nyugodtabb mederben folytatódott tovább.
A bosszantó kalandok nagy részét hálistennek az első napon letudtuk.
Másnap már egy Bar nevű szomszéd településen, gyönyörű, ősfás szabad strandon lubickoltunk a hűvösen hullámzó, sós tengervízben.
Montenegró olcsó, így boldogan kóstoltuk körbe a helyi finomságokat: isteni pizzák, roppanós kis halak papírzacskóba, papírdobozos tengeri herkentyűk, árnyas fák alatt üzemelő kis családi étterem szerény, ám annál ízesebb kínálata...
Harmadnap ráérősen legurultunk Albániába, Ksamilba.
Útközben, ebédidő tájt betévedtünk egy autentikus albán étterembe, ahol olyan finom rizses, kemencébe sült csirkét és bárányt ettünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.
Ksamilban egy gyönyörű, ám elbeszélés szempontjából eseménytelennek mondható hetet töltöttünk egyik strandról ki, a másikra be üzemmódba.
Volt egy-két elszánt kísérletünk meglátogatni, megnézni ezt-azt, elvégre nevezetesség hátán nevezetesség követi egymást a környéken, de magyar embernek az embertelen forróság és az ókori romok nem jó páros, így ezt könnyedén feladtuk.
Azt hamar megállapítottuk, hogy itt Ksamilban az árak a Montenegrói árak másfélszerese (ott tényleg számunkra hihetetlenül olcsó volt minden), ám végül is ne csodálkozzunk, hisz ez Albánia legfelkapottabb nyaralóhelye.
Igazi albán Maldív-szigetek féle turistaparadicsom. (Az albánok nagyon szeretnek mindent külföldi nevezetességekről elnevezni.)
Végül is nem bántuk, a szállásunkon volt egy pöpec grillező. (Ugyanott szálltunk meg, ahol két éve is, egy kedves albán család üzemeltette hófehérre meszelt, barátságos apartmansoron a tenger mellett, Ksamil szélén, jó távol a zsúfoltságtól, ám jó közel ahhoz a sétányhoz, mely gyakorlatilag Ksamil összes strandját körbeöleli.)
A kedvenc ksamili halasunknál kezdtük a reggelt, (itt két éve hitelbe adták nekünk a halat ismeretlenül, mert nem volt nálunk készpénz, csak kártya, és az albánoknál kis helyeken nem igazán lehet kártyával fizetni - ezt akkor még nem tudtuk. Ám legnagyobb ámulatunkra ideadták hitelbe az árut, hogy majd másnap bevisszük a pénzt.)
Aztán a hentesnél folytattuk a herkentyűket nem szerető családtagjaink kedvéért.
Magunknak friss halat, rákot, calamarit, kagylót, nekik esténként bárányt grilleztünk (előtte puhára főztük) pljeskavicát, kebabot - ajvárral nagyon finom volt mind.
Reggelire könnyű sonkát ettünk, olajbogyóval, fügével, habos házi vajat kentünk az albán lepénykenyérre, narancslekvárral, finom ceai mali-t ittunk mellé. Ez az albán tea, a balkáni hegyek csodaszere, mindenhol kapható, ezt isszák a helyiek is.
Kis albán érdekesség: itt szinte minden ház kapujára plüssállatokat lógatnak fel, a babona szerint ez távol tartja a rossz szellemeket.
Kis plüssállattól kezdve ember méretű mackóig mindent láttunk.
Némelyik plüss, szegény elég ijesztő volt: kikezdte az idő vasfoga.
Régen szalmabábukat tettek a kapura, kerítésre, ajtóra, ezeket váltották fel idővel a praktikusabb plüssök.
A mi albán szállásunk ajtója felett is volt.
Egy másik érdekesség: Albániában a fejrázás igent, a bólogatás nemet jelent.
Az már csak hab a tortán, hogy a JO albánul azt jelenti, nem.
Tehát jó magyar szokás szerint hiába bólogatok lelkesen, és közben mondom hogy jó, jó, az albán illető abból csak annyit ért, hogy nekem valami nagyon nem tetszik. :D
Ezt bizony akaratlan eljátszottam, eljátszottuk ott párszor.
Hiába, a szokás nagy úr.
Nyaralásunk utolsó két napját Golemben töltöttük, előtte átkelve a gyönyörű, lélegzetelállító panorámájú Llogara hágón.
Golemben szinte minden féláron volt Ksamilhoz képest, a tengerparti ernyők bérlése, a boltokban az árak, a zöldséges...
Dőzsöltünk hát itt egy kicsit.
Megkerestük azokat a helyeket, ahol a helyiek is esznek (ezek jellemzően papírabroszos, szerényebb helyek - ami azt jelenti hogy nincs pálmafákkal és csili-vili feliratokkal körítve), és megkóstoltuk a helyi finomságokat.
Nem csalódtunk: jó ízű volt minden, amit elénk tettek.
Az albán emberek kedvessége, vendégszeretete újfent levett a lábunkról.
A vezetés stílusuk is elfogadható volt: sokan mondják, hogy kiszámíthatatlanul, kaotikusan vezetnek. Szerintem csak határozottan. :D
Tény, a totyorgást nem szeretik, és a szabályokra is fittyet hánynak, ám ezt leszámítva maximálisan odafigyelnek sofőrtársaikra.
Összességében egy csodálatos vakáción vagyunk túl.
Zsolt
