Adventi várakozás metrócsempével

Vasárnap este hozzánk is megérkezett a Mikulás. A gyerekeinknek hozott minden földi jót, csokit, diót, mogyorót. Minket, felnőtteket sem hagyott ajándék nélkül: huszonnyolc négyzetméter metró csempével örvendeztetett meg minket. Legalábbis a gyerekeink szerint, merthogy pont a kerti papucsaink mellé tette le őket. Persze mi, felnőttek tudjuk, hogy a csempét nem a kövér, nagyszakállú, pirosruhás öregúr, hanem szakáll nélküli, sovány, fiatal, munkásruhás, burkoló barátunk hozta át még vasárnap délután, hogy mától zavartalanul nekiállhasson a csempézésnek.

(Vagy ahogy a legkisebbik fiam mondja: a csempészésnek. :-D)

Szóval a Mikulás jött, hozott, látott, megörvendeztetett, majd ment tovább dolgára. Előtte még meggyújtottunk két gyertyát is az adventi koszorún... Teljesen átlagos adventi vasárnap, ha a metrócsempét, a sarokban várakozó fúgaanyagot és a meghatározhatatlan színű malterosvödröket nem számoljuk. Bár ma reggel olvastuk a hírekben, hogy jövő évtől drágul az építőanyag, úgyhogy végül is nem bánjuk hogy belecsúsztunk a felújításokkal az ünnepekbe (mit csúsztunk: robbantunk!): a lényeg, hogy elkezdtük, haladunk végre. Szerencsénkre, az üzletünkben egyetlen metrócsempe sem árválkodik, szóval eddig is szerettünk ide bejárni, ám mostanság valahogy kivételesen jó érzés itt lenni. Ráadásul kis boltunkban lassan egy hete karácsonyozunk is vásárlóinkkal, ami külön-külön, sok-sok szívmelengető pillanat.

Szabó T. Anna szavaival élve: Az ünnep azé, aki várja.
És mi is nagyon!