HOGYHOGY ilyen KICSIK vagytok még?

Bár nem konkrétan a magánéletünben, ám van egy kérdés, amit évek óta egyre gyakrabban megkapunk mi ketten.

Mivel a magánéletünk és a cégünk szorosan összefonódik, így hát eljött az ideje itt is blogposztba önteni.

- Annyira klassz üzlet a tiétek! HOGYHOGY ilyen KICSIK vagytok még?

- Szándékosan.

- ???

Ugyanis NEM szeretnénk nagyra nőni.
Nyomós okunk van rá, hogy a mi cégünk ne legye hatalmas cég hangyabolyként nyüzsgő alkalmazottakkal.

Ennek apropóján idekívánkozik egy klassz tanmese is, ami évek óta folyton szembe jön velünk az interneten, ám előbb jöjjön a saját üzleti filozófiánk.

Pénzért dolgozunk, mint mindenki, ám nem a világ MINDEN pénzéért.

Tizennégy évvel ezelőtt egy olyan otthonos vállalkozást álmodtunk meg magunknak, ahol mi KETTEN együtt lehetünk egy klassz csapat.

Ha többen dolgoznánk a cégben, (hidd el, próbáltuk, nem ment) elvesztené otthonos, kisboltos jellegét, márpedig pont ez, mi azzá teszi, ami.

Így szeretik a vásárlóink, és így szeretjük mi is. (Hogy is van a mondás...? Kicsi a bors, de erős! )

Ha egész nap a cégünk óriássá duzzasztásával lennénk elfoglalva, hogyan tudnánk kedvesen, mosolyogva kiszolgálni téged?

Hogyan jutna értékes időnk azokra, akik betérnek hozzánk?

Hogyan tudnánk nyugodtan becsomagolni a tőlünk rendelt termékeket, úgy, hogy még egy kísérőlevélre is fussa az időnkből?

Ja hogy majd a munkatársaink intézik?

De hát ezzel pont azt veszítenénk el, amit többek között annyira szeretünk a cégünkben: a veletek való személyes kapcsolattartást.

És túl rövid az élet, hogy ne érezzük jól magunkat a saját vállalkozásunkban!

Szeretjük az üzletünket, a munkánkat, ám nem akarunk a rabjai lenni.

Egy nagy cég, sok alkalmazottal hatalmas felelősség.
Igen, több a bevétel, ám több a stressz, több a nyugtalanul átforgolódott álmatlan éjszaka.

És sokkal több időt elvesz tőlünk, mint amennyit mi jelen pillanatban a munkánkra szeretnénk szánni. Egy nap ugyanúgy huszonnégy órából áll...

A gyerekeink most vannak abban a korban, amikor mindennél fontosabb a velünk töltött idő. Olyan hamar felnőnek! És a velük töltött minőségi időt nem tudjuk pénzért megvásárolni.

A mi életünk most így teljes.
Kis céggel, nagy családdal, hétköznapi, szerethető álmokkal.

(A képre kattintva OLVASD EL a teljes sztorit!)

A tanmese pedig, amit írásunk elején említettünk:

“Egy amerikai üzletember az orvosa utasítására nyaralni ment egy kis tengerparti faluba, Mexikóba. Az első reggelen, miután az irodából érkező sürgős telefonhívás után már nem tudott elaludni, kisétált a mólóra, hogy kiszellőztesse a fejét.
Egy kis hajó állt a dokkban egyetlen halásszal, és a hajócskában sok nagy sárgauszonyú tonhal hevert.
Az amerikai megdicsérte a mexikóinak a szép fogást.
- Mennyi időbe került kifogni őket? – kérdezte az amerikai.
- Alig valamibe – felelte a mexikói, meglepően jó angolsággal.
- Miért nem marad kinn tovább, hogy több halat fogjon? – kérdezte aztán az amerikai.
- Ennyi elég ahhoz, hogy eltartsam a családomat, és adjak néhány darabot a barátaimnak – felelte a mexikói, miközben kirakodta a halakat egy kosárba.
- De … Mivel tölti a nap további részét?
A mexikói felnézett és elmosolyodott.
- Sokáig alszom, halászok egy keveset, játszom a gyerekeimmel, sziesztázok a feleségemmel, Juliával, azután minden este bebandukolok a faluba, ahol bort kortyolgatok és gitározok az amigóimmal. Teljes és tevékeny életet élek, senor.
Az amerikai nevetett, és kihúzta magát.
- Uram, én a Harvardon diplomáztam közgazdaságtanból, és segíthetek Önnek.
Több időt kellene töltenie halászattal, és a haszonból vehetne egy nagyobb hajót. A megnövekedett zsákmányból pillanatok alatt további hajókat vásárolhatna.
Végül egy egész halászhajóflotta tulajdonosa lenne.
Majd így folytatta:
- Ahelyett, hogy egy viszonteladónak értékesítené a fogást, közvetlenül a fogyasztóknak adná el, és így előbb-utóbb megnyithatná a saját konzervgyárát.
Ön ellenőrizné a terméket, a feldolgozást és a forgalmazást.
Persze itt hagyná ezt a kis parti halászfalut, és elköltözne Mexikóvárosba, azután Los Angelesbe, végül pedig New York Citybe, ahol megfelelő menedzsmenttel működtethetné terjeszkedő vállalkozását.
- De senor, mennyi időbe kerül ez az egész? – kérdezte a mexikói halász.
- Tizenöt-húsz évbe. Maximum huszonötbe.
- És azután mi lesz, senor?
Az amerikai megint elnevette magát, és azt mondta:
- Most jön a java. Amikor az időzítés megfelelő, bejelenti a tőzsdei bevezetést, eladja a vállalata részvényeit a nagyközönségnek, és dúsgazdag lesz. Milliókat fog keresni.
- Milliókat, senor? És aztán?
- Azután nyugdíjba megy, és elköltözik egy kis tengerparti halászfaluba, ahol sokáig alszik, halászik egy kicsit, játszik a gyerekeivel, sziesztázik a feleségével, esténként pedig bebandukol a faluba, ahol bort kortyolgathat, és gitározhat az amigókkal…”