HELYZETNAPLÓ IV. fejezet - KARANTÉNOS

Az utóbbi években sportot csináltunk Enikővel abból, hogy semmilyen, úgymond kötelező üzlettel kapcsolatos rendezvényre NEM mentünk el.

Minden meghívást örömmel, hálásan fogadtunk. Majd kedvesen visszautasítottunk.

Vállalkozók bálja, üzleti reggelik, nagykereskedőink szuper rendezvényei, jogászbál, üzleti hétvége itt, üzleti hétvége ott, üzleti ebédek, üzleti vacsorák, marketingrendezvények tömkelege, stb...

Mindegyiket kipipálhattuk: na, ide sem mentünk el. (Az oktató rendezvényeket utólag visszanéztük, tanultunk belőlük, hisz továbbra is az a cél, hogy mindenből naprakészek legyünk.)

Félreértés ne essék, nem vagyunk mi ennyire introverltáltak, sőt. Plusz ki ne fogadná szívmelengető örömmel, ha egy gondosan, sok fáradsággal megszervezett rendezvényre meghívást kap? Ki ne örülne, ki ne lenne hálás, hogy rá is gondoltak, amikor összeállították a meghívottak listáját?

Ám munkaidőben, mivel csak ketten dolgozunk a cégben, nem szeretnénk huzamosabb ideig hiányozni, mert akkor túl nagy terhet rónánk egymásra, és azt az ügyfeleink is megéreznék. (Ha hiányzunk, akkor a saját dolgainkat intézzük inkább.)

Márpedig a családunk után az ő érdekeiket óhajtjuk a leginkább szem előtt tartani.

Így a hétköznapi rendezvények ezért is estek ki.

Az egész hétvégés programokra pedig azért nem mentünk, mert most vannak a gyerekeink abban a korban, amikor minden szabadidejüket velünk szeretnék eltölteni. Olyan hamar felnőnek! Olyan hamar eljön az az idő, amikor már nem a mi társaságunk a menő számukra!

Na, akkor majd ráérünk jönni menni, eleget tenni minden meghívásnak, nyüzsögni, vegyülni, fontoskodni, kapcsolatokat építeni ésatöbbi...

Igen, tudom, utólag bepótolni már semmit nem fogunk tudni, ám ez van. Ez a mi fontossági sorrendünk.

És ebben a fontossági sorrendben számunkra a család az első, aztán a törzsvásárlóink, és utána jön minden és mindenki más.

Nekünk jelen pillanatban így a legmegnyugtatóbb, még akkor is, ha olykor komoly lemondásokkal jár. Hoztunk egy döntést, még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy valamit valamiért.

Tehát a mostani, szokásosnál több otthonülésbe belegondolva: a mi délutánjaink, hétvégéink eddig is maximálisan a családunkról szóltak, nagy változás nálunk ebből a szempontból nem történt.

Bár az is igaz, együttlétről, és nem otthonülésről beszélek.

Túrázás, mozi, vízi kalandok... Vagy beültünk az autóban, és nyakunkba vettük a várost, az országot, a világot.  Gyakran úton voltunk családilag.

Azokat a hétvégéket amiket anno itthon töltöttünk, többnyire azért töltöttük itthon, mert eléggé nagy társasági életet élünk. Olyankor jött a tágabb család, a barátok, ismerősök, mi pedig pazarul vendégül láttuk őket ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Nyáron nagy, harsány grillezések a napsütötte teraszunkon, télen meghitt bekuckózós beszélgetések egy-egy forró teával vagy forralt borral az ebédlőnkben, nappalinkban.

És most?

Hétköznap 8.00-12.00 között továbbra is kiszolgáljuk vásárlónkat itt az üzletünkben Enikő vagy én, ám ezt leszámítva mi is otthon vagyunk.

Nem jön hozzánk senki, és nem megyünk sehová. Ez nehéz és szokatlan.

Ám minden rosszban van valami jó. Otthon lenni, jó együtt lenni boldogságos. Annyira szerencséseknek érezzük magunkat Enikővel, hogy a gyerekeink még abban a korban vannak, amikor még a szülő a legjobb társaságuk (Ne is mondd, ha nagy kamaszok lennének, mi lenne itt!).

Jókat főzünk, társasozunk, beszélgetünk, filmet nézünk, tanulnak, mi takarítunk, szanálunk, kutyázunk, macskázunk, és várjuk a szép időt, hogy az udvarunkon is tegyünk vegyünk egy jót.

Közben persze aggódva figyeljük a híreket, naprakészen követjük az információkat, és már nagyn várjuk, hogy lecsengjen ez az egész vészhelyzet.

Mert együtt lenni jó, ám nem mindegy, milyen áron.

Zsolt

ui. Azért itthon a hűtőinkre, többek között, mindig ki van téve egy csomó fotó, hogy velünk legyenek azok is, akikkel most nem tudunk találkozni. Hát most a szokásosnál gyakrabban nézegetjük ezeket a fotókat is.