HELYZETNAPLÓ VI. fejezet - TI HOGY BÍRJÁTOK?

- Ti hogy bírjátok azt, hogy folyamatosan együtt vagytok?

Ezt a kérdést sokszor megkapjuk Enikővel ismerőseinktől, ügyfeleinktől egyaránt.

És nem csak most, karantén idején, hanem az elmúlt években is számtalanszor.

Otthon egy család vagyunk,  a közös, kétszemélyes vállalkozásunkban pedig kollégák, munkatársak, cégtársak, immár 14 éve.

Hát nem unjuk már egymás társaságát?

Nem.

Mi a titkunk?

Ha dobálózni akarnék a közhelyekkel, akkor azt mondanám, hogy mindenki másképp csinálja, illetve, hogy ahány kapcsolat, annyiféle. A miénk ilyen.

Ám gondolom te sem az általános semmiségekre vagy kíváncsi.

A szokásos hajnali infraszaunapartinkon, amely az egyik olyan időszaka a napunknak, amikor nyugodtan, kettesben tudunk  beszélgetni, felhoztam hát a témát Enikőnek.

Szerinte a titkunk egyszerű.

Olyan régóta alkotunk egy párt (17 éves korunk óta, most 42 évesek vagyunk, számold ki.. :-) ) hogy volt időnk szépen, alaposan, harmonikusan  összecsiszolódni.

Ráadásul ugyanaz az értékrendünk, ám a személyiségünk merőben különbözik. Ezért remekül kiegészítjük egymást, ugyanakkor nem tudjuk megunni a másikat, mert mindig találunk benne valami újszerűt.

Egyetértettem, ugyanakkor van hozzáfűznivalóm.

Szerintem a mi kapcsolatunk mély, erős alapokra épült, és itt van az egyik titok elásva.

Ugyanis az első három évet kemény távkapcsolatban húztuk le.

Akkor még nem volt messenger, skype, stb...Vonalas telefon se mindenhol, mindenkinek. Nekünk sem.

Találkozni három-négy havonta tudunk jobb esetben. Sok száz kilométert átutazva. (Ő Erdélyben élt, én Magyarországon).

Maradt hát a postai levél.

Minden zsebpénzemet bélyege költöttem.

Az akkori, távkapcsolatos három év alatt több mint ötszáz (nem írtam el: 500, tényleg) levelet írtam Enikőnek, és mindegyik minimum3-4 A3 oldal volt sűrűn, mindkét oldalt teleírva.

(Azóta sem bírok kézzel írni, csak a legfontosabbakat. Inkább legépelek és kinyomtatok mindent. Most már értem, hogy miért pont a nyomtatókat és a nyomtatókellékeket választottam szakterületemnek :-D)

Enikőtől pedig ugyanennyi levelet kaptam. Igaz, sok sorát nem tudtam elolvasni, mert a kézírása rendkívül sajátos, ám maradjunk annyiba, sűrűn dokumentálva van párkapcsolatunk első három éve.

Ha mi valaha mélyrepülésbe kezdenénk a kapcsolatunkban, elég lenne csak elővennünk a leveleinket, (amelyeket mindketten megőriztünk az első laptól az utolsóig), és abban a percben visszaszáguldana betonbiztosan közénk a szerelem, a szeretet és az összetartás.

Mindketten sok áldozatot hoztunk a másikért első perctől, bár hozzátenném, hogy ezt nem áldozatnak éltük meg, illetve hogy ha mégis, a mai napig megérte.

Én a nyári szünetekben nappal építkezésen dolgoztam, este pincérkedtem,  később színpadokat építettem koncerteken, mellette pedig tanultam: könyvelést, menedzsmentet. Igyekeztem a tanulás mellett minél több pénzt keresni, hogy a lehető leggyakrabban tudjak találkozni életem szerelmével. (És itt most órákig tudnék sztorizni, milyen volt stoppal átszelni szinte 1000 km-t nem egyszer, nem kétszer. Volt hogy télen, hidegben, és egyszer egy ajándékba kapott kis hörcsöggel a nadrágzsebembe. :-D)

Enikő az újságíró suli elvégzése után a legnevesebb erdélyi magyar lapoknak dolgozott, majd egy híres erdélyi ifjúsági könyvkiadónál nézett nagy jövő elé.

Ám végre eljött az idő, hogy összebútorozzunk!

Budapesten, egy bentlakásos panzióban kezdtük meg közös életünket, és az a szerény, pár négyzetméternyi szoba, és a többiekkel közös konyha akkor nekünk maga volt a mennyország.

Mindenféle diákmunkát elvállaltunk, hogy el tudjuk tartani magunkat.

Enikő viccesen meg is jegyezte akkoriban, hogy jó éles váltás az életében: egyik nap még Erdély híres íróival, költőivel, könyvillusztrátoraival együtt dolgozni, másik nap pedig már csekkeket borítékolni teljesítménybérben a Díjbeszedőben.

Nem sokkal később albérletbe költöztünk, majd laktunk zeneiskolában, (ez sem elírás, óriási kaland és hatalmas élmény volt, majd egyszer mesélek erről is) másik albérletben, harmadik albérletben, közben dolgozunk, amit lehetett, és mellette folyamatosan továbbképeztük magunkat.

Nem sokkal később elhelyezkedtem könyvelőként, és viszonylag biztos vágányra került az életünk.

Enikő nagybátyja az egyik akkoriban híres nyomtatókellék cég tulajdonosaként hívta Enikőt, dolgozzon neki.

- Oké, átmenetileg jövök, ám egyáltalán ne tervezz velem hosszú távra, más céljaim vannak az életbe - fogadta el Enikő az ajánlatot, és azt hiszem, egész életlében nem tévedett ekkorát. :-D

Mivel folyamatosan új boltokat nyitott az említett nyomtatókellék cég Budapest szerte, engem is hamar beszervezek. Mivel - így utólag bevallom -, a könyvelés túl monoton szakma, nem nekem találták, egyből  igent mondtam.

Kitanultuk hát a nyomtatókellék szakma csínját-binját, ától-zéig.

Három év múlva, mivel mindig is nagyon önállóak voltunk, úgy döntöttünk, a saját utunkra léptünk. (Nem volt harag, azóta is szuper jó a kapcsolatunk az azóta átalakult anyacéggel, és Enikő nagybátyjával is, aki vérbeli üzletemberként, rég kilépett a nyomtatókellék bizniszből és azóta már több másik vállalkozásából is, vagyonát szépen gyarapítva, exitelt.)

 Kölcsön pénzből, albérletből, nulla tartalékkal  és üzleti tapasztalattal a hátunk mögött elindítottuk életünk első saját vállalkozását.

És igen: idén májusban immár 14 éves lesz szerelemvállalkozásunk, a  MintaPrint Nyomtatókellék Szaküzlet és Webáruház.

Ám hogy ne kalandozzak el nagyon a poszt témájától: tény, együtt töltjük gyakorlatilag tizennégy éve minden munka és szabadidőnket.

Egymás társaságában, olykor a gyerekeinkkel, a szeretteinkkel, a tágabb családunkkal, a vásárlóinkkal kiegészülve...

Unjuk -e?  Egyetlen percét sem. Sőt!

Inspiratív, harmonikus, olaszos, nagycsaládos, zizegős, tartalmas, jókedvű az életünk.

A helyünkön vagyunk itt, egymás mellett.

Szerencse volt, hogy így egymásra találtunk, vagy valamivel több?

Szerencse ÉS valamivel több

.Ám ezt a többet már csak itt legbelül érezzük.

Szavakba ezt már nem tudjuk sem kiönteni, sem belefoglalni.

Zsolt